XXIII. rész

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Akár ez a felirat is szerepelhetett volna a szállodaigazgató lakosztályának ajtaján, de helyette csak a szobaszám díszelgett rajta. Az ismeretlentől való félelem miatt Yongguk remegő kézzel vette elő zakója belső zsebéből az elcsaklizott kártyát. Lehúzta a leolvasón, felvillant a zöld fény, még egyszer körbenézett, tiszta-e a levegő, majd benyitott az előszobába. Még ha Youngsu asszony percekkel korábban küldött is neki üzenetet, hogy nyugodtan hatoljon be Wonshik területére, zsigerből ösztönösen tartott az ellenkezőjétől.

Vörös sárkány motívumok ékesítették a falakat, színes lámpák sorakoztak a sarkokban, bézsszínű szőnyeg hevert a tölgyfa barna parkettán, enyhe alkohol és cigaretta szag terjengett a levegőben. Yonggukot nagyjából az fogadta a helyiségekben, mint amire számított. Szinte mindenhol árulkodott egy méregdrága bútor vagy egy használati tárgy arról, hogy a Grand Yong tulajdonosa nem szűkölködött kenyérre valóban, ám mikor a gondnok felfedezte a süllyesztetten épített nappalit, közepén a kör alakú jakuzzival, elszakadt nála a cérna. Annyira lekötötte a csodálkozás, hogy csak három perc múltán eszmélt rá, hogy sokkal fontosabb dolga volt az álmélkodáson kívül.

Döghúsra kiéhezett keselyűként csapott le Wonshik irodaszerű helyiségében a papírhalmokra, de minden lényegtelen dolgot megtalált, csak azt nem, amire szüksége lett volna. Igazából ő maga sem tudta, mit keresett, mindössze az lebegett a szemei előtt, hogy nyomra kell bukkannia. A vörös hajú nő nem beszélhetett légből, biztosan volt igazságalapja az állításainak… Ám minő meglepetésére nem kapott hosszú szabadidőt a keresgélésre, a bejárati ajtó hangos kattanással jelezte, hogy látogatók akadtak. Hirtelen ötlete sem volt, hova bújhatna, így a dolgozóasztal mellett döntött.

- Nem hiszem, hogy önkényesen betehetjük ide a lábunkat – toppant be egy őszes férfi, akiben azonnal fel lehetett ismerni Lee Donggyunt.

- Amiről Wonshik nem tud, az nem fáj – válaszolta neki régi felesége, Youngsu asszony. Yongguk értetlenkedve állt a dolgok mezeje fölött, mit kereshet ez a két ember a főnökénél. - Meg amúgy is, nem mindegy, hogy az ő jelenlétében vagy a távollétében vagyunk itt? Elméletileg így se úgy se szabadna bemerészkednünk, eddig csak Junhongnak volt megengedett a bejárás. Ha Wonshik kicsivel szigorúbb lenne, egyáltalán nem engedte volna meg eddig, hogy itt legyünk.

- Apropó, Junhong – vette át a szót a férfi. - Már megtaláltam azt a fiút, aki őt fogja alakítani. Kínai származású, a neve Wu Yifan, de hazai berkekben csak Krisnek becézik. Nagyszerű figura, már kisgyerekkora óta az iparban jeleskedik, négy nyelven beszél. Ahogy megláttam, ráböktem, hogy ő kell nekem, tökéletes lesz főszereplőnek. Külsőre emlékeztet Junhongra, de még egy magas is vele, ami nagy szó! Amint befejeztük a forgatókönyv írását, bele is fogunk a nagy castingba – újságolta Donggyun kicsattanó örömmel.

Hangja folyamatosan elhalkult, Yongguk kinézve az asztal mögül rájött az okára, a férfi és a nő elsétált a nappali felé. Kapva kapott az alkalmon, kifutott a rejtekhelyéről és egy másikba mászott, a legközelebbi előszobai szekrénybe, ahol Wonshik kabátjai lógtak. Amíg Donggyunék vissza nem jöttek az irodaszerű helyiségbe, Yongguk szüntelen azon agyalt, a nőnek miféle célja lehetett, mert nyilvánvalóan turpisságot csempészett a tervébe.

- Még mindig magyarázattal tartozol – tért vissza Youngsu. – Mi ez a nagy sietség és felhajtás a sorozat körül? Az utóbbi időben más nem nagyon foglalkoztat téged.

- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád – neheztelt Donggyun. - A karrierem hanyatlásnak indult, nincs mit ezen szépíteni. Egyértelmű, hogy elő kell rukkolnom egy kitűnő alkotással, ha fel akarom élénkíteni a népszerűségemet és dagasztani a pénztárcámat.

- Ez világos, de a te karrierednek mi köze van a szállodához? – kérdezett vissza Youngsu. - Miért jössz ide bizonyos időközönként? Gondolom, nem csak kávézgatni.

- Wonshik már hosszú ideje az adósom, ám sajnos eddig nem sikerült törlesztenie a tartozását. Ami pedig csak úgy sikerülhetne neki, ha itt forgathatnánk a sorozatot. De nem akarok belemenni, bonyolultabb a helyzet, mint azt képzeled.

- Itt akarsz forgatni? – csodálkozott Youngsu. - Nincs más hely, amit bérelhetnél vagy csináltathatnál?

- Nem, mert a történet, amit megfilmesítünk, még mindig folyamatban van, ebben a pillanatban is zajlik, akármilyen furcsának hangzik – jelentette ki Donggyun árnyaltan. - A legtöbb koreai doramától eltérően thriller-fantasy lesz, természetesen nem fogja tükrözni a valóságot, kissé kiszínezzük. Ezért kell a hotel hírnevét fenntartani, hogy a halálesetek miatt hitelesebb legyen. Mostanában erre nagyon buknak a kritikusok és a nézők, ez több ingyen reklámot is eredményezne. Úgy emlékszem, már mondtam korábban, hogy a sorozat részben az itteni történéseket dolgozná fel.

Ennél a pontnál Yongguknak csaknem vissza kellett ragasztania az állát. Tényleg az egész Árny körüli mizéria mindössze egy jól megszervezett marketingfogás? Egy tucatnyi ember halt meg értelmetlenül egy nyamvadt sorozat miatt? Totálisan abszurdnak tűnt, mégis a kő kemény valóság volt. Árny és Grand Yong ide vagy oda, de mára az egész világ is így működik, az emberi életeknél és értékeknél már sokkal fontosabb lett a pénz, a fényűzés és a hatalom. Yongguk maradéktalanul tisztában volt ezzel, valahogy mégsem tudta felfogni, hogy testközelből tapasztalhatta a jelenséget, amiben az ő nagybátyja is a halálát lelte. Harag és bosszú ötvözete indult útjára az ereiben, a tesztoszteron szétfeszítette az izmait. Nem bírt magával, feltűnésmentesen résnyire kinyitotta a szekrényajtót.

- Annyi mindent magyaráztál, hogy semmit nem jegyeztem meg belőle – legyintett Youngsu.

- Akkor meg minek jártattam a számat? Aish! – bosszankodott Donggyun és a bárpult felé kacsintgatott.

Yongguk feszülten várta, hogy folytatódjon a beszélgetés. Az eddigi elhangzottak eléggé felkavarták, de még hallani akarta az egész háttértörténetet a távozása előtt. Ismernie kellett mindent ahhoz, hogy felkészülten tudja lerántani a leplet a hotelben zajló ármánykodásokról. Néhány lépéssel máris közelebb került az igazság megfejtéséhez, még ha abszolút nem is számított hasonlóakra. Filmforgatás? Tartozás? Ki az a Junhong?

- Várj, azt akarod mondani, hogy mikor szembesültél a megcsappant népszerűségeddel, akkor pattant ki a fejedből a sorozat ötlete, ergo ezért fenyegetted meg Wonshikot, ő pedig emiatt bízta meg Junhongot?

- Pontosan így volt – kuncogott gonoszan Donggyun. - Lám, a gyors felfogásodért kedvem támad újra feleségül venni téged. De ezúttal nem követem el ugyanazt a hibát, részletes házassági szerződést kérvényezek.

- Ne gyötörd magad, sosem a humorodért kedveltelek – józanította ki okos asszony módjára Youngsu. – Mi okom lenne visszamenni hozzád, amikor fiatal fiúkkal is kavarhatnék? Csak azért nem teszem, mert úri hölgy vagyok, a mai nőkkel ellentétben van még bennem tartás. Ha nem lenne, már rég összeszűrtem volna a levet egy-két helyivel, puszta szórakozásból.

- Igazán? – mélyült el Donggyun hangja, amiből egyértelműen lehetett érezni a féltékenységet. – Akkor mi tart vissza?

- Nincs igényem a fiunkkal egykorú srácokra. Hiába hangzik csábítóan, Minhyukra nézve is sértés lenne. A fiatalokkal az a problémám, hogy túl hevesek, tapasztalatlanok, nem tudják, mit akarok és csak a pénzemre mennének, mint majmok a banánra.

- Érdekfeszítőnek hangzik. Ezek szerint nem kezdenél ki Junhonggal vagy azzal a jóképű gondnokkal, Bang Yonggukkal? – húzta gúnyos mosolyra a száját a filmrendező.

- Nem, az ő szíve már foglalt. Ezt abból sejtem, hogy tegnap elbeszélgettem vele – bökte oda Youngsu, ezzel is idegesítve volt férjét, de a szekrényben gubbasztó Yongguk sem szívlelte a megjegyzést. – Tegnap épp jött fel az ötödikre, mikor „egészen véletlenül” nekiütköztem.  

- Direkt mentél neki?

- Igen, hogy behívhassam magamhoz. Csak társalogtunk, semmi többet ne képzelj bele. Furdalta már az oldalamat a kíváncsiság, hogy megy a sora, ezért csak jó időzítésre volt szükségem – vigyorodott el a nő. Nem fért Yongguk fejébe, Youngsu miért hazudott szüntelen.

- Mégis miért érdekel ő téged, mi hasznod származna belőle? Mi közöd van hozzá? A kíváncsiskodás soha nem vezet jóra, okulj Dr. Wang esetéből. Jegyzeteket írt Árny tevékenységéről, ez lett a veszte – figyelmeztette Donggyun a lehető legkomolyabb hangnemmel.

- Erről nem is tudtam – ismerte el Youngsu elkerekedett szemekkel. - És Junhong megsemmisítette a jegyzeteket? Egyáltalán hogyan talált rájuk, Jaehwa nem titokban írta őket?

- Fogalmam sincs, de jó lenne tudni. Azok leleplezhetik Árny kilétét, ezért Junhongnak haladéktalanul intézkednie kéne. Ha a jegyzetek még mindig megtalálhatóak valahol, valószínűleg a Wang lakásban, akkor meg kell keresni a papírokat, mielőtt más találja meg.

Az a más pedig én leszek. Yongguk nem ismert magára, fokozatosan kezdett kifordulni hétköznapi énjéből. A benne tomboló mérhetetlen düh elképesztő dolgokra volt képes, amit eddig szerencsére nem sokszor tapasztalt meg élete során, de bőven elegendő volt. Ebben az állapotban még Árnyat is lekörözte volna agresszivitás és elvetemültség terén, ám szorult helyzetben az ember a kisujjával is el tudna mozdítani egy hegyet. Han Solo azt mondta, néha még magam is ámulok magamon. Ez a mondása most felettébb helytálló. Semmi másra nem vágyott, mint kíméletlenül bosszút állni és véget vetni a helyi pokolnak.

- Mit fogsz most tenni? – érdeklődött Youngsu az elinduló férfitól.

- Szólni Árnynak a fenyegetettségről, mi mást?

Amint Donggyun és a volt felesége elhagyták a lakosztályt – Yongguk számára még mindig nem volt tisztázott, miért jöhettek be -, kimászott a sötét szekrényből. Nem értette a beszélgetést, előző nap a vörös hajú nő egy szóval sem említette, hogy pont abban az időpontban fog Wonshikhoz bejönni, amikorra a felderítést ajánlotta. Elképzelhető, hogy Youngsu végig tudatában volt annak, hogy Yongguk valahol megbújt és kihallgatta őket? Mégis az ő pártját fogja, nem Árny támogatóinak a táborát erősíti?

Mindenesetre a gondnok káosszal a fejében távozott a két ember után, a levegőben úszó mozaikdarabokat nem igazán tudta összeilleszteni egy képpé. A megoldás az orra előtt volt, mégsem fejthette meg. Első körben a forgatandó sorozat akasztotta ki, másodszor az a Junhong nevezetű illető, aki a sorozat központját képezi és egyértelműen szoros összeköttetésben áll Árnnyal. Harmadszor pedig Jaehwa leleplező jegyzetei, amik a legnagyobb bizonyítékok lehetnek. Yongguk elméje csak abban az esetben tisztulhat ki, ha egy papíron leírva láthatja a bűntények összefoglalását.

Az ebédszünet lejártával lesietett a földszintre, ám tettre készen mindent felrúgott volna, ha nem jött volna közbe egy-két apróság. El kéne mondani Zelónak mindazt, amit megtudott? De akkor azt hogyan magyarázná ki, hogy ellopta tőle a belépőkártyát? Ha pedig már el kéne mondania az új információkat, azt is tisztáznia kellene, mit akar kezdeni velük. Nehéz döntések bombázták és még azoknál is nehezebb cselekedetek, amik a közeljövőben leselkedtek rá. Tedd meg! Állj a sarkadra! Vess véget mindennek! A recepción Eunin fogadta és állította meg, mielőtt a szobájába ment, közvetlenül Yongguk megérkezése előtt Youngsu egy összehajtogatott üzenetet hagyott számára. „Mielőtt rosszra gondolnál, a te érdekedben tettem, hogy megtudd az igazságot. Semmi mást nem kellett csinálnom, mint szóra bírnom Donggyunt, hogy te közben kihallgass minket”. Yongguk egy csapásra világosodott meg és győződött meg korábbi feltevéséről. Az üzenet alatti lakcímet olvasva az eltökéltségi szintje még magasabbra tört benne, ravasz vigyorral az arcán tette el zsebébe a papírt.

- Megkérhetlek arra, hogy szólsz Kibumnak a távozásomról? Sürgős elintéznivalóm akadt – szólt Euninnek kapkodása közepette.

Megkereste autója kulcsát a szobájában – Violet nem tartózkodott bent -, kiszaladt a parkolóba rég nem használt kocsijához és hátra se nézve, szó nélkül elhajtott. Kivételesen Yongguk elismerte, hogy bizony vannak fontosabb dolgok is, mint az örökös munka. Szerencséjére korábbról ismerte a keresett negyedet, alig húsz perc múltán érkezett meg az érintett lakóházhoz. Sárga szalagok jelezték a rendőrség nyomait, ami miatt a kapu és a bejárati ajtó tárva nyitva állt. Gyanús volt, hogy még a Wang lakás sem volt lezárva, és egy lélek nem árulkodott arról, hogy bárki lakna a házban. Túl könnyen ment a bejutás. Youngsu keze lehet megint a dologban? Ha igen, miért segít nekem ennyire?

Orrfacsaró vérszag csapta meg az orrát, amiről próbált nem tudomást venni, kevés hiányzott ahhoz, hogy kidobja a taccsot. Ösztönösen benyitott az első jobb oldali helyiségbe, a dolgozószobába, ahol máris elfogta az a sejtés, hogy itt borzalmas dolgok történtek nem olyan régen. A költöztetős dobozok ellenére semmi különöset nem fedezett fel, de valami mégsem illett a képbe. A kirívó tárgy nem volt más, mint egy fekete laptop a barna és fehér színvilágú berendezések forgatagában. A rendőrség vajon miért nem foglalta le? Vajon minden Violeten múlik? Isteni sugallatot kapott, szemét nem tudta levenni a laptopról. Egy csapásra az asztalhoz sétált, leült a székre és felnyitotta a gép fedelét. Fél percig hezitált még, mielőtt beüzemelte, összefont ujjakkal várta, mit találhat a meghajtón. Visszataszítónak gondolta, hogy egy halott ember számítógépében kutakodik, de nem volt más választása, ha az igazságot tartalmazta. A megjelenő ikonok között rögvest a dokumentumokat böngészte át érdektelenül, amíg észre nem vett egy JH néven elmentett fájlt, amit utoljára Jaehwa a halála előtt frissített egy órával. Zelo pisztolyán szerepelt ez a monogram! Gondolkodás nélkül megnyitotta a dokumentumot, aminek az elolvasásával Yongguk nézőpontja száznyolcvan fokos fordulatot vett, szíve milliónyi darabra hullott, akár egy katedrális betört üvegkupolája és arca a felismerhetetlenségig torzult.

„Choi Junhong a tizennyolcadik születésnapja után követte el az első gyilkosságot, amivel megbízták. Nem ő választotta ezt az életmódot, de a megélhetése miatt nem volt más lehetősége, ez a folyamat pedig teljesen kiszámíthatatlan, elborult elméjű fiatalembert csinált belőle. Módszereit még a feletteseivel sem osztja meg, noha megbízik bennük és ez fordítva is igaz. Kihasználja a szálloda felépítését, egyértelmű jelekből arra lehet következtetni, hogy féltve őrzött járatokat alakított ki, így tud feltűnésmentesen közlekedni a szintek és a szobák között anélkül, hogy elkapnák. Ez az egyik bevált technikája, amit hónapok óta kamatoztatni tud. Minden paranormális jelenség valójában a szűk járatokban való mászkálásának az eredménye.

Junhong lakosztályába rajta kívül nem jár senki, még a takarítónőket sem engedi be. Lehet nála egyfajta titkos szoba vagy összeköttetés a járattal? Az első gyilkosság után még kijöttek a rendőrök, de a nyomozáskor semmire nem bukkantak. Ha találtak is valamit, azt kenőpénzekkel elintézték.

További jellegzetessége, hogy Junhong régebben balkezes volt, a legtöbb szúrást is bal kézzel teszi. Javarészt kést, villát és hasonlóan éles tárgyakat használ, amivel komoly vérveszteséget idéz elő áldozatainál. Rendszerint alkalmaz kloroformot és éjjelente aktív, de az utóbbi időben a nappali ölésektől sem riadt vissza.

A hétköznapokon igyekszik fenntartani az átlagos tinédzser fiú látszatát, viszont potenciális áldozatainak nem árulja el az igazi nevét, taktikai célokból. Előszeretettel jelöli meg a halottakat a JH monogrammal, ami keresztneve szótagjainak kezdőbetűit takarja romanizálva*. Mindig szürke kontaktlencsét hord, csak a gyilkosságoknál nem, ezzel is elterelve magáról a gyanút. A templomos merénylet után Kang atya a gyilkosról elég csonk személyleírást adott, de elsőként közölte a nyomozókkal a merénylő szemszínét, akit emiatt ’szürke szemű pokolfajzatnak’ nevezett. Junhong elfelejtette kivenni a kontaktlencsét? Kivételes mulasztás?

A templomban az oltár fölé ’a matoki itt járt’ mondatot írta fel a hívők vérével. Hosszas töprengés után következtetek arra, hogy a matoki egyértelmű utalás saját magára, azon belül is egyéb ismertető jegyére. Csak arra tudok gondolni, hogy mivel a gyilkosságokon kívül a hétköznapokon is szívesen visel sálakat és maszkokat, ráadásul a szűkebb ismeretségi körében Nyúl** a beceneve, a matoki szó a maszkos nyúl kifejezést takarja. 
A hívők halálával bezárólag Junhong már tizenhat embert mészárolt le. Eddig csak egy személyről tudunk, aki túlélte őt és csodával határos módon megúszta a halált, ő pedig nem más, mint az egyik átmeneti gondnok a szállodában, Bang Yongguk.”

Nem bírta tovább olvasni, kikapcsolta a laptopot és remegő kezekkel hajtotta le a fedelét. Pozitív érzelmei szörnyethaltak, agya képtelen volt feldolgozni a valóságot, ennek következtében rákönyökölt az asztalra, arcát kezeibe temette, látását nagy könnycseppek homályosították el. Mire észbe kapott, kettő könny is leszánkázott az arcán, amiket egy tucatnyi követett. Hiába mutatta magát kőszívűnek és szerette is volna elhinni magáról, állítása a dokumentum elolvasásával rögvest megdőlt. Hangosan sírva túrt bele hollófekete hajába, végtagjaiból kiveszett az erő és azt kívánta, bárcsak a meghalt áldozatok közé tartozna. Szíve sorvadásnak indult, egyre gyorsabban vert, vérnyomása annyira leesett, hogy ájulás szélére került. Levegő után kapkodott, a rosszulléttől kis híján lefordult a székről.

Halálos hibát követett el, beleszeretett abba az emberbe, aki eredetileg meg akarta ölni és a megismerkedésük óta hazudott neki. Aki kétlaki életet élve nappal vele töltötte el a szabadidejét, ám este arra várt, mikor végezhet valakivel. Aki teljesen normális srácnak akarta beállítani magát, miközben egy hidegvérű gyilkos volt. Aki Árnyként elfelejtette emberi mivoltát, mégis segítőkészen viselkedett az ő társaságában. Az őrangyalának hitt személy a felszín alatt maga volt az ördög.

Az utóbbi napokban éjt nappallá téve ábrándokat kergetett róla, holott nem olyan régen még bosszúszomjasan a nyomára akart bukkanni. Ő volt az a személy, aki egyszerre tette az életét mennyországgá és pokollá. Előző este a tengerparton beszélgettek önfeledten anélkül, hogy Yongguk sejtette volna, hány ember vére tapadt már Zelo kezére. Aztán megtörtént az, amire mindennél jobban vágyott, megillette a szőke fiút érző szívének csókjával, amit meggondolatlanságnak magyarázott ki, pedig az ártatlan gesztussal őszintén szerelmet vallott neki. Ez volt a probléma, Yongguk mindvégig őszinte volt, de Zelóról ezt már korántsem lehetett elmondani…

Mindennél jobban ki akarta törölni agyából a logikus összefüggéseket, ám a sorsnak nem az volt a célja, hogy Yongguk tudatlan maradjon és Kibum szavaival élve rózsaszín ködben kóvályogjon. Emlékezett például arra, hogy a tizenhét nappal korábbi szombat reggelen, a cosplay buli másnapján a Zelo által írt üzenetben a hangul betűk kifejezetten dőltek voltak és el voltak maszatolódva. Egy volt barátjának köszönhetően tudta, hogy ez a balkezes írásra jellemző... Az a vörös nedű, ami Zelo nyaka alatt volt száradó félben és szilvalekvárnak állított, a merényletkor kerülhetett rá, így a felmerülő sejtést igazolva tényleg vér volt. De a legnagyobb bizonyíték minden bizonnyal a szürke kontaktlencse és a pisztoly volt. Ezeket még erőlködve sem lehetett cáfolni, minden egybevágott.

Szakadatlanul hulló könnyei, a szemeiből serkenő minden egyes apró drágakő bizonyította, mennyire reménytelen vágyakozásban őrlődött a Grand Yong vámpírja iránt. Szerette és utálta is egy idősíkban, immáron Yongguk megtapasztalta azt az ambivalens szerelmet, aminek létezésében nem hitt, egészen mostanáig. Egyszerre csókolni és bántani, ezt szerette volna tenni Zelóval, ehelyett magába roskadva gubbasztott Jaehwa dolgozószobájában. Mintha az egész élete hazugság lett volna, csak egy gondosan megrendezett filmdráma vagy tragikomédia. A nézők jól szórakozhattak rajta, miközben ő elvesztette maga fölött az irányítást és mérhetetlen lelki gyötrelem kínozta, ami fájdalmasabb volt bárminél, amit el lehetett képzelni.

***

Lőfegyverből kisüvítő töltény, felszakadó bőr és vérerek, összerogyó test, ujjak közül kicsúszott pisztoly koppanása a padlón. Minden túl gyorsan történt ahhoz, hogy ép ésszel fel lehessen fogni, ám értelmetlen pepecselésre nem jutott idő. Egy újabb emberi élet forgott kockán, ami kivételesen megrendítette a benne bujkáló vérszomjas szörnyeteget. Zelo térdre rogyott és tehetetlenül nézte a szenvedő lányt. Azonnal szidni kezdte magát, amiért nem tudta megállítani az elkerülhetetlent.

Negyed órával korábban Zelo kopogtatásra lett figyelmes. Végtelenül szomorú volt, amiért Yongguk bármiféle búcsú nélkül korán reggel lelépett és magára hagyta őt a csók okozta elmezavarodottság állapotában, ami felkeléskor sem csillapodott benne, ezért reménykedett, hogy a gondnok tért vissza hozzá. Meg kellett volna beszélniük a továbbiakat, az ebédszünet kitűnő időpont lehetett volna erre, azonban az ajtó kinyitásával jócskán elkerekedtek a szőke hajú fiú szemei, nem az a személy állt előtte, akire számított.

- Szia, hol van a fegyvered? – köszönt neki Violet. Őzbarna szemei alatt karikák húzódtak, arca fehér volt, mint a vakolat, sötétszőke haja kócosan omlott vállaira. Alig lehetett rá ismerni az eddig életvidám lányra.

- Minek az neked?! – hűlt el Zelo. Violet még akkor szerzett tudomást az életveszélyes eszközről, mikor egyszer beszélgettek arról, hogyan védenék meg magukat Árnnyal szemben.

- Kölcsön szeretném kérni – jelentette ki a lány nemes egyszerűséggel.

- És mégis mit akarsz te azzal kezdeni, le akarod lőni Bambit az erdőben? – hitetlenkedett Zelo, enyhe gúnyt csempészve a hangjába. - A fegyverem igazi, nem vízi pisztoly!

- Pont azért van szükségem rá – folytatta Violet harciasan, Zelo legszívesebben becsukta volna előtte az ajtót.

- Dehogy van szükséged rá, szó sem lehet róla!

- Junhong, ne bosszants még te is! Mindent elvesztettem, ami fontos, mi értelme az életemnek? Lemerném fogadni, hogy Árny direkt hagyott életben, de befejezem helyette azt, amit félbehagyott – mondta ki Violet a konkrét szándékát, határozottsága rémisztő volt.

- Te megőrültél? Nem leszel öngyilkos, megértetted? – vette lejjebb Zelo a hangerejét fenyegetően. - Amint vége a nyomozásnak, szépen hazarepülsz Németországba, vagy végső esetben itt maradsz velem és boldogítasz, amíg világ a világ, értve vagyok?

- Nem, többé már semmi nem köt ide Koreába, nem tudok egy olyan országban élni, ahol elvesztettem a családomat! – csattant fel Violet, szemei sejtelmesen megcsillantak. - Sőt, hol laknék, itt a szállodában? Rettegjek egész nap Árny miatt, ezért maradjak itt?!

- Téged Árny már nem fog bántani, elhiheted nekem. Nem lenne rá oka – válaszolta Zelo nyugodtan, de nem sikerült meggyőznie a lányt.

- És szerinted alapozhatok ilyen bizonytalanságra? Komoly döntést kell meghoznom, ez nem játék!

- Ahogy a fegyverem sem, szóval felejtsd el ezt a baromságot és menj le szépen a dolgodra.

- Még mit nem! – állt ellen Violet, mikor Zelo el kezdte terelni a folyosó vége felé.

- Ne is álmodj róla! – kiáltott rá a szöszi, ahogy a lány kiszökött a karjai közül és puskagolyóként futott be a lakosztályba.

- Titkolni valód van, vagy micsoda? Árny az ágyadban fekszik? – szólt vissza Violet, jó pár lépéssel Zelo előtt járva. Egyenesen a hálószobába tartott és egyből kihúzta az éjjeliszekrények fiókját. – A filmekben itt szokták tartani a fegyvereket, látom, te is – halászta elő a karcolt pisztolyt, a szöszi épp időben érkezett meg. Ám Violet számított rá, fürgén kisurrant Zelo elől, aki apai aggódással rohant a lány után, hosszú lábainak köszönhetően hamar utolérte a folyosóra kilépve.

- Azonnal add vissza! – kiabált rá hasztalanul, próbálta elvenni tőle a fegyvert.

- Nem fogok rettegésben élni, Junhong! Túl akarok esni a halálomon, mielőtt más kényszerít bele! – fakadt ki Violet, erősen szorította a markolatot.

Zelo hiába volt erősebb a lánynál, a körmei viszont rövidebbek voltak, felszisszenve tűrte a cseles karmolásokat. Violet mutatóujja rávándorolt az elsütő billentyűre, Zelo azonnal a föld felé próbálta fordítani a csövet. Szokás szerint a dolgok előbb megtörténtek, mint ahogy felkészülhetett volna a legrosszabbra. A tizenhét éves lány meghúzta a ravaszt, pont mikor a pisztoly torkolata a hasára szegeződött. Egy nagy durranásszerű hang jelezte az elsült fegyvert, mindkét fiatal megrökönyödve figyelte a vérrel átütött pólót, majd Violet egy szempillantás alatt összerogyott.

Zelónak ötlete sem volt, mihez kezdjen, élete során nem került még effajta kilátástalan helyzetbe. Az éles, jellegzetes hangra valószínűleg többen is felfigyelhettek, nem húzhatta tovább az időt a riadalma miatt. Erkölcsileg cserbenhagyásnak érezte, ám nem tehetett mást, minthogy egy perc némaság után magára hagyta a lányt, mellette a még két töltényt tartalmazó pisztollyal. Gepárdhoz hasonlóan beszaladt a lakosztályába, bevágta maga mögött az ajtót és villámgyorsan előkotorta táskáit, amikbe beledobálta a holmijait. Kezei remegtek és izzadni kezdtek, szíve külön életet élt a mellkasában, izmai görcsösen megfeszültek. Szaggatottan vette a levegőt, elkeseredésében csaknem bekönnyezett. Nem maradt semmim. Mindent elvesztettem, ami eddig egy kicsit is számított. Nem maradhatok itt tovább. Agya úgy pörgött a pániktól, mint még soha, ezredmásodpercnyi idő alatt fogalmazódtak meg benne a menekülés körüli gondolatok.

Tudta, hogy a közeljövőben eljön ez a pont, de arra nem számított, hogy ilyen hamar és váratlanul kell búcsút intenie a szállodának. Sok minden hozzánőtt, rengeteg aprósághoz tudott kötni más és más emléket, ám az óra vészesen ketyegett, nem tékozolhatta el a vajmi kevés idejét. Alig három perc múltán már minden ingóságát összeszedte, egy bőrönddel a kezében és két sporttáskával a vállán vágott neki a járatnak. Levetítette maga előtt a kijáratokat, hol tudná könnyen kicsempészni a cuccait, a lehetőségek tárháza erősen szűkült. Az élelmiszer raktár járatkijáratára esett a választása, ahol a bőrönd fektetve éppen, hogy kifért. Elhagyta az épületet, felhúzta magára a maszkot és szapora léptekkel távozott a szálloda területéről. Befordult az egyik utcába és a belváros felé vette az irányt. Majdnem egy évnyi emléket és munkát hagyott maga mögött, de nem volt helye érzelgősségnek, még mindig farkastörvények uralkodtak.

Eközben a megsemmisült, önkívületi állapotba került, vérben forgó szemű gondnok hajtott be a Grand Yong parkolójába, teljes tudatában annak, hogy legnagyobb ellensége - aki a legjobb barátja és szerelme is volt egyben - sebezhető volt. Zelo nem számíthatott arra, hogy Yongguk rájött a hátborzongató, vértől mocskos igazságra, ezért a támadás felkészületlenül fogja érni, legalábbis Yongguk ezt hitte. A gondnok a motor leállításával kiugrott az autóból és eltökélt léptekkel csörtetett be a szállodába. A belőle áradó erők kis híján berepesztették az üvegeket és kidöntötték a falakat. Megdöbbentő karizmája túlszárnyalta saját magát, egyenesen a természeti katasztrófák közé lehetett volna sorolni.
Képes lesz-e arra, hogy szembenézzen Árnnyal megenyhülés nélkül? Képes lesz-e kiiktatni a vágyait, miközben megtorolja a sok, megszámlálhatatlan hazugságot és a gyilkosságokat? Yongguk maga sem tudta megítélni, melyik érzés erősebb benne, a fellegekbe repítő szeretet vagy a pokolba taszító gyűlölet. Ha nem dönt mihamarabb, ez a kettősség felemészti és pont annak az embernek nem fog bántódása esni, aki a legnagyobb büntetést érdemelné. 

* a romanizálás annyit tesz, hogy egy idegen ábécével írt szöveget (pl. orosz, görög, héber, stb.) „normál” betűkkel írunk át

** a nyúl, nyuszi koreaiul tokki, Eunin így szokta nevezi Zelót