Epilógus

Gépek egyöntetű csipogásának hangja töltötte meg a gondterhes szobát. Semmi nem mozdult, még a gyógyszerillatú levegő is állt, az infúzió csepegése volt az egyetlen cselekmény, amit látni lehetett. Mindent összevetve ugyanolyan szobának tűnt, mint az összes többi az intenzív osztályon, egyet leszámítva. A bent gubbasztó személyek akár szimbolizálhatták volna a kórházban fekvő betegek és a hozzátartozók fájdalmát együttvéve. Mindössze két emberi testbe volt sűrítve az, amibe a világ legerősebb szerkezetei is belerokkantak volna.

Erős ujjak fonódtak a gyengébbek köré, amik olyan törékenyek és erőtlenek voltak, akár a kínai porcelán. Tapintásuk is hideg volt, egyenesen érezni lehetett, hogy az egész test milyen nehezen töltődött fel újra életerővel, oxigénnel, vérátömlesztéssel és honnan jött vissza a halál torkából. Azt lehetne hinni, hogy csupán egy hajszál választotta el a túlvilágba meneteltől, de nem, helyesbítve egy pisztoly tölténye volt érte a felelős, amit, ha nem műtöttek volna ki belőle időben, nem maradt volna életben.

A másik illető az ágy mellett ült egy odahúzott széken. Már abbahagyta a pityergést, de jól láthatóan szemei vörösre voltak kisírva. Soha nem festett még ilyen pocsékul, de az ágyon fekvő, magánál kívüli állapotban lévő fiú rajta is túltett. Nemrég hozták vissza a műtétről, ahol a gyomrába fúródott töltényt távolították el. Yongguk szemei akkor változtak olyanná, mint amilyen most volt, táskásak és sápadtak a félelemtől, az idegességtől és a lelkiismeret-furdalástól. Még csak ekkor tudatosult benne igazán, mit tett a bosszúvágytól hajtva, a mentőben ülve mindössze sokkosan temette arcát a tenyereibe.

Az emberek elképzelni se tudják, milyen érzés szembesülni azzal, ha a legfontosabb embert veszítjük el. Egészen addig, amíg be nem következik az elkerülhetetlen, mindenki játszi könnyedséggel tékozolja el azt az időt, amit a szeretteivel tölthetne el. Ahogy a mondás is tartja, sosem lehet tudni, melyik lehet az a bizonyos utolsó nap. Elég egy másodperc ahhoz, hogy életek érjenek véget. Gázolás, mérgezés, betegség, vagy éppen egy lövés… Bármi lehetséges ebben az elfajzott világban. Ezt Choi Junhong, a Grand Yong szálloda hírhedt sorozatgyilkosa tudja bizonyítani a legjobban.

Lehetett volna ez az utolsó napja is, ám a sors még nem érezte elérkezettnek élete ösvényének eltorlaszolását. Javában földi tengődésre volt kárhoztatva, hiába nem érdemelte meg. Lehet ez egyfajta büntetés az égiektől? Akárhogy is, meg kellett tapasztalnia, mit élhettek át áldozatai az utolsó levegővételük előtt egy tovatűnő pillanattal. Viszont erről szól az élet, kínkeserves élményekből szükséges tapasztalatokat meríteni. A fiatal fiú is rég tisztában volt azzal, hogy az életet nem Walt Disney rendezte. Így vagy úgy, de a saját bőrén kellett ezt megtapasztalnia, különben nem feküdt volna infúzióra kötve és sebes hassal a feszültségtől terhes szobában.

Ám, mint tudjuk, az érmének két oldala van. Ezúttal nem a gyilkossági kísérlet pozitív utóhatásáról van szó – ami amúgy nincs is -, hanem a lábadozó fiú gyenge kezeibe kapaszkodó emberről. Ha Árny nem is, de ő biztosan börtönbe került volna a tettéért. Már csak ezért is volt fontos, hogy a korábban szürke kontaktlencsék mögé rejtőző fiú túlélje a lövést. Ez a komplikált ügy sokkal többről szólt, mint a bosszú vagy a szeretet.

Yongguk alig tudta összefoglalni magában, mennyi mindennek lehet hálás. A nagybátyjának, amiért rajta keresztül megismerte élete értelmét – nem számított, hogy gyilkos volt -, vagy az orvosoknak, esetleg a szállodai kollégájának, Do Kibumnak. Kibum pár hét leforgása alatt annyi mindenre világította rá és segítette őt a lojalitásával, hogy ötlete se volt, hogyan köszönhetné meg. Ha Kibum nem lett volna, Yongguk nem jött volna rá, hogy többet érez barátságnál Zelo iránt, sőt nélküle a szöszi nem élte volna túl a lövést…

Yongguk mélyeket lélegezve bambult el, agyát félig kikapcsolta, ujjaival finoman cirógatta Zelo hideg bőrét. Hiába tapinthatta ki pulzusát, mégis távolinak, elérhetetlennek érezte. Talán amiatt, hogy még sose látta őt ennyire sebezhetőnek? Miközben Yongguk ráemelte fekete tekintetét a harmatgyenge fiú arcára, észrevett rajta valamit, aminek a létezésében Zelo már nem hitt. Olyasvalakit látott, akire az elmúlt napok során vágyott – Junhongot. Nyoma sem volt Árnynak vagy Zelónak, kizárólag az angyali vonásokkal rendelkező, szerény Junhong feküdt az ágyon. Yongguk szemei ismét bekönnyeztek, immáron a boldogság halvány lángjától. Előtte hevert a remény, a pislákoló fény a sötét erdő mélyén. Akármennyire is tűnt tragikusnak, egy lövésre és sok kifolyt vérre volt szükség ahhoz, hogy mindketten új életet kezdhessenek. Ennek így kellett történnie, a sors nem bízta a véletlenre. Minden borzalomnak megvan a maga szépsége. Ha az akadályokra nem csapásokként tekintünk, hanem lépcsőfokokra, amiken fellépkedve közelebb kerülhetünk a céljainkhoz, az élet máris nem tűnik annyira szörnyűnek.

Oka volt annak, hogy a nagybátyja gyilkosába szeretett bele. Elképzelhető, hogy csak így juthatott el arra a szintre, hogy megbékéljen a hatalmas hibákat elkövető emberekkel, ugyanis Yongguk idáig nem a legtoleránsabbak közé tartozott. Soha nem értette a bűnözők gondolkodásmódját, mindig is érzéketlen elmebetegeknek vélte őket, ám pont Zelo világította rá arra, hogy bizony még a legelvetemültebb szörny is érző lény. Pontosan ezért szörny valaki, mert gyengének hiszi magát az érzelmei miatt, amit a vérontásokkal akar elfedni a külvilág elől. Ennek megvan a maga lélektani oka, talán a szörnynek volt valaha egy olyan élménye, ami miatt nem mutathatja ki az érzelmeit. Miután ebbe Yongguk jobban belegondolt, ésszerűnek találta azt a magyarázatot, amit Zelo előző este osztott meg vele. Amíg Junhong néven élt, a körülötte lévők csak bántották, hátráltatták az álmai megvalósításában és értéktelennek titulálták. Ebből lehetett elege, ezért akart világgá menni és elhagyni minél előbb a szülői házat, sőt ezért vált készségesen Wonshik gyilkoló gépévé. Minden összefüggött.

- A beteglátogatásnak már vége van – csendült fel egy fiatal nővér, Yena vékonyka hangja. Az ablakon kitekintve látni lehetett a narancssárga naplementét, felidézve Yonggukban az előző esti sétát.

- Itt maradok, ha kell, egész hajnalban virrasztok. Már szóltam a főorvosnak is – válaszolta a fekete hajú fiú határozottan.

- Csak közeli családtagoknak van erre engedélyük. Maga Choi Junhong testvére?

- Nem, csak a legjobb barátja. A családját ne várják, rájuk nem tud számítani, már csak én vagyok neki. Semmije nem maradt rajtam kívül – halkult el Yongguk hangja fokozatosan és meg kellett magát erőltetnie, nehogy a nővér előtt könnyezzen be a szeme.

Yena együttérzését kifejezve bólintott és magára hagyta az emlékeibe temetkező ex-gondnokot. Yongguknak esze ágában sem volt visszamenni az elátkozott szállodába, teljesen hidegen hagyta őt minden, ami odakötötte, látni sem akarta se a főnökét, se a munkatársait. Az ingóságait Kibumra és Euninre bízta, az sem számított neki, ha másnapig csak gubbasztani tud Zelo mellett. A fiúnak szüksége volt az ő segítségére, nem hagyhatta magára, akárki is volt valójában.

***

Mire Yongguk magához tért, a szoba egészen más megvilágításba került. Sűrű pislogások kíséretében vette észre, hogy a fáradtságtól a szervezete megadta magát és valamikor az éjszaka közepén, a széken ülve bealudt, méghozzá Zelo lábára hajtva a fejét. Miközben próbált hozzászokni a reggeli fényhez, a csipogó gépekre nézett. Minden rendben volt, mégsem érezte azt, hogy a szöszi egyáltalán fel akarna ébredni. Az igazi Csipkerózsika egy karnyújtásnyira feküdt tőle, de a királylánynál sokkal rosszabb látványt nyújtott a fél arcát eltakaró lélegeztető maszk miatt.

Yongguknak az energiája mindössze annyira futotta, hogy kávét vett magának egy automatából, de még az italt is nehezen gyűrte le a torkán. A bánattól egyáltalán nem volt étvágya, gyomra gyűszűnyi méretűre szűkült és ez jó is volt így. Ha lett is volna étvágya, akkor sem tudott volna nyugodtan enni annak tudatában, hogy Zelo magáról nem tudva hevert az ágyban, akár egy kidöntött farönk, amit Yongguk már nem bírt nézni. Ne csináld ezt velem, kérlek. Látni akarom a szemeidet… Miért nem ébredsz már fel? Undorodsz tőlem, nem akarsz látni? Feleslegesen tartok ki melletted?

Tíz óra körül járt az idő, mikor egy nővér beszólt az ajtón, hogy egy férfi keresi Yonggukot. Nem kellett hosszasan gondolkoznia a kilétén, a folyosóra kilépve szembe is találta magát a táskákkal megrakodott Kibummal. Üdvözlésképpen barátian, régi cimborákhoz hasonlóan ölelték meg egymást, nem kellettek ide szavak. Bevitték a holmikat a szobába, letették a gyógyulgató fiúé mellé, aztán némán meredtek Zelóra.

- Még mindig nem ébredt fel? – tudakolta Kibum, mire Yongguk összepréselt ajkakkal megcsóválta a fejét.

- Olyan ártatlannak tűnik, nem igaz? – sutyorogta szomorúan. - Ki gondolná, hogy kést ragadva le tud szúrni bárkit is?

- Pont emiatt nem vetted észre azt, ami mindvégig az orrod előtt volt.

- Lehet, de nézz csak rá! Látod Zelót vagy Árnyat valahol? Én nem, csak egy Junhong nevű, tizennyolc éves fiút, aki a felnőttek hibája miatt romlott el.

- Gondolod, hogy nem fogja folytatni a mocskos kis pályafutását? – húzta össze Kibum a szemöldökeit.

- Mégis hol folytatná? Nincs az a pénz, amiért visszamenne a Grand Yongba, sőt nem is engedném neki. Az meg megint más dolog, hogy bármikor lelepleződhet.

- Hova fogtok menni? – tette fel Kibum a leglényegesebb kérdést. Megszokott volt, hogy gyors észjárása miatt hamar összekapcsolta a dolgokat és jól vont le következtetéseket. Ezúttal is a lényegre tapintott, nem okozott csalódást.

- Lövésem sincs, de jó messzire innen – sóhajtotta Yongguk karba tett kézzel. Fejben listát írt össze a lehetséges menedékekről, ami folyamatos módosításra szorult. Teljesen kétségbe volt esve, hova mehetnének, ahol kényelmesen eléldegélhetnének komolyabb következmények nélkül. – Talán Junhongnak lesz majd ötlete, már ha egyáltalán velem akar jönni és nem külön utakon folytatjuk.

Amint kimondta ezeket a szavakat, másodpercek múltán apró jelzés formájában majdnem meg is kapta a szükséges választ. Zelo teste megmoccant, ezzel egy időben a szemhéjai is. Fejét az előbbi hangok irányába fordította, ám azonnal elkerekedtek szemei, mikor látta, hol van és kik voltak rajta kívül a szobában. Erőtlen volt még a beszédhez, így csak segítségkérő dörmögést adott ki az átlátszó maszk alól.

- Nyugalom, semmi baj! Csak én vagyok – sietett hozzá Yongguk, aki órák óta végre először volt képes elmosolyodni. De a mosoly ráfagyott az arcára, mikor Zelo csaknem belenyomta a saját fejét a párnába, próbált elhúzódni Yongguktól.

- Szerintem pont az a baja, hogy te vagy itt – esett le Kibumnak a helyzet, a szöszi szemeiben egyetértést lehetett felfedezni.

- Nem, ha már én juttattalak ide, vállalom is érted a felelősséget! – fordult vissza Yongguk Zelóhoz. – Nem fogok ártani neked, oké?

- Ez mind szép és jó, de nem hiszem, hogy ezt most el fogja hinni neked. Ha már itt vagyok, inkább átveszem a szót – krákogott közbe Kibum és az ágyhoz lépett. – Szia, Junhong. Ha tudnál rendesen beszélni, most biztos azt kérdeznéd, hogy mégis mi a nyavalyát keresek itt, holott nem voltunk a legjobb viszonyban. De tudod, igazából mindig is sejtettem, hogy ki vagy valójában, viszont addig nem akartam beleszólni a dolgokba, amíg ki nem szimatoltam a veszélyt.

- Hogy mi van?! – hőkölt meg Yongguk, de Kibum rá sem hederített.

- Csak azért nem szóltam Yongguknak rólad, mert egyből megéreztem, milyen kapocs alakult ki köztetek, ezt pedig nem óhajtottam tönkretenni. Jó volt látni, hogy Gukkie-shi valakivel jól érezte magát a nagybátyja halála óta, hülye is lettem volna még több fájdalmat okozni neki az igazsággal. Szándékosan vártam eddig. Ismerem a gyász okozta ürességet, ezért nem volt más dolgom, minthogy rávezetni Yonggukot arra, hogy szüksége van rád, balfék lenne, ha megromlana veled a viszonya. Aztán már nemcsak barátságot kezdett táplálni irántad, és hidd el, komolyan fárasztó volt naphosszat a nyűglődéseit nézni. Esetlen lett, lelassult, sorolhatnám… Akart a franc ilyen emberrel dolgozni! – kuncogott Kibum, Yongguk körbeforgatta a szemeit. – Szerintem, ha én nem lettem volna, ez a szerencsétlen itt melletted még mindig nem jött volna rá, mit érez. Ezért még sokkal jössz, pajti!

- Ne égess már, térj a lényegre! – vágott közbe Yongguk.

- Csak annyit szeretnék mondani, Junhong-shi, hogy örömmel segítettem. Bár ellenséges voltál velem, de nekem ilyen a természetem. Sőt az én kíváncsiskodásomnak köszönhetően vagy még mindig életben. Ha nem követtem volna Yonggukot és nem találtalak volna meg titeket, ki hívta volna ki a mentőket? Bizony, én voltam. Ne nézz így rám, nem hagyhattam, hogy nektek ennyivel befellegezzen. Nem azért viseltem el ezt a zöldfülűt magam mellett, hogy aztán ne legyen eredménye!

- Ennyi, amennyit mondani akartál, vagy van folytatása a novellának? – vetette oda Yongguk rosszallóan, Kibum szemei szúrósabbak voltak egy rózsabokornál.

- Felesleges ez a féltékenykedés, barátom. Nem veszem el azt tőled, akit már rég lefoglaltál magadnak, tekintve, hogy én a lányokhoz vonzódom. Visszatérve az előbbi témához, sok szerencsét akarok kívánni nektek. Ha kérdeznek, én nem láttam semmit – emelte Kibum maga elé védekezően a kezeit. – Nem akarok senkinek rosszat, semmi hasznom abból. Na, tudunk tiszta lappal indulni?

Zelo halványan elmosolyodott maszkja mögött, már amennyire egészségi állapota engedte és alig láthatóan biccentett egyet. Kibum volt immáron a második ember, aki nem fordított neki hátat az incidensek ellenére. Eddig abban a hitben élt, hogy soha nem lesz lehetősége olyan embereket találni, akik nem ítélik el, feltétlenül elfogadják, most mégis két legyet ütött egy csapásra. Szajkózta is magában, hogy ezt nem érdemli meg, de ha már csodával határos módon megkapta azt, amire vágyott, őrültség lett volna ellöknie magától. Kibumnak köszönhette, hogy a gépek csipogásán keresztül hallhatta szervezete normális működését, teljes mértékben az élők táborát erősítette. A lövés után beletörődött a korai halálba, nem is akart élni többé, mégis örült annak, hogy láthatta Kibumot. Vajon a golyó elpusztította benne az emberek iránti intenzív gyűlöletet és undort? Nem igazán, más szóval akadt egy kivétel, aki cáfolta ezt…

Kibum távozása után Zelo alvást színlelt, nehogy hallgatnia kelljen Yonggukot. Az érzései egészen más fordulatot vettek, sokkal több elutasítást érzékelt magában, mint befogadást. Képtelen volt színtiszta szeretettel nézni Yonggukra, amire Kibum vallomása rátett egy lapáttal.

- Látom, nem vagy kíváncsi rám. Megértelek, hagylak pihenni, de úgysem tudsz lerázni. Ha tetszik, ha nem, később beszélni fogunk.

Yongguk ezt nem szánta kíméletlennek, bár Zelo fenyegetésnek vette. Nem mozdult egészen addig, amíg meg nem hallotta a fekete hajú fiú nehéz lépteinek elhalkulását és az ajtó nyikorgását. Ha nem lett volna rajta a maszk, akkor sem lélegezhetett volna fel, ez világos volt. Az ismeretlentől tartva hagyta, hogy a betoppanó nővér kiszolgálja, addig legalább Yongguknak nem kellett bent tartózkodnia.

***

Néhány orvosi ellenőrzés után Zelónál komplikáció nélküli felépülést azonosítottak, nem diagnosztizáltak elváltozást vagy rendellenességet a műtét helyénél. Testi gyengesége nem illant el, szellemileg viszont egyre frissebbnek érezte magát. Délutánra már visszatért a koncentrációja, meghallgathatta volna Yongguk nézőpontját, azonban szervezete tiltakozott ellene, megszakításokkal aludt néhány órát, már nem kellett viselnie a lélegeztető maszkot. De, ami igazán megőrjítette, az a tehetetlenség volt. Ösztönösen menekült volna a világ végére, távol a civilizációtól, csak ne kapják el a rendőrök, emiatt vágyott még a remeteségre is. Fejében óraszerű, kattogó hang visszhangzódott, akár egy visszaszámláló bomba. A lebukás szele képzeletben meglobogtatta szőke fürtjeit.

Belekóstolgatott a kórházi kosztba, amihez előtte nem is fűzött nagy reményeket, a szokásos adagot szolgálták fel neki. Ennek dacára a silány ételek után akadtak sokkal nagyobb gondjai az evésnél, az egyik ilyen volt többek között Yongguk, aki másra sem várt, minthogy végre kiönthesse Zelónak a lelkét. Tűkön ülve várakozott a folyosón kuporogva, miközben minden létező dologért magát okolta. Azért meg csak imádkozhatott, hogy Zelo egyáltalán szánni fog rá öt percet.

- Bejöhetek? – kopogott be nemsokára. Zelo pár perccel előtte ébredt fel újra.

- Esetleg – sóhajtotta ólomsúllyal a mellkasán.

Yongguk porrá zúzott önbizalommal, félszegen húzta vissza az ágyhoz a széket. Rövid ideig hezitált, mielőtt belefogott az alaposan átgondolt magyarázkodásba. Zelo összehúzott szemekkel vizslatta az arcát, az övé szokatlanul kifejezéstelen volt. Először nem mutatott semmilyen érzelmet a volt gondnok felé.

- Biztos azt hiszed, nincs sok értelme törnöm magam, de bebizonyítom, hogy tévedsz. Reggel óta azt próbáltam összefoglalni magamban, hogyan kérhetnék bocsánatot. Te voltál Árny, ez igaz, viszont a lövést nem önvédelemből tettem, rám foghatnák, hogy gyilkossági kísérletet kíséreltem meg rajtad. Ez részben igaz, mégsem helytálló – tartott egy rövid szünetet, feje teljesen elvörösödött Zelo nézésétől. – Őszinte leszek, belerokkannék abba, ha elveszítenélek. Nem akarok még több embertől búcsút venni, főleg nem tőled!

- Azt hittem, gyűlölsz engem – találta meg Zelo a hangját.

- Jól hiszed, tényleg gyűlöllek.

- De akkor miért vagy itt? Miért pazarolod rám a drága idődet? – értetlenkedett a szöszi. Annyira zavaros volt neki minden, mintha agya egy tó vize lett volna, amibe egy követ dobtak bele, a felszíne pedig a csobbanás helyén fodrozódott. A vízfelszín ki is simult Yongguk válaszára.

- Gyűlöllek és szeretlek is egyszerre.

- Ilyen nincsen – hitetlenkedett Zelo összeráncolt homlokkal.

- Dehogynem, én vagyok rá a legjobb élő bizonyíték, ezt hívják ambivalens szerelemnek. Mindenáron bosszút akartam állni a sok ember halálán, többek között Yongjun bácsikámén, de mikor lelőttelek, máris visszatekertem volna az időt. Azt szerettem volna látni, hogy a nagy Árny elbukik miattam, de… - vett Yongguk egy mély levegőt. – Mikor már a vérző sebedre szorítottam a kezem, vissza kellett fognom magam, nehogy a környék a sírásomtól zengjen. Szerintem te szintén ezt érezted, mikor legszívesebben megöltél volna, de mégis képtelen voltál rá, nemde?

- Az egészen más. Csak megszántalak, mert nem volt pofám úgy leszúrni téged, hogy előtte néhány órával még veled lógtam.

- Tudtommal akkor sem én voltam az egyedüli célpontod, akivel jól kijöttél, engem mégis életben hagytál, szánalom ide vagy oda. Nem volt kötelező megsajnálnod, ha már a legelején tudtad, mit akarsz tőlem. Kettőnk között az a különbség, hogy engem már több érzés gátolt, mint annak idején téged, és nekem lelkiismeret-furdalásom is van a tegnapiért, míg neked nem lett volna fordított esetben.

- Mi van? Mire akarsz ezzel a sok zagyvasággal kilyukadni? – emelte meg Zelo a hangját, kezdett felmenni benne a pumpa.

- Különbnek éreztem magam Árnynál, mégis meglőttelek. Elmondhatatlanul sajnálom azt, amit tettem. Nagyon szépen kérlek, bocsáss meg – szontyolodott el Yongguk az őszinte megbánás jeleit tanúsítva. - Hogyan tudnám jóvátenni?

- Azzal, ha nem dumálnál feleslegesen és másra használnád azt a formás szádat – vágta rá Zelo komoly ábrázattal, mire Yonggukban hirtelen megállt az ütő.

A szöszi komolysága egy pillanat alatt tovaszállt, ujjával jelezte, hogy súgni szeretne valamit Yongguk fülébe. A fekete hajú gyanakodva tett eleget kérésének, ám a várt cselekmény elmaradt, Zelo elfordította a fejét és tépőzárként tapadt rá a vastag ajkakra. Yongguknak ideje sem volt belemélyedni a gesztenyebarna íriszekbe, csak hagyta, hogy magával rántsa a csók általi kielégülés. Ugyanolyan bársonyosság repítette a fellegekbe, mint legelőször, összeszűkült gyomra már nem az éhségtől fájt, hanem a benne repkedő szárnyas teremtményektől. Egy hajszál választotta el attól, hogy Zelo ajkaira lehelje a bűvös szót, mikor egy nővér nyitott rájuk.

- Mit csinálnak maguk?! – sikkantott a középkorú nő. - Ez egy kórház! Junhongnak pihenésre van szüksége, nincs itt helye nyalakodásnak! A doktorúr egy perc múlva itt lesz, addig távozzon, kedves Bang úr.

Zelo pimasz vigyorra húzta lüktető száját, ami még Yongguk eltávolodásakor sem tűnt el az arcáról. A nővér reakcióján pedig különösen jót mulatott, aki szinte villámokat szórt a fekete hajú fiú felé, amíg el nem hagyta a szobát. Sikerült újabb ember előtt lebuktatniuk magukat, ami egyáltalán nem érdekelte, csakis a folyosón tartózkodó személy, akiért a szíve boldogsággal átjártan dobogott – a csókkal adta Yongguk tudtára, hogy megbocsátott.

***

Már csak idő kérdése és mindenre fény derül, mielőbb el kell menekülnünk innen. Nem hagyhatom magára, hiszen én is nyakig benne vagyok ebben az egészben. A gazella végérvényesen beleszeretett az oroszlánba. A harmadik kórházi napra virradt, Yongguk alig várta már, hogy bemehessen a barátjához. Madarat lehetett volna fogatni vele, legszívesebben kikürtölte volna az egész világnak, kit tudhatott a magáénak. Mikor az ember megszerzi hosszú szenvedés árán azt, akire a legjobban vágyik, ahhoz az érzéshez aligha van fogható. De Yongguk mégsem lehetett százszázalékosan kivirult.

A friss hírekre alapozva fel kellett készülnie a végső búcsúra, méghozzá a várostól és a hétköznapi élettől. Violet ugyanebben a kórházban lábadozott, nem is annyira távol Zelo szobájától, ezért a rendőrök többször megjelentek a folyosókon az elmúlt két nap folyamán. Yongguk a beszélgető nővérektől tudta meg, hogy egy meglőtt német kislány készült vallomást tenni a vele történtekről, ez pedig csak Violet lehetett. Nagyon remélte, hogy még azelőtt sikerül Zelóval meglógnia, mielőtt a nyomozók szembesülnének azzal, hogy Árny szintén a kórházban tartózkodik.

Zelo fintorral fogyasztotta el a tálcán lévő reggelit, miközben beleolvasott az aktuális napilapba. „Árny utolsó ámokfutása?” – szerepelt a címoldalon, a róla szóló cikk a kettős gyilkosságról közölt újabb információkat. Nyomravezető dologra nem lehetett benne bukkanni, a szőke fiút mégis frusztrálta valami, amit még maga sem tudott megmagyarázni. Elmerengett azon, hogy túl sok egybeesésre lehet majd találni a Grand Yongban vele kapcsolatban. Mi lesz akkor, ha bejutnak a lakosztályába és felfedezik a titkos szobát a járatrendszerrel együtt? Vajon akkor Wonshikot és Donggyunt bűntársnak fogják ítélni? Vagy mindketten Zelo ellen fognak vallani, hogy ép bőrrel megússzák, és csak őt keressék az egész országban? Hivatalosan is körözött bűnözővé válik? Akkor viszont nem lesz más választása, mint külföldre szökni és új személyazonosságot szerezni magának, valamint Yongguknak.

Nem csak ő vélekedett így, a barátja azonnal megcélozta Zelo szekrénybe pakolt holmijait, amint bemerészkedhetett hozzá. Nemtörődöm módon dobált bele mindent a táskákba, seperc alatt rámolt össze a szobában. Zelo egy szót sem szólva, az ágyban ülve kísérte figyelemmel a jelenetet.

- El kell húznunk a csíkot, amilyen gyorsan lehet! – húzta össze Yongguk az egyik poggyász cipzárját.

- Nyomoznak utánam? – kérdezte Zelo fehérré vált arccal, nagyot nyelve.

- Elég annyit mondanom, hogy Violet valamelyik kórteremben fekszik, nem messze innen. Hiba került a gépezetedbe, de nem hagyhatjuk, hogy erre bárki is rájöjjön. Szedd le magadról az érzékelőket és az infúziót, nincs már rá szükséged – dobott az ágyra ruhákat, Zelo rögvest elkezdte lehámozni magáról a kórházi öltözéket. Éppen akkor kapta magára az alsónadrágot, mikor Yongguk visszafordult felé. - Mennyire érzed jobban magad?

- Szinte semennyire, de ha eltűnünk a francba, akkor sokkal jobban fogom! – jelentette ki határozottan, a fekete hajú fiú féloldalas mosolyra húzta a száját.

Visszatért a régi Zelo, legalábbis amennyi még maradt belőle. Yongguk visszafojtott lélegzettel nézte, ahogy barátja a sebe miatt felszisszenve magára kapta a pólót. Akarva-akaratlanul legeltette szemét a nyúlánk testen, ami nem panaszkodhatott kevés izomtömegre. Yongguknak el kellett terelnie a gondolatait, nehogy forróság öntse el a félmeztelen szöszit látva. Amint elkészültek, hevesen dobogó szívvel, táskákkal a kezükben kukucskáltak ki az ajtón. Kivárták, míg viszonylag tiszta lett a levegő, majd versenylovakhoz hasonlóan futni kezdtek a folyosó végére.

Zelót nem érdekelte, hogy Yongguk lebuktatta, lelőtte és miatta került kórházba. Vele volt, segített neki, nem fordított neki hátat annak ellenére sem, hogy rájött az igazságra, miszerint Zelo egy sorozatgyilkos, mégis el akart szökni vele. Yongguknak nem volt köze az ő iszonyatos ügyeihez, mégis ki szerette volna venni a részét a menekülésből. Ketten menekülünk. Yongguk viszontszerette őt, aminek a lövésig semmi jelét nem mutatta, de most is bizonyította neki. Zelónak ez mindennél többet ért.

Levegő után kapkodva vágtak neki a lépcsőknek, de mire bárki is megállította volna őket, már továbbálltak. Sajgó végtagokkal vágtattak le a kórház parkolójába, ám egy percre sem torpantak meg. Szélsebesen megkeresték Yongguk autóját, amit Kibum hozott el nekik Eunin segítségével, a csomagok bedobálása után mindketten a volán mögé akartak ülni.

- Nem hagyom, hogy te vezess, méghozzá ilyen állapotban! – csattant fel Yongguk és az anyós ülés felé kezdte terelni szerelmét. - Pihenj és jobbulj, nincs vita!

- Értettem, főnök – fújta ki a levegőt Zelo és bepattant a helyére. - Vagy szólítsalak inkább Nagyúrnak?

- Ha nem fogod be, belelépek a kerepelődbe.

- Nyugodtan, de a száddal tedd…

- Junhong, ne akard, hogy megerőszakoljalak! – sziszegte, de a fiatalabbik csak jó kedélyűen nevetett.

- Az nem lenne erőszak.

- Hogy az a…! – fújtatott Yongguk, mielőtt rávetette magát a mellette ülő ajkaira, amivel jóformán belepasszírozta őt az ülésbe. Nem hagyta, hogy Zelo örüljön ennek a szenvedélynek, gonoszan beleharapott a nyelvébe. A szőke fiú felnyögve szakította meg a csókot és morogva elhúzta a fejét. – Na, legalább most már csend lesz.

- Igazán bekaphatnád – préselte ki Zelo nyögvenyelősen a fájdalomtól és ellenőrizte, vérzik-e a nyelve.

- Ott még nem tartunk, nyuszika – kacsintott Yongguk ördögien, majd gyorsan beindította az autót.

Miközben Yongguk kihajtott a kórház területéről, Zelo már ezerféleképpen megátkozta őt. A kormány mögött ülő srácot nem zavarta a szöszi szúrós pillantása, jókat kuncogott rajta. Mikor maguk mögött hagyták Mokpót, hatalmas kő esett le a szívükről. Ugyan számtalannyi emlék kötötte őket a városhoz, de az új életükhöz nem volt ezekre az emlékekre szükségük. Az útvonalterven többször változtattak, végül Yeongnam tartományt vették célba, ahonnan a körülményektől függően fognak továbbutazni Japánba. Nem számított, hogy egy egész napjuk rá fog menni az utazással és a pihenőhelyek keresésével, csak egy cél lebegett a szemük előtt – elhagyni az országot, ketten.

***

Egy nap elteltével a koordináták alapján közel jártak már a második legnépesebb koreai településhez, Busanhoz. Az út folyamán ötször álltak meg, különben nem bírták volna a hosszú autózást, különösen Zelo. Amíg Yongguk tankolt, esetleg ételt és italt vett maguknak, barátja elbóbiskolt az utóbbi napok eseményein töprengve vagy fejét kitámasztva aludt az anyósülésen. Nem volt számukra könnyű a menekülés folyamata, de a célhoz közeledve egyre boldogabbak voltak.

Már csak néhány kilométer választotta el őket a Gimhae repülőtértől, mikor egy erdős területen hajtottak keresztül. Éppen arról beszélgettek – összefont ujjakkal -, hol fognak rövid időre kikötni Japánon belül, mikor Yongguk a visszapillantóban egy fekete terepjárót vett észre mögöttük. Nem foglalkozott vele különösképpen, ám a jármű fokozatosan közelebb került hozzájuk. Azt lehetett hinni, csak meg akarta előzni őket, azonban a sötétített üvegű terepjáró az előzés után nemhogy meglepően lelassított, hanem keresztbe eléjük vágódott. Yongguknak annyira bele kellett taposnia a fékbe, hogy biztonsági övek nélkül Zelóval együtt repült volna ki a szélvédőn.

- A rohadt életbe, mi a szart csinál ez?! – akadt ki a szöszi, eközben Yongguk is dühösen káromkodott egy sort. - Ha valami simlis köcsög, akkor a kipufogócsövet feldugom a seggébe és jól megcsavarom!

- Nem lenne elég ide egy kipufogó – fintorodott el Yongguk, mikor három feketébe öltözött alak pattant ki a terepjáróból.

- Jézusom, kik ezek?

- Nem tudom, de minket akarnak – állapította meg Yongguk, majd elrántva a kormányt a gázra lépett.

Egy ideig az egyenes útszakaszon száguldott az autó, ezt követően vett egy éles kanyart az erdő mélyére vezető földút irányába, hátha le tudja rázni a terepjárót. Úgy tűnt, a trükk bevált, de a pár tudta, hogy így is meg fogják őket találni. Zelo elkerekedett szemekkel nézett a volán mögött ülő Yonggukra. Látta rajta, hogy fél az idegenektől és fél attól, hogy mégsem sikerül sértetlenül megúszniuk ezt a malőrt. Ötletük sem volt, a rendőrségen kívül ki kereshetné őket, ezért több okuk volt minél előbb felszívódni a fák között.

- A picsába! – állt meg Yongguk egy kies területen. – Ha nem találunk ki innen, kifogy a benzin, mielőtt Busanba érhetnénk. Feltéve, ha ezek a barmok nem találnak meg minket...

Várta, hogy a fiatalabbik megszólaljon, de ő csak riadtan, némán ülve nézte őt. Yongguk mélyen a szemeibe nézett, átpásztázta Zelo arcának minden egyes négyzetcentiméterét. Szája résnyire nyílt, áthajolt az üléskarfán, két keze közé fogta barátja arcát és lehunyt szemekkel összetapasztotta ajkaikat. Zelo riadalma tovább fokozódott, ahogy Yongguk mohón falta őt, mint aki attól tartott volna, hogy valaki örökre elszakítja tőle.

Zelo mélyen beletúrt Yongguk hollófekete hajába, tincseit kissé meghúzva. Annak a tudatában, hogy bármikor elveszítheti, csaknem beleszédült. Magáévá akarta tenni, mindennél jobban vágyott rá, láthatatlan lánccal szerette volna összekötni magukat. Érezni akarta az illatát, a teste melegét, a szeretetét, a gondoskodását, a bőre tapintását, valamint a fekete lyuk vonzását, amiből soha nem akart kiszökni. Hidegen hagyta, hogy ezzel olyan mérhetetlen, még az eddigieknél is komolyabb érzéseket ébreszthet magában, amibe a hasában élő pillangók és kolibrik belepusztulhatnak. A Grand Yong, a hónapokig neki otthont adó szálloda eddigi gondnokára volt szüksége, semmi másra. Még az őt éltető oxigén is eltörpült szerelme közelsége mellett.

- Miért könnyezel, Totomato? – suttogta Yongguk, ahogy nekidöntötte homlokát Zelóénak.

- Olyan volt, mintha ez lett volna életünkben az utolsó alkalom – harapott bele alsó ajkába.

- Ki tudja - nyelt egyet az idősebbik és finoman lecsókolta Zelo orcájáról a soványka könnycseppet.

Erőt gyűjtött magában, hogy kimondja azt a szót, amit eddigi élete során még senkinek nem mondott. Zelo esetében már rég megfogalmazta magában, csak bátorsága nem volt hozzá, ám a sors ismét közbelépett, pontosabban a mögöttük megálló terepjáró. A fekete járműből kiugró emberek lépéseinek hangja fenyegetően erősödött.

- Bang és Choi! – kiabálta egy maszkos fickó.

- Miért nem mentünk tovább? – folyt le egy könny a szöszi arcán. Yongguk szíve összeszorult, amiért az ártatlan Junhonggal nézett farkasszemet, nem a másik két személlyel, akik a fiú testén osztozkodtak a lövés előtt.

- Ilyen kevés üzemanyaggal aligha jutottunk volna messzire, már mondtam.

- Toljátok ki a képeteket, amíg még szépen mondom! – folytatta a férfi, a két fiatal kiszállt Yongguk kocsijából. – Kezeket fel, Choi! Belőled kitelik, hogy fegyver van nálad!

- Ha lenne, már nem élnétek – válaszolta Zelo sötéten, szemei ijesztően csillantak meg a naplementében.

- Jópofa – nevetett fel egyet az idegen. – A raktérbe velük.

Az események túl gyorsan történtek ahhoz, hogy a fiúk reagálni tudtak volna. Egyik pillanatról a másikra Yongguk arra eszmélt, hogy körbevették őket, Zelóba injekciót fecskendeztek, neki pedig ez volt az utolsó tiszta emléke. Éles fájdalom a fejében, elsötétülő világ, hangos kiáltás… A bonyodalmaink még nem értek véget.