XXII. rész

Nem hagyott maga mögött mást, mint egy élettelen, vérbe fagyott női testet, aminek látványa elrettentő, mégis gyönyörűséges volt. Azt lehetett volna hinni, hogy Árny perverz módon szórakoztatta magát a pisztolya általi halálát lelő Cara holttestében, ám ez nem teljesen volt igaz. Csupán gyönyörködött újabb alkotásában, amit elvetemültség és céltudatosság nélkül nem tudott volna véghezvinni. A nő testéből folyó vér folyamatosan szivárgott, egészen le a konyhacsempére, akár egy életre kelt vörös patak, ami lassan tengerré duzzadt.

Zelo tudta, hogy nincs sok ideje, a sötétszőke hajú lány bármelyik pillanatban betoppanhat anyja megmentéséért. A naivságot volt kitől örökölnie, ha komolyan azt hitte, hogy megállíthatja a Grand Yong vámpírját… A fiú ismét érezte szájában a győzelem édes ízét, azonban maga a desszert még hátra volt. Megpörgette ujjai között a pisztolyt és felszívódott Violet hálószobájába, korábbi cselekedetéhez hasonlóan az ágy alatt kuksolva várta, mikor csaphat le ismét. El kellett fojtania egy kuncogást, mikor kivágódott a bejárati ajtó és élesen felsikítva a vércsíkoktól Elisa betrappolt a lakásba. Józan eszét elvesztve, sírva kiabálta az anya szót, közben már tárcsázta is a rendőrséget. Elérkezett az idő ahhoz, hogy Árny újból akcióba lendüljön.

Kimászott az ágy alól és lassan közelítette meg hátulról a tudatlan lányt. Lépéseinek hatására megrecsegett a parketta, cipőjének talpa cuppanó hangot adott ki, ahogy a vérben tapicskolt. Elisának volt annyi esze, hogy nem fordult meg, mikor Árny pár méterre megállt mögötte. Minden porcikájában reszketett, háta borsódzott a maszk mögé rejtőzött alaktól, akinek levegővételeit tisztán hallotta. Könnyektől homályos látással meredt az előtte fekvő anyjára, ám még fel se foghatta az elvesztését, már a saját élete miatt kellett rettegnie.

- Az emberek az ismeretlentől félnek. Attól, ami valójában nincs is, csak az agyuk csalóka szüleménye. Egyszerű képzelgés, semmi több. Viszont a te félelmed valóságos, itt áll mögötted – susogta Zelo rekedtes hangon, amiből érződött a káröröm, a diadal és a földöntúli sötétség.

Elisa nagyot nyelt, óvatosan megfordult, de máris szembe találta magát a nála két fejjel magasabb gyilkossal, töltényekkel teli fegyvere pedig egyenesen a mellkasa felé mutatott. Halványkék szemeivel próbálta beazonosítani a vele szemben álló férfit, de barna íriszei miatt csak feszültséggel teli csend után esett le neki, hogy bizony az a Junhong szegezi rá a pisztolyát, aki eddig szürke kontaktlencsék mögé bújt, és akit őszintén kedvelt a lázadozása miatt.

- Miért? – Csak ennyire volt ereje a sokkolt állapotba került német lánynak. Zelo ridegen és érzelemmentesen megvonta a vállait.

- Kicsit unalmasak már ezek a felesleges kérdések. Mondd, ez az értetlenkedés örökletes a családotokban? Anyádnak konkrétan el kellett magyaráznom szinte az egész történetet arról, miért kell rendszerint ölnöm. Nem mintha sokra ment volna vele, hiszen ő sem tudott megállítani engem. Nem hitted volna, hogy én vagyok Árny, ugye? Hihetetlen, pedig már a kezdetektől fogva abszolút nyilvánvaló volt. Látom, te is bevetted az aranyos fiú álcáját, aki örökösen a nagybátyjával viaskodik. Nos, alamuszi nyuszi* nagyot ugrik.

- Ne tedd ezt, kérlek! – szakította félbe Elisa, arcáról krokodilkönnyek csordogáltak lefele a padló felé.

- Miért, van még egy utolsó kívánságod? Sajnálom, de nem vagyok hóhér, akitől az akasztani való ember kívánságműsort vár. Búcsúzz el szépen a rövid, földi életedtől. A szeretteid már várnak a másvilágon, ne várakoztasd meg őket, tiszteletlenség! – rivallt rá Zelo a halálra rémült lányra. – Vagy talán azt szeretnéd kérni, hogy ne golyó végezzen veled, hanem kés? Semmi akadálya, a szurkálódást úgyis jobban élvezem.

- Ne, ne, inkább lőj le! – zokogott fel Elisa, mialatt Zelo előkapta táskájából a tizenöt centiméter hosszú kést.

- Nocsak, félsz a fájdalomtól? Pedig szívós lánynak hittelek, aki állandóan azon fáradozik, hogy elnyerje a tetszésemet. Hirtelen stílust váltottál? – kuncogott a maszkos fiú, kesztyűs kezében a kés nyelét markolászta. – Nem áll jól neked. Ha így meglátna téged az ördög, akciós áron se vinne el. Utószóban arra kérlek, add majd át üdvözletemet Lucifernek, persze csak akkor, ha már sikerült túltennie magát rajtad.

Az események túl gyorsan történtek ahhoz, hogy Elisa időben búcsút intsen derékba tört álmainak, céljainak, ötleteinek, vágyainak. Mindaz, amiért húsz évig küzdött, szertefoszlott a levegőben, mindennek vége szakadt. Életének mozdonyáról lekapcsolták a vagonokat, a főszerelvény pedig a hőtől elferdült sínekről lesiklott és fülsértő csikorgások kíséretében nekicsapódott a közeli erdő fáinak. A füst úgy szállt ki a vonat kéményén, akár Elisa lelke a testéből, hogy aztán háromszáz éven keresztül kipihenje tapasztalatait és fáradalmait, egy szebb és hosszabb élet reményében.
Árny felkapta a fejét a lakóházban élők kiabálásaira és mocorgásaira az emeleteken, gondolkodás nélkül magára hagyta a kihűlő tetemeket, minden erejét összeszedve iramodott ki a vértől mocskos lakásból, megelőzve a lépcsőkön felbukkanó lakókat. Szinte a szó szoros értelmében kiesett a kapun, hanyatt-homlok menekülve pattant be a közelben parkoló fekete terepjáróba és erősen a gázra taposva elhajtott a mellékutcából.

***

A legfrissebb hírek mind-mind a mokpói kettős gyilkosságról szóltak, ám ezek elkerülték Yongguk figyelmét. Órák teltek el a bűntények óta, mégsem értesült róluk, pedig ha tudta volna, hogy az az ember követte el őket, akivel randizni akart… Átértékelte volna az értékrendjeit. Mikor sikerült kiszabadulnia Youngsu asszony lakosztályából, összehúzott szemekkel konstatálta, hogy az egész hotel nyüzsgött és úgy járkáltak a vendégek a szinteken, mintha a Grand Yong egy luxushajó lett volna, ami nekiütközött egy jéghegynek és épp süllyedt. Alig ért le a földszintre, Eunin, Chunsoo és Kibum máris megrohamozták őt.

- Van egy rossz és egy kevésbé rossz hírünk – kezdett bele Eunin, de a hangosan tanácskozó emberek miatt Yongguknak kevésbé sikerült ráfigyelnie.

- Az a helyzet, hogy Árnynak szokásává vált fényes nappal gyilkolnia – folytatta Kibum letörten. – Nemrég tudtuk meg, hogy a Wang lakásban járt. Elisát és Carát holtan találták, a mentősök már nem tudták megmenteni őket. Állítólag mindkettejüket lelőtte, Carába kétszer is golyót eresztett.

- Ez még mind semmi! – vette át a szót az idősebb recepciós asszony. – A kis Violet elmondása szerint épp úton volt a nővérével idefele, mikor hívást kaptak az anyjuktól, hogy Árny betört hozzájuk. Elisa egyedül visszafordult, Violet pedig kétségbeesésében bejött a szállodába. Mivel épp folyik náluk a nyomozás és nincs hol laknia, a ma éjszakára a te szobádban fogják elszállásolni.

- Tessék? Nincs egy kis háló valamelyik emeleten, hogy hozzám költöztetik? – kerekedtek el Yongguk szemei.

- Nincs üres szoba az egész szállodában – húzta el a száját Eunin és a szobakulcsos szekrény felé mutatott, hogy Yongguk akár le is ellenőrizheti. – Valamilyen oknál fogva csoportostul jöttek az új vendégek és elfoglalták az összes szabad helyet.

- Ez eddig rendben van, de ki ajánlotta fel az én szobámat? – tárta szét a karjait a fekete hajú srác, Kibum ártatlan ábrázattal a földre szegezte a tekintetét. – Te?!

- Yongguk, meg kell értened, szegény Violet árva lett. Nem fog a nyár végéig nálad maradni, csupán egy éjszakáról van szó, egy szoba úgyis felszabadul holnap.

- Jól van, ezt meg is értem, de akkor én hol fogok aludni? – túrt bele idegesen a hajába. Mind a három személy sokat sejtetően összenézett.

- Az az igazság, hogy befogadtalak volna magamhoz, mert kétszemélyes ágyam van, de a szabályzat szerint egy nő és egy férfi alkalmazott nem osztozkodhat egy hálón – magyarázta lassan Eunin. – Ezért Wonshiknak nem volt más választása, minthogy átmenetileg Zelo lakosztályába helyezett. Ez a kevésbé rossz hír.

Yonggukot annyira megrázta az imént hallottak, hogy agya fél percig képtelen volt feldolgozni az információkat. Mielőtt Youngsu feltartotta volna, épp Zelóhoz tartott, hogy megbeszélje vele az esti sétát, erre mit ad az Ég, Árny ámokfutásának köszönhetően az éjszakát kénytelen is lesz a szőkeségnél töltenie. Mi ez, ha nem ölbe pottyant szerencse? Eddig kifogásolta, hogy a sors ríttig közbeszólt, akármit tervezett, ám most kivételesen kegyes lett hozzá és a kedvére tett.

Megköszönte a három embernek, hogy még időben szóltak neki a „kellemetlen” felállásról, majd száznyolcvan fokos fordulatot vett és visszament a lépcsők irányába. El nem tudta képzelni, hirtelen miért akar minden összejönni neki, de tisztában volt vele, hogy ez csak átmeneti állapot, ezért ki szerette volna élvezni a boldogságot, amíg lehetősége volt rá. Rekordidő alatt felért az ötödik emeletre, megtorpant az 517-es lakosztály előtt, térdeire támaszkodva hosszan kifújta a levegőt és egekbe szökő pulzussal kopogtatott az ajtón.

- Szia – nyitott ajtót Zelo tíz másodperc múlva, mondhatni eléggé megszeppent ábrázattal.

- Szia. Bocsánat, megzavartam valamit? Mész valahová? – érdeklődött Yongguk félszegen, mikor meglátta, hogy a magas fiú utcai ruhában volt és az egyik lábáról hiányzott a tornacipője.

- Nem, nemrég jöttem vissza rendőrségi kihallgatásról. Gondolom, hallottál a mai történtekről… Mielőtt Árny megölte Elisát és Carát, pont üzenetet küldtem Violetnek, hogy jöjjenek ide, mert segíteni akartam nekik feldolgozni Jaehwa halálát. Tiszta őrület - sóhajtotta Zelo szemet forgatva. - Na, gyere, fáradj be nyugodtan.

Yongguk bátortalanul lépte át a küszöböt, közben Zelo lerúgta magáról a jobb lábán hagyott cipőt, a gondnok a sajátjait a többi surranó mellé helyezte. Követte a magas fiút a nappaliba, ahol mindketten helyet foglaltak a krémszínű kanapékon.

- Végül mi lett? – faggatózott tovább Yongguk repkedő lepkékkel a gyomrában, szemeit nem tudta levenni a fiatalabbik arcáról.

- Mint láthatod, elengedtek, mert akkor sem tudtak volna semmit rám bizonyítani, ha erőlködtek volna. Elismerték, hogy semmi közöm nem volt a bűntényhez, sőt még meg is mentettem Violet életét azzal, hogy elhívtam őt otthonról.

- Nem is tudom, mit mondhatnék – nyögte ki Yongguk szelíden. – Nagyon kedves gesztus volt tőled, hogy segítő szándékkal hívtad a lányokat magadhoz.

- Nehéz elképzelni rólam, igaz? – mosolyodott el a szöszi féloldalasan, Yongguk igyekezett nem megzavarodni tőle.

- Ez most becsapós kérdés?

- Nem illik kérdéssel válaszolni – kuncogott Zelo.

- Igaz. Látom, jól belevéstem ezt az eszedbe – vigyorodott el Yongguk is. – Mellesleg nem nehéz elképzelni rólad, csak eddig nekem úgy tűnt, hogy nem igazán foglalkoztatott téged a két lány sorsa. Ezért is jöttem ide – vett egy mély levegőt. – Violetnek nem lenne hol aludnia, ezért Wonshik itt szállásolta el. Valószínűleg a nyomozás végeztével visszarepítik szegény kislányt Németországba a többi rokonához, de addig itt fog tartózkodni a szállodában, még hozzá ma este az én szobámban fog aludni. Téged ez annyiban érint, hogy itt kell éjszakáznom…

- Ez komoly? – emelte meg Zelo annyira a hangját, mint egy hat éves kisgyerek, akinek megvették a legdrágább ajándékot. – Akarom mondani, húha… De mielőtt megkérdeznéd, nem fogok alsónadrágot kölcsön adni!

- Aho!** – kócolta össze Yongguk a szöszi tökéletesen beállított frizuráját, mire Zelo fújtatva elrántotta a fejét. – Amúgy arra gondoltam, hogyha már ide vagyok kényszerítve, akkor este lemehetnénk a partra. Nem lenne kedved sétálni egyet? Az előrejelzés szerint tiszta lesz az ég és látni lehet majd a csillagokat és a Holdat is.

- Igazán? Ö… Persze, miért ne. Addig sem ezen az átkozott helyen tengődök – erőltette meg magát Zelo, nehogy feltűnően zavarba jöjjön. Ha Yonggukban lettek volna ferde hajlamok, elkönyvelte volna, miszerint az imént randizni hívta, de meg kellett elégednie azzal, hogy egyszerű sétáról lesz szó, semmi többről.

Alig három perce lehetett Yongguk Zelónál, de Kibum már üzenetet küldött neki. „Értem, hogy örülsz a helyzetednek, de még tart a munkaidőd, te turbékoló galamb!”. A fekete hajú fiú nagyokat pislogva csúsztatta vissza telefonját a zsebébe és tarkóját dörgölve elnézést kért a zavarásáért.

- Találkozzunk este nyolckor a recepción – mondta mosolyogva, miután Zelo kikísérte az előszobába, felhúzta a cipőjét és elillant, akár a kámfor.

Amint Yongguk tovatűnt a láthatáron, Zelo fülig érő szájjal döntötte neki a homlokát az ajtónak. Annyira vert a szíve, hogy ritmikus ütemét még a pólóján keresztül is látni lehetett, mint például kilométeres futások után. Talán ez a péntek nem is végződik annyira rosszul. Alsó ajkába harapva idézte fel magában a tizenhárom nappal ezelőtt bekövetkezett csókot, ami megpecsételte Yongguk iránti érzéseit. Nem látott esélyt arra, hogy órák múlva normális keretek között ismét megtörténjen, még hozzá az esti holdfényben, de örömmel játszott el a gondolattal. Mi történne, ha… Az egész élet tele van effajta kérdésekkel. Nem bánnám, ha legalább az én esetemben a felére csökkenne ezeknek a száma.

***

Az idő őrjítően lassan vánszorgott, komótosabban egy nyugdíjas csigánál. Mind a két ember úgy élte meg, mintha az égiek mégsem akarnának túl jót nekik, ezért türelmes várakozásra kényszerítették őket. Zelo Wonshiknál töltötte el a szabadidejét, koktélparadicsomokat eszegetve próbált kikapcsolódni a jakuzziban, felhozatott magának nassolni valókat és beleolvasott abba a forgatókönyvbe, amit Donggyun az irodában hagyott. Feszülten falta a sorokat, emlékek tucatjai játszódtak le a fejében, túlságosan szokatlan érzés volt számára a saját élete és a forgatókönyvben történtek közötti párhuzamot felfedeznie. Egy bökkenő van ebben az egészben. Egyértelműen nem végződik a történetem happy enddel, ergo a sorozat sem fog. Előre sajnálom a nézőket.

Yongguk minden tőle telhetőt megtett, hogy megfeleljen a vendégek és a kollégák elvárásainak, azon belül is Kibumnak. Ezer százalékosan kellett figyelnie minden egyes mozdulatára, szavára és papírtöltögetésére. Az idősebbik gondnok kétkedve, mégis vidáman kísérte figyelemmel Yongguk küszködéseit. Még ha kapkodott is, akkor sem nyújtotta azt a teljesítményt, mint Zelo előtt, legalábbis abban az időszakban, mikor még nem jött rá, hogy szerelmes belé. Akárhogy erőlködött, legnagyobb bánatára le volt lassulva, a hátában tárolt elemek vészesen kifogyóban voltak, a felfogóképessége egyenesen a béka segge alá süllyedt. Eunin összehúzott szemöldökkel leste Yongguk rezdüléseit, akármikor összefutottak, a lány rövidesen azon a véleményen volt, hogy a fekete hajú srác beteg vagy eltitkol előle valamit. Ám hiába szólította meg, mire kimondta a nevét, Yongguk kivétel nélkül kereket oldott, számítva a puhatolózó kérdésekre.

Violet késő délutánig egy pszichiáternél tartózkodott, majd hat óra tájékában visszahozatták a szállodába. Rögvest elfoglalta Yongguk területét, akinek csak arra jutott ideje, hogy néhány holmiját kihozza a szobájából, amiket átvitt Kibumhoz. Égő arccal vette tudomásul, hogy este muszáj lesz osztozkodnia mindenen Zelóval… Kibum jót röhögött Yongguk kellemetlen helyzetén, válaszul halk szitkokat vágott a fejéhez.

Negyed nyolckor Zelo már teljesen elkészült, tetőtől-talpig átöltözött és ötpercenként nézett az órájára. Egy fekete, összehajtott sálat kötött a nyakába, magára kapott egy kényelmes pulcsit és egy barna nadrágot. Tenyerei izzadtak, gyomra fájdalmasan összehúzódott, a benne élő pillangók fürgén csapkodó kolibrikké alakultak át, amik csőrükkel a belső szerveit piszkálták, különösen a szívét. Nem tudta összefoglalni, miért izgult ennyire, hiszen csak egy egyszerű sétára készültek. Jobban átgondolva a szituációt, rájött, hogy sokkal inkább magától tartott. Három énje kivétel nélkül kiszámíthatatlan volt, így nem tudhatta előre, vajon el fogja-e magát szólni vagy a pillanat hevében, az illemszabályokat megszegve helyben lekapja-e Yonggukot. Rajtam még egy csoda sem segíthet.

Ahogy elérkezett az idő, lesietett a zsúfolt emeleteken és nagyot nyelve kővé dermedt a földszintre vezető lépcső tetején. Yongguk a haját a szokásostól eltérően állította be, fehér trikó feszült rajta, fölötte nadrágba tűrt és félig kigombolt ing, valamint egy fekete csőnadrág, ami piszkosul jól állt vékony, izmos lábain. Zelo azt hitte, ő rosszabbul járt, mint a gondnok, pedig mikor Yongguk meglátta a lezserül közeledő szöszit, helyben megsemmisült.

- Mehetünk? – tért a lényegre Zelo, halvány mosoly bujkált szája sarkában.

- Persze – krákogott Yongguk, miután kijózanodott pillanatnyi zavarodottságából.

A Nap még javában fent volt, sugarai narancssárgára színezték az égboltot, madárcsicsergés vidám dallama, nyíló virágok és a tenger sós illata töltötte meg a fülledt levegőt. A járókelők vígan járkáltak az utcákon, harmonikus környezet hatását keltve, pedig mindannyian tudták, hogy ez csak a látszat. Árny szabadon garázdálkodott, senkinek nem sikerült kézre kerítenie, ezért senki nem merészkedett ki egyedül a szabadba. Ha el tudtak volna rugaszkodni attól a ténytől, hogy ő egy aljas gyilkos, megláthatták volna azt az igazságot, hogy ő is ugyanolyan ember, mint bárki más, csupán a gondolkodásmódjától és az illegális hobbijától különbözött az átlagtól. Akármennyire hangzott furcsának, még egy bűnözőnek is vannak érzései, sőt Árny pont az érzései miatt sodorta magát veszélybe. Az meg már megint egy másik dolog volt, hogy Árny nem egy valós személy, pusztán egy tizennyolc éves fiatal fiú elfajzott énje, aki alkalomadtán meghunyászkodásra kényszerítette a gazdatestet.

Maguk mögött hagyták a Grand Yong börtönszerű épületét, mindketten fellélegeztek és végre kitárulkozhattak egymásnak arról, mi szívüket nyomta. Felszabadulva bocsátkoztak beszélgetésbe, éltető nedűként itták a másik szavait. Zelo részletesen elmesélte, milyen volt a vallatás a rendőrőrsön, természetesen nem nélkülözhette csípős humorát az ecsetelésből, ennek Yongguk hangot is adott, csilingelő nevetés formájában. Közben ők sem tudták pontosan, hova tartottak, csak lassan, ráérősen szedték a lábaikat, az egész külvilágot kizárták, esernyőszerű burkot építettek fel maguk köré, ami átlátszósága ellenére erősebb volt bármelyik golyóálló üvegnél.

Fokozatosan beesteledett, az égbolt ritka szép lilás árnyalatot öltött, rózsaszín felhők úsztak el nyugatra. Talán az idő múlásának köszönhetően merült el annyira a két srác az eszmecserében, hogy párbeszédeik egyre személyesebb témákat érintettek. Zelo elérkezettnek látta az alkalmat, hogy kiöntse magából azt a terhet, ami a lelkét nyomta. Ugyan a reggel folyamán elárulta Dr. Wang feleségének az egyik féltve őrzött titkát, de attól kicsit sem könnyebbült meg. Immáron másodszor került terítékre az az ok, amiért Zelo a Grand Yongba költözött az előző év augusztusának végén. Bevallotta, hogy még a bátyja, Junseo sem állt ki mellette, mikor bőröndökkel a kezeiben állt a ház ajtajában és a szüleik mogorva ábrázattal adták ki az útját. Zelo világot akart látni, de nem számított arra a következményre, hogy ezzel ellene fordul a családja. Nem értette, szerettei miért szándékozták romba dönteni a céljait és eltéríteni őt arról az útról, aminek az ösvényét már el kezdte kiskorában kitaposni. Zelo már születésétől fogva kirívóan különleges volt, amit esetleg a családja nem tudott elfogadni? Elképzelhető, hogy a viselkedését túlságosan nyugatinak vélték, emiatt pedig tartottak attól, hogy a jövőben szégyent fog hozni a szüleire? Ezekre a felröppenő kérdésekre nem kaphatott választ, bele kellett törődnie.

Yongguk együttérzését kifejezve átkarolta a nála fél fejjel magasabb fiú vállait, mire Zelo tátott szájjal nézett le rá. Már a tengerparti homokban tapicskoltak és a hullámok kellemes moraját hallgatták. Rajtuk kívül egy lélek sem volt a közelben, nyugodtan heveredtek le egy kiválasztott helyre, ahonnan tökéletes rálátásuk volt a lenyugvó Napra és az első felbukkanó csillagokra.

- Különös, hogy eddig egyikünk sem említette, hogy van idősebb testvérünk – mondta Yongguk a horizontra meredve. – Volt egy nagyon szép nővérem, Natashának hívták, igazi lázadozó... Évekkel ezelőtt szőrén-szálán eltűnt egy velem egy idős, Daehyun nevű, züllött fiúval. A rendőrség az óta sem bukkant a nyomukra, de még a holttestükre sem. Nincs sok esély rá, hogy egyáltalán életben vannak. Néha elgondolkozom azon, hogyha Natasha már tényleg nem él, akkor vajon Odafentről figyel-e engem.

- Ne gyötörd ilyenekkel magadat, csak ártasz vele a lelkednek – intette Zelo aggódóan. – Az ábrándozás sosem vezet jóra, tapasztalatból mondom. Az őrületbe kerget, kijárat nélküli labirintusba csöppensz, és céltalanul bolyongsz, akár a plátói szerelem esetében. A plátói szerelem pedig olyan, mint kívülről nyalogatni a lekváros üveget.

- Hát, a múltkor te nem kívülről nyalogattad – nevetett fel Yongguk, mikor visszaemlékezett arra, hogy Zelo egy hete leette magát, ő letörölte róla a lekvárt, Zelo pedig a gondnok ujjáról ette le a vérszínű dzsemet.

- Hé, próbálok komoly lenni, erre te elrontod a pillanatot! – csóválta a fejét keserű szájízzel a szőke.

- Ne haragudj, de ezt nem hagyhattam ki – csillogtatta meg Yongguk az egyedi ínyes mosolyát.

Szerettek egymással filozófiai kérdéseket megvitatni, mert senki más nem volt a környezetükben, akikkel komoly gondolataikat megoszthatták volna. Teljesen belefeledkeztek az elmélkedésbe, mire észbe kaptak, már a fekete, csillagokkal szabdalt éggel néztek szembe. A táguló világűr szinte egy karnyújtásnyira volt tőlük… Mindketten elterültek a homokban és egy idő után már csak némán bámulták a Tejút halvány fehérnek tűnő, vastag sávját.

- Ideje indulnunk, későre jár – szólalt meg Zelo tíz órakor és feltámaszkodott a könyökére.

- Szerintem is – helyeselt Yongguk, a szőkéhez hasonlóan felült. - De azt még mindig nem tudom, hogy miben és hogyan aludjak nálad.

- Mondtam már, hogy nem fogom kölcsönadni a ruháimat, főleg nem egy alsónadrágot.

- Akkor meztelenül alszom – incselkedett Yongguk kuncogva.

- Eszedbe ne jusson! – sziszegte Zelo a fogai között, megsértődve karba tette a kezeit. – Hagyd már abba a röhögést, különben nem engedlek be a lakosztályomba és a folyosón fogsz aludni!

- Azt próbáld meg! – suttogta Yongguk sötéten, közelebb hajolva Zelóhoz.

Ám arra nem számított, hogy a fiú szürke szemei éjszaka még gyönyörűbbek, kitágult pupillái szinte felfalták. Zelo arca olyan tökéletes volt, hogy a festőknek kedvük lett volna lefesteni, mágnesként vonzotta magára a tekintetet. Yongguk annyira elveszettnek érezte magát tőle, ahogy Zelo korábban elmagyarázta: megőrült a vágytól és menekülő utat keresve kóválygott érzelmei útvesztőjében. Nem bírta elviselni a tétlenkedést, cselekedni akart, őszintén hidegen hagyta tette következménye.

Bársonyos, puha ajkakat ejtett csapdába a sajátjaival, nyomban elvesztette magán az önkontrollt. Az érzés émelyítőbb volt bármelyik édességnél, félig-meddig bele is szédült. Legnagyobb meglepetésére nem távolodott el tőle a másik személy, sőt bátorítóan visszacsókolt, emiatt szupernóva robbant a testében az elkövetkezendő másodpercekben. Oldalra billentette a fejét, hogy még jobban Zelo szájához férkőzhessen, amibe nyelvével gyengéden befurakodott. Szenvedélyesen ízlelgette, harapdálta a barack-rózsaszín ajkakat és a selymes tapintású, vékony nyelvet, amitől még libabőrös is lett. Bal kezével megtámaszkodott a homokban, míg a jobbat óvatosan Zelo tarkójához vezette, majd beletúrt tincseibe. Szíve ritmusát minden porcikájában érezte, miközben hallgatta a szőke fiú halk szuszogását, aki ugyanolyan hévvel falta az ő ajkait. Ez ébresztette rá arra, hogy Isten parancsát megszegve letépte az Élet fájáról a tiltott gyümölcsöt és jóízűen kóstolt belőle…

- Jézusom, nagyon sajnálom! Nem szabadott volna ezt tennem – szakította meg a csókot és felpattant a helyéről.

- Yongguk, várj! – tápászkodott fel Zelo is, aki még mindig nem tért magához, fel kellett kaparnia az állát a földről.

- Zelo, kérlek, nézd el nekem, nem tudom, mi volt velem! – szabadkozott a gondnok, leplezetlenül megbánva a tettét.

- Gukkie, ha most azonnal nem fogod be, én foglak lesmárolni, esküszöm! – rivallt rá Zelo élesen. Yongguknak kétszer sem kellett mondani, hogy csituljon el. – Mire volt jó ez az egész?

- Hibáztam, elismerem – vörösödött el a feje, ami a sötétségnek hála nem látszódott. - Könyörgöm, felejtsük el, hogy ez megtörtént!

- Ha ezt akarod, legyen - vonta meg Zelo a vállait pókerarccal egy kis csend után. Akármennyire is fájt neki Yongguk kérése, tiszteletben kellett tartania.

Lányos zavarukban mindketten úgy elnémultak, mintha a csók közben pillanatragasztót kentek volna egymásra, ami csak a szétválásuk után kezdett megkötni. A szállodába visszavezető úton egy szót sem szóltak egymáshoz, nem kellettek ide szavak, semmi szükség nem volt a mellébeszélésre. Yongguk mélységesen szégyellte magát, amiért kompromittáló helyzetbe sodorta mindkettejüket, kissé máshogy sült el a kiruccanás a vártnál. Csak élvezni szerette volna az estét Zelóval, mielőtt nyugovóra térnének, ám hajthatatlan vágyait nem volt képes megfékezni. Miért szúrok el mindent? Miért nem bírok magammal? Hihetetlen, mekkora fogyatékos vagyok, született balfék… Zelo vele ellentétben egészen máshogy vélekedett róla. Elképesztő volt, hogy Yongguk józan állapotában végre sort kerített egy csókra, de a legjobbkor megszakította. Ha sejtette, hogy ez lesz a vége, akkor egyáltalán miért közeledett hozzá? Miért vetette rá magát Zelo ajkaira, ha tudta magáról, hogy úgyis bocsánatot kérve el fog húzódni?

Hamarabb visszaértek szállásukra a reméltnél, de ez korántsem volt hátrány. Yongguknak a történtek után még kevésbé volt mersze bemerészkedni Zelo területére, azonban nem tehetett mást, minthogy nála aludt. Zelo szemet lesütve ajánlotta fel, hogy előbb zuhanyozzon le nála, ő majd kint megvárja. A gondnok bármiféle kommentár nélkül illedelmesen elfogadta az ajánlatot, némán birtokba vette a fürdőszobát, közben a szőke fiú összetörve sétált ki a lakosztály erkélyére. Hajába túrva huppant le a kinti székre, könnyeivel küszködve bambult bele a sápadt holdfénybe.

Mire Yongguk nehezen, sajgó kézzel kitámolygott a fürdőből – erősen ráütött párszor a falra – egy tiszta, fekete alsónadrág és egy bő, sötétkék póló fogadta az ajtó mellé húzott kis asztalon. Akármennyire is pironkodott, szomorúan elmosolyodott és még inkább átkozta magát, amiért Zelo lelkébe tiport. Nem érdemelte meg, hogy Yongguk megalázza a balul elsült csókkal, ő meg nem érdemelte meg Zelo gondoskodását. Felkapkodta magára a ruhadarabokat és nyugtalankodva figyelte az erkélyen gubbasztó fiút. Szíve szakadt meg, ezért gyorsan elfordította a fejét és a hálószobába cammogott. Ha már nem végződött az este a legjobban, kiélvezte, hogy szerelme ágyában térhetett nyugovóra, ezért mélyen beszívta az ágyhuzat illatát.

Zelo öntudatlanul jött be ismét az erkélyről, majd bement a fürdőbe, ahonnan negyed óra múltán nedves tincsekkel és derekára kötött törölközővel távozott. Könnyek szöktek a szemébe attól a mérhetetlen fájdalomtól, hogy Yongguk nem gondolta komolyan a csókot. Nem azért tette, mert szeret engem, valószínűleg csak kipróbálta, milyen egy fiúval. Nem a legjobb embert választotta tesztalanynak. Elvitte kikészített holmijait a hálószobából, közben az ágyában magzatpózba kuporodott személyre sandított. Vegyes érzelmek söpörtek végig idegszálain keresztül a szívén át egészen a gyomráig, de nem engedhette meg magának a megenyhülést, megtagadta magától az érzékenységet. Nem adhatta fel a harcot, továbbra is küzdésre volt utalva, ezentúl sem fog másképp cselekedni. Kemény fából faragták, egy szörnyeteggel kellett egy testen osztozkodnia, magával szemben követett volna el merényletet, ha behódolt volna az érzéseinek. Ugyan a szerelem egyre jobban irányította, befolyásolta a döntéseit és uralkodott rajta, ám nem hagyhatta magát legyűrni. Holnap olyan napra virrad, ami örökre megváltoztatja az életemet, beleértve Yonggukét is. Bármennyire is lesz gyötrelmes, a sorsunk elől nem menekülhetünk el.

***

Szemhéjai meg-megremegtek, miközben átfordult a másik oldalára. Még alvás közben is sugárzódott róla, mennyire rosszul élte meg az előző nap eseményeit, viszonylag erősen szorította magához az egyik díszpárnát. Yongguk némán figyelte a krémszínű kanapén szundító szőke hajú fiút. Minden eddiginél ártatlanabb, törékenyebb volt, akár a legfinomabb tapintású porceláncsésze. Yongguk erős késztetést érzett, hogy megcirógassa a hibátlan arcot, engesztelésképpen kedves szavakat suttogjon Zelo fülébe és meggyőzze arról, hogy soha többé nem fog fájdalmat okozni neki. De ez csak képzelgés maradt, nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy meg is valósítsa a szándékát.

Villanykörtéhez hasonlóan gyulladt ki az az égő a fejében, aminek kapcsolóját még előző nap építette bele Youngsu asszony a fejébe. Yongguk fekete szemei gyémántokként csillantak meg a hirtelen bevillanó gondolatoktól, amik egy pillanat alatt törtek elő lelakatolt elméjének szekrényéből. Megvédeni, biztonságban tudni, boldognak lenni, lebuktatni, tönkretenni, igazságot szolgáltatni. Ezek mind egy csomóvá formálódtak, megadva Yongguknak a kezdősebességet viharba tartó hajójának a tengeren. Céljától egy kőhajításnyira volt, semmi mást nem kellett tennie, csupán összeszednie magában a merészségét.

Hátat fordított szíve választottja gyönge testének, sarkon fordult és megkereste a hálószobában Zelo előző nap viselt nadrágját. Két percbe sem telt bele és már kezében szorongatta azt a bizonyos belépőkártyát. Tisztában volt a felkínálkozó lehetőségekkel, megjelent előtte a reménysugár, adrenalin száguldott végig az ereiben. Elérkezett az idő a leszámoláshoz.

- Ezt érted is teszem – lehelt puszit Zelo feje búbjának tetejére, mielőtt elillant a lakosztályból.

Ha hihetett Youngsu szavának, délig ki kellett várnia a megfelelő momentumot. Bekéredzkedett Kibumhoz – nem árulta el a tegnapi fejleményeket -, felöltötte magára a nála hagyott öltözékét és egyenruháját megigazítva sietett át a földszinten, a kártyát gondosan eltette zakójának belső zsebébe. Gyanította, hogyha ebédszünetben beteszi a lábát Wonshik lakosztályába, azzal borzasztó titkok birtokába juthat. Felkészültem az igazságra, semmi nem tud elrettenteni.

* Zelo ezzel a Tokki becenevére utalt, ami koreaiul nyulat jelent.

** Az aho egy japán szó, jelentése: hülye.