Foglaló, avagy prológus

Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Fiú vagyok-e vagy lány, ki vagyok, honnan jöttem vagy éppen hova tartok. A megdöbbenés és a váratlan fájdalom kínzó érzése, ami frissen kiélezett pengéjű késként szúrt szíven, elfeledtetett velem pillanatnyilag mindent. Azt sem tudtam felfogni, levegőt veszek-e egyáltalán. Egyetlen dolog volt, amit valamennyire a maradék józan eszemmel fel bírtam dolgozni; a szívem úgy dübörgött, mint egy újonnan beindított repülőgépmotor. Pulzusom gyors üteme visszhangzott a fülemben, minden más hangot kizártam a külvilágból. De volt egy hang, amit abban a szent minutumban mindennél jobban szerettem volna hallani. Sőt egyenesen akartam, vágytam rá, viszont egy röpke másodperc múlva jött a felismerés, hogy elérhetetlen dologra tartok igényt. Nem!

Minden egyes porcikámmal epekedtem azért a hangért, annyira, hogy erőmet elvesztvén térdre huppantam, kezeimet tehetetlenül lógattam magam mellett. Csak meredtem lefelé levegő után kapkodva, majd amilyen gyorsan tudtam, leellenőriztem, hogy nem szűnt-e meg az a bizonyos hang mindörökre. A jobb kezemben szorongatott gyilkos eszköz rögvest kicsúszott markomból, nagyot koppanva a poros földön. Szabaddá vált ujjaim a friss vértől maszatos felsőt markolászták, hogy elállítsák a vérzést, aminek nem sok értelme volt. Megtettem, hibáztam, nem lehet megmenteni... Ettől függetlenül nem adtam fel, meleg tenyereimet a hideg, sebes bőrre szorítottam, nedvesedő szemeimmel az egyre lassabban mozgó mellkast bámultam. Hirtelen annyi mindent tudtam volna mondani, de egy szó sem jött ki belőlem, a pániktól teljesen elnémultam. Nyöszörgéseimből végül ugyan értelmes, eléggé halk szavak lettek, ám ez az erőlködés is hasztalan volt.

Többféleképpen szólítgattam, egyre kevesebb reménnyel. Legszívesebben kitárulkoztam volna, kiöntöttem volna a lelkemet, de csak sok tagadásra és a nevének sokszori kimondására voltam képes. Ő nem válaszolt semmit, egyszer se, csupán néhány apró köhögéshez volt ereje. Szemeit már zárva tartotta, rövid szempillái meg-megmoccantak. Közben óvatosan felültettem, feje a bal karomban nyugodott. Szorosan magamhoz vontam, mint egy gondoskodó anya a csecsemőjét. De nem voltam se szülő, se gondoskodó, épp ellenkezőleg. Szörnyű tettet követtem el, amiért örökre átkozni fogom magam... 

Nem hittem el, hogy komolyan gondolja. Én, mint egy mérnöknek tanuló fiatal, menjek el az ő munkahelyére és csináljak olyat, aminek abszolút semmi köze a szakterületemhez? Persze, értettem, hogy nem csinálhatja tovább, de akkor miért nem megy egyszerűen nyugdíjba és miért pont engem kell megkérni?
" - Öreg vagyok már, nem maradhatok ott tovább, a mai lesz az utolsó estém. Viszont nem hagyhatjuk, hogy gondnok nélkül maradjon a hotel, az nagy felelőtlenség lenne. Gyorsan kell valaki, aki egy időre ott dolgozna addig, amíg nem találunk egy rendes gondnokot helyettem. Jól tudod, hogy ez nem lenne rövid idő a hotel hírneve miatt, azonban mégis kezdenünk kell valamit. Kiskorod óta tudom, hogy erős lelkű, szívós ember vagy, szinte semmitől nem félsz. Pont ilyen alkalmazottra lenne szüksége a főnökömnek, még ha csupán átmenetileg is. Nem mondtam el mindent a hotelről, de annyit igen, hogy pont elegendő legyen majd a normális munkavégzésedhez. Most csak rád számíthatunk, Yongguk."
Bácsikám ezen szavai cikáztak fejemben, miközben idegesen a kormányt szorongattam. Egész pontosan szinte semmit nem tudtam arról a bizonyos szállodáról, de megértettem, bácsikám miért mondta az ellenkezőjét. Mikor azt válaszoltam neki, hogy nem emlékszem pontosan és meséljen el több mindent a biztonság kedvéért, elnapolta a szennyest kiteregető beszélgetést. Majd holnap, mikor már eljöttem onnan, felelte. Elköszönt és reménykedő, mégis szomorú ábrázattal elindult az utolsó munkanapjára. Bár igazából az volt ténylegesen az utolsó napja is.
Egy piros lámpánál volt annyi időm, hogy megdörgöljem a szememet. Hihetetlennek tartottam, hogy bácsikám még aznap különös körülmények között távozott az élők sorából. Túl abszurd volt, annyira felfoghatatlan... A legtöbben nem így gondolták, a szóbeszédek szerint abban a hotelben minden megtörténhet, így a bácsikám előjelek nélküli halála sem a puszta véletlen műve. Ebbe belegondolni is szörnyű volt. 
Hallottam már arról, mennyi tragédia történt a hotelben - valamiért mégsem zárták be -, de az még nekem is sok volt, ami három napja történt. Fogalmam sem volt, hogy addig ki volt a gondnok, de ez már nem az én problémám. Az enyém az volt, hogy bácsikám helyét kellett átvennem, már csak az emléke miatt is. Pusztán az is fájt, hogy alig gyászolhattam meg, mégis már el kellett foglalnom az ő szobáját, az ő hátramaradt gondjait. Nem volt ötletem, hogyan fogom átvészelni az elkövetkezendő időszakot, hiszen mégis csak azon a mocskos helyen halt meg az egyik legnagyobb támogatóm, továbbá ki tudja, rajta kívül még mennyien. 
Addig nem hittem a szellemekben, de mégis tartottam attól, hogy egy annyi végzetes balesetnek otthont adó helyszínen nyüzsögnek a paranormális tevékenységek. Úton-útfélen amúgy is ilyen célzásokkal illettek azok, akik megtudták, hol vállaltam átmenetileg munkát. Néhányan kapásból elkerekedett szemekkel dadogták, hogy mi van, ha velem is lesz valami? Vállat vonva erre azt mondtam, hogy majd akkor fogom elhinni a pletykákat, ha saját magam fogom látni, mi folyik a hotel falai között.
Abban igaza volt a bácsikámnak, hogy mindig hidegvérrel kezeltem a helyzeteket, sosem pánikoltam vagy aggódtam különösképpen semmiért, de ezúttal tényleg görcsben állt a gyomrom. Gyász, az ismeretlentől való félelem... Ez nagyon nem volt rám jellemző, mégis úrrá lett rajtam, ahogy behajtottam a hotel parkolójába. Amint az autóm átgurult a nagy, míves vaskapun, egyből villogó szövegként lebegett előttem, mekkora bajba fogom sodorni magam, ha beteszem a lábamat az épületbe. 
Jól éreztem - gondoltam magamban szipogás közben, miután átfutott agyamban ennek az egész szörnyűségnek a kezdete.