XXIV. rész /utolsó/

Choi Junhong, becenevén Zelo, bűnözői álnevén Árny az az illető, aki tizenkilenc ember életének vetett véget. Ez idáig azt lehetett hinni, hogy három különböző személyről volt szó, pedig mind a három egy és ugyanaz. Nem csalás, nem ámítás, Yongguk nem holmi bűvész trükk részese volt. Kézzel fogható tények támasztották alá azt, amit eddig rémálmaiban sem gondolt volna, de Shiwoo intő szavaira emlékezve felocsúdott arra, hogy a Grand Yong falai között bármi megtörténhet, még a lehetetlen is. Azon, hogy a legjobb barátjából lett szerelme volt titkon a helyi sorozatgyilkos, meg se kellett volna lepődnie. Sejthette volna, hogy mint mindenkinek a szállodában, Zelónak is vaj volt a füle mögött, legalábbis több, mint azt első látásra lehetett hinni.

Yongguk két lábbal állt a földön, realistán látta a világot, ám mégsem tudott elrugaszkodni a rózsaszínködtől. Annyira elborította az elméjét, hogy az agya vele párhuzamosan alkalmatlan volt a Jaehwa dokumentumában olvasottak feldolgozására. Az az ember végig az orra előtt volt, akit hetek óta keresett és próbált a nyomára bukkanni, sőt még meg is csókolta. A szerelem sokkal vakítóbb, mint azt a többség állítja, a mindent elsöprő érzés képes az abszolút valóságot is elferdíteni. Jogtalanul, kárt téve kiszínezi, ami egy ideig ugyan szép és jó, de ha elérkezik a pillanat, a csapdába esett személy akkorát koppan, hogy állát beveri az Alvilágba, orra hegye súrolja Lucifer lábfejét. Yonggukkal ez megtörtént, aminek következtében kedve lett volna belehajítani Zelót a pokolban fortyogó lávafolyóba és az idők végezetéig fojtogatni a szerelmével, majd rendszeresen visszalökni a folyóba. 
Az előcsarnokba lépve érezte, hogy valami nagyon nem stimmel, még zaklatottabban állt a dolgok mezeje fölött. A szálloda tele volt tudatlan vendégekkel, mégis valamiért kongott az ürességtől, a gondnok számára bizonyosan. Kevés ember bukkant fel, de még azok arca is olyan riadalmat tükrözött, ami semmihez nem volt fogható.

- Mi folyik itt? – kérdezte Yongguk türelmetlenül Eunintől, aki pityeregve üldögélt a recepciós pult mögött.

- Várjuk a mentőket, Violet az ötödiken haldoklik. Öngyilkos akart lenni vagy valaki más lőtte meg, nem vagyunk benne biztosak, mert egy pisztoly mellette hevert, bár az utóbbi a valószínűbb. Te is tudod, ki tehette – hadarta el a lány, Yongguk csaknem beleszédült az információkba. Nem, nem Zelo volt. Nem lehetett ő… Ez az egész egy nagy félreértés, hamarosan valaki bevallja nekem, hogy semmi sem igaz. Naiv vagyok? Lehetséges, de muszáj reménykednem.

- Ezért sírsz? – erőltetett a hangjába aggódást. Annyira lekötötték az elborzasztó gondolatok, hogy nem tudta őszintén kifejezni magát.

- Nem, az öcsém miatt, de rá se ránts – csóválta Eunin szomorúan a fejét.

Fülsüketítő szirénák hangja verte fel a környéket, beleértve a szálloda vendégseregét is. Aki eddig nem értesült Violet szerencsétlenségéről, az már a saját szemeivel láthatta. A mentősök futva hozták be a hordágyat, eligazítás gyanánt megszólították a recepciós lányt. Mintha az élet olyan megrendezett és hihetetlen lett volna, akár Donggyun készülő sorozata. Semmi nem az volt, mint aminek látszott, a vendégek csak statiszták, önálló gondolatok nélküli lények, akik csak akkor bukkantak fel, mikor épp a főszereplőknek nem volt fontosabb jelenetük… Yongguk ehhez tudta hasonlítani a fennálló káoszt, és nagyon várta már, hogy a forgatásnak vége szakadjon, aztán kicsattanó örömmel ugorjon Zelo nyakába, mintha minden a régi lenne. Ám ez csak értelmetlenül kergetett ábrándnak bizonyult, a megölt emberek nem kelhettek fel még egyszer eljátszani a jeleneteiket, a sebeikből igazi vér szivárgott, igazi fegyverek által. Senkinek nem adatott második esély, senki nem kérhetett szünetet, a kamera folyamatosan forgott.

- Hol van Zelo? – tette fel a legfontosabb kérdést Yongguk a mentősök felszívódása után meglehetősen ingerülten, a Fekete Lyuk rémisztően felvillant.

- Nincs a szállodában, legalábbis nem láttam a nap folyamán – válaszolta Eunin lebiggyesztett szájjal, mire Yongguk arca elfehéredett.

- Azt mondtad, Violet mellett találták meg a pisztolyt, nem? – fordult vissza Yongguk, mikor már a lépcső felé vette az irányt.

- Igen, de mire készülsz?

- Arra, amit az a bizonyos elkövető a túlvilágon is emlegetni fog! – morogta a gondnok gonoszan az orra alatt, arcára olyan grimasz ült ki, amitől alig lehetett ráismerni.

Rájött, hogy egy hónappal ezelőtt egy túlélő játékba csöppent, ahol csak a legszívósabbak kerülhetnek ki élve, ő csak a szerencsének köszönhette, amiért eddig húzta. Ám a játékszabályok szigorításával csak durvább modorral lehetett megőrizni a játékban maradást, Yongguk pedig elszánta magát, hogy nemhogy sértetlenül kerül ki a pálya végén, de még ő is lesz a győztes. Morbid kinevet a végén, amit Zelo annak idején „ki hal meg a végén”-re keresztelt, sakk, póker, Monopoly és orosz rulett keveréke volt.

A harmadik emeleten járva a harag úgy burjánzott benne, mint egy közönséges, útmenti gaz. A sok bűnöző látványa gyomorforgató volt, mindegyik eszébe juttatta az Árny név mögé rejtőző Zelót, aki a születési anyakönyvi kivonata szerint a Junhong nevet viselte. Ez a megnevezés idegen volt számára, távoli és üres, méghozzá annyi érzelem kötötte hozzá, mint a harmadik emeleti gazfickókhoz – a semlegesnél egy fokkal rosszabb. A negyedik szint sem volt kivétel Yongguk fintora alól. Az egyik folyosón megpillantotta a leesett kép helyét a falban, ettől a benne lecsillapodni látszó tenger ismét felkorbácsolódott benne.

A mentősök már visszafelé tartottak Violet testével, a gondnok elszorult torokkal követte szemével az útjukat. Ő maga nem állt meg, egészen az ötödikig haladt tovább, ahol kisebb csoport tartózkodott még a bűntény helyszínén. Yongguk szándékosan nem elegyedett velük beszélgetésbe, nem reagált a megszólításokra, megvárta, amíg mindenki felszívódik, beleértve a vörös hajú nőt és a filmrendezőt is, csak a saját elintéznivalójára koncentrált. És ott volt, a már jól ismert JH monogramú pisztoly hevert a földön, nem messze az 517-es lakosztálytól.

Emlékek tucatjai peregtek le fejében, miközben óvatosan felvette a fegyvert és tenyerében szorongatta. Annyira megviselte mindaz, ami pár óra leforgásával a nyakába zúdult, hogy góc keletkezett a torkában, bekönnyezett és ajkába harapva vizslatta a karcolatot. Térdre rogyott, nem bírta elviselni azt, hogy elhagyta a legfontosabb kincset, amit a szívében őrzött. Elvesztette az őrangyalát, a fényt az alagút végén, az utolsó esélyt a normális élethez. Minden kicsúszott a kezei közül, hiába szorította ökölbe őket, és a legszomorúbb ebben az, hogy ezt megakadályozni se tudta volna.

Kövér könnycsepp adta meg magát a gravitációnak, apró pocsolyává változva hullott rá a monogramra, Yongguk szipogva törölte le hüvelykujjával. Ahogy végigsimított a hideg pisztolyon, hirtelen sötétségbe borult felette az ég, semminek nem látta értelmét, minden szertefoszlott. Megígérte reggel az alvó Zelónak, hogy soha többé nem fogja bántani, de kénytelen volt megszegni az ígéretét. Csak úgy lehet lezárni az ügyet, ha szembenéz a három szellemmel, amik egy testen osztozkodnak. Hiába szerette teljes szívéből az egyiket, a második egy kegyetlen gyilkos volt, a harmadik meg abszolút ismeretlen, talán még félelmetesebb, mint az előző. Kettő egy ellen, így állt a helyzet, már csak emiatt sem kegyelmezhetett meg a szőke hajú fiún. Tudta, hogy csak ő képes véget vetni a túlélőjátéknak, abban az esetben, ha két lépéssel Zelo előtt jár. Ez pedig csak egyet jelenthetett, be kellett iktatni egy újabb dobókockát – a folyosón hagyott pisztolyt.

***

Nem viselte a kontaktlencséket, nem volt már rá szüksége, sőt a szürke íriszek csak a lelepleződését szolgálták volna. Arca felét hagyományosan egy mintás maszk fedte el, kék kockás inget, fekete dzsekit és ugyanolyan színű farmernadrágot viselt, semmi kirívó ruhadarabot. Ezzel többé-kevésbé sikerült a tömegbe illeszkednie, ám tagadhatatlanul feltűnést keltett három poggyászával körbevéve, amint elmélyülten a telefonját bújta a padon. Részben azért jött a parkba, hogy felidézze magában az itt töltött hosszú órákat a gördeszkájával, valamint Yonggukkal, másrészt meg kellett állnia komolyabb útvonalat tervezni a kétszáznegyven kilométerre lévő kikötővárosba.

Zelo percekig meditált azon, milyen tömegközlekedési járművel érdemes mennie, több szempontot is figyelembe kellett vennie. Minél előbb érjen Busanba vagy tegyen kisebb kerülőt, esetleg átszállást, nehogy bárki követni tudja? A pénzzel nem akadt gondja, bőven elég volt mindaz, amit Wonshik és Donggyun adott neki a hónapok során. Úgy tervezte, hogy soha nem tér vissza Mokpóba, az új menedékhelyéül szolgáló Busanban telepedik le, amíg meg nem találja Yoo Youngjae-t. Ha megtalálja a fiút, nem lesz más választása, mint vele maradni, Zelónak esze ágában sem volt meginvitálni a Grand Yongba. Hogy utána miből fog megélni, halvány lila gőze sem volt, talán megismerteti majd magát néhány busani gazemberrel és ott folytatja a munkáját, ahol a szállodában abbahagyta. Végső esetben ott próbál majd állást találni, ahol Youngjae is dolgozott, állítólag pszichiáternek készült, és valahol próbaidőn volt.

Gondolatmenetét telefonja csengése szakította félbe, a kijelzőn a fiatal recepciós hölgy neve jelent meg. Igazán remélte, hogy nem rá terelődött a gyanú Violet balesete miatt, már ha egyáltalán még élt szerencsétlen lány.

- Yeoboseyo? – vette fel bizonytalanul.

- Zelo, kérlek, segíts! – csendült fel Eunin vékony és kétségbeesett hangja. - Hallgass meg, nagyon fontos! Tudod, az ikrek között van egy olyan kapocs, ami miatt képesek megérezni, ha valami rendkívüli történik a másikkal. Nos, először is pár perce belém hasított egy gondolat vagy nem tudom, minek nevezzem, de valami nagyon rossz történt Youngjae-vel. Ha ez nem lenne elég, este rémálmom volt róla! Biztos vagyok benne, hogy a kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz. Normál esetben nem traktálnálak ilyennel, de az imént találták meg Violetet vérben úszva az ötödik emeleten, ezért most paranoiás vagyok!

- Mit szeretnél, mégis mit tegyek? – kérdezte a szöszi összehúzott szemöldökkel. Rendkívülinek tartotta, hogy az imént gondolt Youngjae-re, a nővére pedig kisvártatva felhívta őt.

– Sajnos nem tudom elhagyni a hotelt, így téged kérlek, hogy valahogyan mentsd meg az öcsémet! – Eunin sírásban tört ki.

- Nyugodj meg, megteszem, amire kérsz, úgyis épp Busanba tartok. Jókor hívtál – ismerte be szelíden elmosolyodva. Nem hitte volna, hogy valóban léteznek effajta különös egybeesések.

- Ezt komolyan mondod? – csodálkozott Eunin is, egy pillanatra abbahagyta a pityergést. - Busanba mész?

- Igen, de lényegtelen, hogy miért megyek oda. Ugyan fogalmam sincs, hol keressem majd az öcsédet, Busan a második legnagyobb város Koreában, de a nyomára fogok bukkanni.  

- Tényleg megtennéd? Annyira sajnálom, hogy nem tudom pontosan, hol lakik… Tudod, múltkor azért bosszankodtam, mert nem árulta el az újabb címét. Amúgy hol vagy most?

- Még a városban a törzshelyemen – vallotta be Zelo, hiszen a lány úgysem hagyhatta el a hotelt, ezért nem volt mitől tartania.

- Mivel fogsz menni?

– Taxival és metróval, körülbelül tíz óra lesz az út. Ne aggódj, este megszállok majd egy kis motelben, vigyázok magamra – nyugtatgatta Eunint, hozzá mérten eléggé szelíden.

A lány megenyhülve bontotta a vonalat, Zelo viszont szélesen elmosolyodott. Hála az égnek ölébe pottyant menekülésének álcája, megkaparintotta a tökéletes alibit. Természetesen piszkálta a csőrét az a gondolat, mintha meg lenne előre szervezve életének ezen része, de nem zavartatta magát. Ha a gépezet megfelelően, hibátlanul működik, sértetlenül érheti el a célpontot. Yongguk már egy másik tészta volt, Zelo igyekezett elterelni róla a figyelmét. Leszámítva a negatív következményeket, belepirult abba, hogy visszaemlékezett az előző esti csókra. A gondnok éber volt, teljesen józanul kapta le, nem lehetett másképp megfogalmazni. Zelót annyira felkészületlenül érte a fekete hajú tette, hogy elállt a lélegzete, a szíve csaknem felrobbant, ajkai égtek a másik száj érintésétől, a puhatolózó nyelv csak hab volt a tortán. Akárhogy is, ezt a gondnok soha nem fogja lemosni magáról, a szöszi élete végéig emlékezni fog arra, hogy Yongguk csókolta meg őt azon a holdfényes éjszakán, nem fordítva. Zelo így egy leheletnyivel boldogabban fog új életet kezdeni.

***

Bizonyára sok ember ismeri azt az érzést, mikor már a tajtékzó dühtől bekönnyeznek a szemek. Az izmok támadásra készen megfeszülnek, alaposan kirajzolódnak a bőr alatt húzódó erek, rákvörössé és forróvá válik az arc, kiszárad a torok, még a nyugodt természetűek gyilkolási vágya is az egekbe szökik, ezzel gerjesztve mennydörgést, villámokat, viharokat a testben. Yonggukban konkrétan hurrikán tombolt, ami nem ismert kegyelmet, a világ legerősebb érzését is képes volt porrá zúzni, akár egy kalapács egy frissen lehullott diót a fáról. Alig pár napja jött rá, hogy fokozatosan belebolondult Wonshik unokaöccsébe, de máris azzal a helyzettel kellett szembesülnie, hogy legszívesebben két kezével roppantaná el a fiú csigolyáit.

Ellenőrizte, mennyi töltény volt még a tárban, majd eltette a pisztolyt zakója belső zsebébe és félelmetes határozottsággal, vérben forgó szemekkel indult lefelé az emeleteken. Lábnyomai mögött ködszerű sötétség kezdett letelepedni az épületben, az eleven emlékeket felemésztették a Yonggukból származó pusztító erők. Akármennyire tűnhetett horrorisztikusnak, valószínűleg minden emberrel ez történne, ha arra az elhatározásra jutna, hogy meg kell büntetnie a szerelmét, nem is akármilyen körülmények között. Yongguk egyik fele magából kikelve dühöngött, míg a másik fele hangosan zokogott, nem volt arra felkészülve, hogy pont ő torolja meg Zelo húzásait. Ő, aki majdnem egy hete hőn áhítozott a szőke fiú szívéért. Még meg se kapta, de a kötelesség miatt már az esélyt is ellöki magától… Erre az érzésre még nem létezik megfelelő szó.

- Yongguk, hová mész? – ocsúdott fel Eunin. Munkatársa nagy léptekkel haladt a kijárat felé, karizmatikus aurája csaknem ledöntötte az embereket a lábukról az előcsarnokban.

- Megkeresem Zelót. Előkerítem, akárhol bujkál a városban – válaszolta a szokásosnál is mélyebb hangon.

- Az imént beszéltem vele telefonon, Busanba megy az öcsémhez – árulta el Eunin, mire Yongguk döbbenten megtorpant. Néhány másodperc múltán tőle meg nem szokott módon káromkodások sorozata bukott ki a száján. Mi lehet még ennél is rosszabb?

- Mivel megy, autóval vagy tömegközlekedéssel? És hol van most? – hadarta el Yongguk a kérdéseket, miután sikerült összeszednie és kikáromkodnia magát.

- Taxit fog és metróra száll. Még az állítólagos törzshelyén van, gondolom a parkban.

- Mennyi idő alatt érne Busanba?

- Ha nem jön közbe valami, nagyjából tíz órát venne igénybe az utazása – nyelt nagyot Eunin, felkészült a gondnok reakciójára.

- Azzal a feltétellel, ha hagynám! – csattant fel Yongguk, Eunin kissé összerezzent tőle. - Szólj Kibumnak, hogy addig nem jövök vissza, amíg meg nem találtam Zelót. Ha kell, só zsákként a hátamon fogom visszarángatni.
Kiviharzott a szállodából, minden egyéb baja mellékesnek számított az Árny-teória mellett, kivétel nélkül eltörpültek mellette. Beszállt az autójába, kigurult a szálloda szférájából és hajthatatlanul hajtott a parkhoz. Mikor talált szabad helyet, gyorsan leparkolt és árgus szemekkel pásztázta át a közterületet. Sehol nem látta Zelót a közelben, de még csak rá utaló nyomot sem, mindaddig, amíg észre nem vett egy bőröndöt és két sporttáskát cipelő alakot. Épp beszállt egy újonnan érkező, narancssárga taxiba, magasságáról és szőke fürtjeiről nem volt nehéz felismerni. Most nem szöksz meg előlem. Yongguk sebtében futott vissza az autójához, bepattant, majd a csekély forgalmat kihasználva követni kezdte a járművet. Ami nem volt nehéz, a környéken egyetlen taxit sem lehetett látni azon kívül, ezért viszonylag könnyen lehetett tartani vele a tempót.

Kitartóan a narancssárga gépkocsi nyomában koslatott, kivárva a megfelelő pillanatot. El is érkezett az a pont, mikor a taxisofőrnek – vagy az utasának – feltűnt, hogy egy autó folyamatosan a sarkában volt, valószínűleg közös beleegyezés mellett letért a főútvonalról és kisebb kerülőt téve reménykedhettek Yongguk autójának lerázásában. Nem volt ekkora szerencséjük, egy kiesebb negyedbe érve, közel a raktárak övezetéhez Yongguk vette a bátorságot és az út szélére kezdte kisodorni a taxit. A sofőr megadta magát és a baleset elkerülésének érdekében lefordult az útról egy sikátorszerű hely mellett. A fekete hajú fiatalember kiugrott járművéből és intett a sofőrnek a visszapillantó tükrön keresztül, hogy engedje ki az utasát a csomagjaival együtt. Fél perc múlva kiszállt a maszkos fiú, félszeg pillantásokat vetve a karba tett kezű, motorháztetőnek támaszkodó Yonggukra és kivette a holmijait.

- Küldd el a sofőrt – szólt recés hangon az idősebbik, Zelo majdnem összerezzent tőle. A csodálkozástól megszólalni sem tudott, esetlenül álldogált három poggyászával a taxi csomagtartója mögött. - Azt mondtam, menjen el! – rivallt rá Yongguk. A szőke hajú nehezen eleget tett a kérésének, egy kézmozdulatsorral jelezte a sofőrnek a távozást.

- Mit keresel itt? – találta meg Zelo a hangját, szaggatottan vette a levegőt.

- Téged, egész pontosan Choi Junhongot, vagy inkább nevezzelek Árnynak? – bökte oda Yongguk a lehető legdurvább kérdést. Zelónak le is esett az álla, szemei golflabda méretűekre duzzadtak, mellkasában úgy vert a szíve, hogy ritmusát szinte a fülében hallotta. A szavak nem jöttek ki könnyen a száján, némaságával nem cáfolta a kilétét, értelmetlen is lett volna.

- Honnan tudtad meg? – kérdezett vissza, amit ugyan Yongguk nem szeretett, de várható volt.

- Tömören összefoglalva meghallottam Lee Donggyunt Jaehwáról és egy készülő sorozatról beszélni – kezdett bele Yongguk csevegő hangon. - Ezért ellátogattam a Wang lakásba, ahol megtaláltam a laptopban egy leleplező dokumentumot.

- Miféle dokumentumot?! – akadt ki Zelo, feje lassan vörösre színeződött, nem akarta elhinni a hallottakat. - Én csak dossziés jegyzetekről tudtam, de azokat elégettem!

- Nos, ez esetben Jaehwának volt annyi esze, hogy először piszkozatot csinált, majd az alapján írt a laptopjában egy fájlt, amiben részletesebben kifejtette Árny ténykedését, vagyis a tiédet. Lerántotta rólad a leplet.

- Igazán? És mégis miket tudtál meg rólam? – váltott stílust Zelo. Belátta, hogy nem menekülhet el Yongguk vallatása elől.

- Rengeteg ártatlan embert meggyilkoltál! Mindenkit csak a pénz és szórakozás miatt, mi?! Kwon Shiwoo, Ryung Jiu, Dr. Wang, Cara, Elisa, ma meg Violetet lőtted meg, életveszélyes állapotban szállították kórházba! Aztán a szállodai alkalmazottak és a gyülekezet tagjai, őket is te nyírtad ki! De tudod még, hogy kit öltél meg? A nagybátyámat, az egyik legfontosabb embert az életemben! Nélküle már rég az utcán koldulnék, ő segített nekem mindenben! Ő mutatott rá, hogy miben vagyok tehetséges, mihez van érzékem. Éveken át ösztönzött... Erre te fogtad és egy fellángolás miatt megölted!

- Nem, ez nem egészen így volt! Violet elvette a pisztolyomat, mert öngyilkos akart lenni, vissza akartam venni tőle, de meghúzta a ravaszt, mikor felé nézett a torkolat. Az viszont igaz, mindenkit én öltem meg a felsoroltak közül, de a nagybátyádat nem fellángolásból, ahogy a többséget sem! Ez volt a dolgom! Az első néhány embert még a film miatt, viszont a többieket már azért tettem el láb alól, mert rájöttek a titkomra!

- Emiatt kezelted úgy az embereket, mint a vágóhídon a malacokat?! – indult meg Yongguk baljósan Zelo felé. – Arról is tudok, hogy én vagyok eddig az egyedüli, aki túlélt téged. Én is a fekete listádon szerepeltem, pedig a legjobb barátomnak, az öcsémnek tekintettelek, mindent elmondtam neked, holott mindvégig mást sem akartál, minthogy elvághasd a torkomat! De akkor miért nem tetted meg, hm? Mi hátráltatott? Számtalan lehetőséged adódott, de még mindig itt vagyok. Van egy-két ötletem, bár legszívesebben fejbe vágnám magam, amiért ilyenekre kell gondolnom, ám belőled már mindent kinézek!

- Tényleg tudni akarod, miért nem öltelek meg? – kanyarodott lefelé Zelo szája, mérhetetlen szomorúság és kín áradt kávészínű szemeiből. - Tudni akarod, miért követtem el mindent azért, hogy más ne nyírjon ki téged? Miért tagadtam meg Wonshik és Donggyun parancsát? Miért akartalak mindenkitől, sőt az elején még magamtól is megóvni? Emlékezz vissza a tegnap estére! Azért vagy még mindig életben, mert elmondhatatlanul szeretlek, te barom!

Nyolc atombomba sem ért volna fel azzal a robbanással, ami Yonggukban történt. Minden egyes belső szerve egyszerre rándult össze, orrában és szemöldökei alatt érezte azt az ismerős bizsergést, amit most semmiképp nem akart kiengedni magából. Hirtelen minden elveszett értelem visszatalált, előkerültek a kirakós hiányzó darabjai, összeállt a fejében a kép. Az a sok kétértelmű pillantás, csipkelődés, veszélyes érintés és fikarcnyi távolság. Gamma sugárként száguldott végig agyában a cosplay estéjén történtek az álmával együtt, ami valójában… Nem is volt álom?

Ha nem lett volna Yongguknak elég ereje a magas adrenalin szint miatt, kétségkívül összeesett volna. Az utóbbi napokban éjt nappallá téve gyötrődött a Zelo iránti érzései miatt, pedig mindvégig kölcsönösek voltak, és még most is azok. Mi több, a szőke fiú már sokkal korábban többet táplált iránta, de ő annyira el volt foglalva a munkájával és a saját, szigorú szabályaival, hogy egyáltalán nem vette észre. Hogyan volt képes magába bolondítani ezt a rejtélyekkel teli, aljas sorozatgyilkost? Hogyan sikerült kihoznia belőle az emberi énjét és meglágyítani a szívét? Yongguk szeretete valóban viszonzásra talált? Hát, persze, tegnap Zelónak mi másért lett volna oka visszacsókolni?

- Állandóan azon izgultam, nehogy Wonshik vagy Donggyun valamelyik embere öljön meg téged, ott tettem nekik keresztbe, ahol csak tudtam és ál-tervekkel tömtem tele a fejüket, hogy egy időre leszálljanak rólad, és ez a hála? – fakadt ki Zelo remegő ajkakkal, bekönnyezve, mialatt Yongguk agya még mindig nem tudta feldolgozni az igazság hiányzó részeit.

- Igen, mert ettől függetlenül már tizenkilenc embert küldtél a halálba, a huszadik pedig most az életéért küzd a kórházban, ha még nem túl késő!

- Mi lenne, ha elvonatkoztatnál a rosszabbik oldalamtól? Mi lenne, ha a valódi énemmel is törődnél? – folyt le egy könnycsepp Zelo porcelántapintású, kipirosodott orcáján.

- Nem tudom, milyen vagy valójában! – kiabált vele Yongguk.

- Az, akit megismertél! – mentegetőzött a szöszi. A gyenge szél beletépett világos tincseibe és felborzolva sodorta a homlokára. - Akivel minden nap együtt lógtál! Akivel az élet apróságairól is élvezettel beszélgettél!

- Nem, az is csak egy álca volt. Zelo névvel mutatkoztál be és javarészt nem voltál velem őszinte. De én az igazi feledre voltam kíváncsi, Junhongra. Azt hittem, egy önzetlen fiúval álltam szóba, egy szeretetreméltó embert csodáltam, pedig ez is hazugság. Az egész életed hazugság!

- Mégis mit vártál? Már én magam sem ismerem Junhongot, Zelo és Árny miatt teljesen háttérbe szorult, és ezt joggal tettem. Ha engedtem volna, hogy őt ismerd meg, még nagyobb fájdalmakat szenvedtem volna el miattad, mint most!

- Szerinted én nem szenvedek? Szerinted milyen érzés az, hogy egy olyan embert szeretek, aki nem is valódi, csak egy színészkedés mellékterméke? – küszködött Yongguk a kitörni készülő érzelmeivel. - Igen, beleszerettem a megjátszott énedbe. Mégis hogyan viseljem el azt, hogy egy nem létező személy iránt vágyakozok? Hogyan várhatod el ezt tőlem?

- Úgy, hogy másképp nem szeretnél, Junhongot megvetnéd.

- Nem, én Zelót és Árnyat vetem meg, a nagy hantást és a szélhámost! Ők a lelkembe tiportak, nekem Junhongra van szükségem! Olyasvalakire, akit már soha nem kaphatok meg… - kapta elő Yongguk a JH monogramú fegyvert zakója belső zsebéből. Zelóban az ütő is megállt, ahogy a cső felé nézett. - Egy testen osztozkodik a két általam gyűlölt személlyel, akiket ki kell iktatnom az igazságszolgáltatás érdekében.

- Igazságszolgáltatás nincsen, soha nem is volt! Azonnal tedd le a pisztolyomat! – kiáltott rá a szöszi, minden porcikáját reszketés és kétségbeesés magasiskolája járta át.

- Tudod, hogy nem tehetem, ne kényszeríts rá – szipogott Yongguk, kitartóan a vele szemben állóra szegezve a fegyvert. – Véget kell vetnem ennek az egész borzalomnak. Meg kell bűnhődnöd mindazért, amiket a hónapok során elkövettél és tönkretettél huszonegy életet, beleértve az enyémet is.

Zelo füle sípolt a füle a dördülés hangjától, előre görnyedt a gyomrában kiteljesedő éles fájdalomtól. Tátott szájjal meredt maga elé, szívverésének üteme zengett a fejében, mint egy pengő cimbalom. Az erő már azelőtt elhagyta gyengülő testét, mielőtt összeszedte volna magát, így a gravitáció még nagyobb hatással lett rá, akarva-akaratlanul összecsuklott, térde hangosan koppant a talajon. Remegő kézzel nyúlt a gyomrába fúródott töltény okozta sebhez, amiből egyre több vér ürült ki és jócskán átszíneződött tőle kék kockás inge. Sötétvörös nedvének látványától még jobban szédelegni kezdett, elhomályosuló látással terült el a földön.    

- Sajnálom, de nem volt más választásom. Ha én nem teszem meg, más tette volna – érkezett valahonnan Yongguk mély hangja, ám Zelónak már nem volt ahhoz energiája, hogy érzelmeket azonosítson belőle.

A fekete hajú gondnok leengedte a kezét, elengedte görcsösen összeszorított ujjaival a pisztolyt és saját cselekedetétől megrémülve lépett a földön heverő fiúhoz. Rögvest csuklója után nyúlt, hogy ellenőrizze a pulzusát, meleg tenyerét a felszakított ingre és a hideg, sebes bőrre szorította. Nem látta értelmét annak, hogy meglőtte, mégis el akarta állítani a vérzést, azonban a szeretet hirtelen teret engedett magának a bosszú mellett.

Zelo elvékonyodott hangon, szaggatottan vette a levegőt, néha fel-felköhögött. Lehunyt szemhéjai mögött könnyek gyűltek össze, amik aztán rövid szempillái mentén csordogáltak le arcán a talaj felé. Nem tudta elfogadni, hogy az az ember végez vele, akit a legjobban szeretett. Akiért az egész világgal szembe tudott volna szállni, csak hogy megmentse. Akiért bármit megtett volna, hogy ő boldog lehessen. Aki az összes földi kincsnél többet jelentett számára és a legfényesebb csillag volt a galaxisban. Ő volt az utolsó reménye, az utolsó cél, amiért volt értelme küzdenie. Ez a törekvése a lövéssel párhuzamosan elpárolgott a semmibe, egy sötét, kijárat nélküli légüres térbe került. Nem volt már miért élnie, ezért úgy döntött, feladja a harcot. Beletörődött a keserű végbe és abba, hogy számára nincs folytatás, lábai előtt az élet ösvénye elfogyott. Képzeletben meglengette a fehér zászlót, mind a három énje egyszerre indult el az alagút vége felé.

- Totomato – suttogta Yongguk annyira halkan, hogy szinte ő maga sem hallotta. Megbánta, amiért meglőtte élete értelmét, de a bosszúvágytól hajtva nem tudott leállni az utolsó pillanatban. Azt hitte, a töltény megsemmisítheti a két gyűlölt ént és Junhongot meghagyja, de a világ nem így működött. A harag annyira elborította az elméjét, hogy ezt csak most látta tisztán. – Tudom, lehetetlent kérek, de ne hagyj itt engem. Mondj le Zelóról és Árnyról, de hagyd meg nekem Junhongot. Ne hagyj itt összetörve!

Felültette a pehelykönnyűvé vált testet, a magán kívüli állapotba került fiú fejét a bal karjával támasztotta meg. Szorosan magához vonta, hogy még érezhesse egy kicsit a szervezete küzdését, ám azt kellett tapasztalnia, hogy már korántsem volt szó erről. A fiatal szív egyre lassabban pumpálta a vért, Zelo forró vére lefolyt Yongguk ujjai között. Homlokát a másik fél homlokának döntötte, mélyen beszippantotta a szöszi bódító illatát, amit feltehetőleg utoljára érezhetett.

Az első nap, mikor megpillantotta… Világosszürke hajával, hozzáillő íriszeivel és magas termetével menten magára vonta a figyelmét. Zelo nem zavartatta magát, hogy azt a helyet foglalta el a pulton, ahová Yongguk a papírokat tenni akarta, ám olyan ártatlanul nézett rá és kért bocsánatot, hogy a harag csöppnyi szikrája sem gyúlt meg benne. Épp ellenkezőleg, amit a félig kisfiús, félig férfias hangjával és egyedi humorával még fokozott is. Egy pillanat alatt szívébe zárta főnöke unokaöccsét, a barátságuk szorosabbá válásának függvényében a benne növekedésnek induló rózsaszál minden egyes nappal erősebb lett.

Mint minden másban, az ő kapcsolatukban is előfordultak hullámvölgyek, amin ugyan nehezen tudta magát túltenni, de határozottan megacélosodott a köztük kialakuló lelki kapocs. Ez azon a bizonyos napon vált egyértelművé, mikor Yonggukot valaki parti drogos itallal döntötte le a lábáról. Zelo aznap festette szőkére a haját és mutatta meg sármos oldalát, amivel Yonggukba fojtotta a szót. A buliban Zelo mindent megtett annak érdekében, hogy megmentse a kiütött a gondnokot, még ha a megbízói arra is kötelezték, hogy végezzen vele. De nem tette, a barátságukat fontosabbnak ítélte meg a kötelességénél, nem számított neki, hogyha a nagybátyja esetleg kihajítja érte a szállodából.

Az újabb mérföldkő a patológus halála előtti órákban következett be. Yongguk akkor döbbent rá, miféle bámulatos és gyönyörű személy ült mellette, nem tudta másképp megfogalmazni magában. Nem kellett sok, és már azon kapta magát, hogy reménytelenül belehabarodott a barátjába. Ám miközben ő sóvárgott utána, a szőkeség Árnyként irtotta a népet. Ennek ellenére előző nap valóra vált a legmerészebb álma, a tengerparti homokban elterülve fejezhette ki magába fojtott vágyait Zelo iránt, amit bár kimagyarázott, mégis élete legszebb élményének könyvelhette el. Most pedig ott feküdtek a poros földön és kettejük közül az egyikük fél lábbal a sírban volt… Yongguk egyenesen érezte maga mellett a halál fekete angyalát, amint rájuk borítja ébenszínű, tollas szárnyait.

Soha többé nem láthatja az élénken csillogó szemeket. Soha többé nem hallhatja csilingelő nevetését, ami zene volt füleinek. Soha többé nem boldogíthatja őt a társaságával. Soha többé nem gazdagodhatnak felejthetetlen emlékekben. Zelo soha többé nem ejtheti ki Yongguk nevét a száján, a további ábrándozásai beteljesületlenek maradnak csupán. A viszonzott szerelem plátóiként válik enyészeté.

Yongguk fekete szemeiből folyékony gyémántból álló könnypatakok indultak útnak, amik lassacskán Zelo arcán folytak tovább. Sejtette, hogy szerelme az utolsókat rúgta, ezért sokatmondóan, rejtett szenvedélytől túlfűtött csókot lehelt a barack-rózsaszín ajkakra. Vissza kellett fognia magát, nehogy hangosan felzokogjon. Tisztában volt vele, hogy ez az utolsó lehetősége magáénak tenni, addig akarta érezni a szöszi bársonyos szájának érintését, amíg lehetett. Amíg a valódi Árny, a feketébe öltözött, csuklyás végzet el nem szakította tőle. Elkéstem, későn jöttem rá, mennyire szeretlek.