XXI. rész

Ez idáig abban a tudatban élt, hogy már megélte a lehető legfájdalmasabb dolgot az életében, képes bármit túlélni, ám azzal kellett szembesülnie, hogy ez merő tévedés. Még Yongjun bácsikájának halála sem sújtotta le ennyire, hiszen a halál okozta sebet az idő és a szeretet be tudja gyógyítani, de erre a sokkra nem volt ellenszer, se kezelés. A Fekete Lyuk csaknem összeroppant a saját súlyától, az összes negatív energiát magába szívta.

Yongguk felhúzott lábakkal, párnáját szorosan átölelve ült az ágyában, fejét folyamatosan a vánkosba nyomta, ha éppen nem a plafont bámulta. Teste forróbb volt, mint bármikor, fejéből képtelenségnek bizonyult elhessegetni a felettébb kéjsóvár gondolatokat. Apró puszikat lehelni Zelo barack-rózsaszín szájára, nyelvével végigsiklani az alsó ajkán, magáévá tenni sokat jártatott kerepelőjét, erősen beletúrni a festett szőke fürtökbe, közben mélyen beszippantani a fiú mámorító illatát… Mindez elérhetetlennek és beteljesületlennek tűnt, mégis melegség öntötte el a szívét, szárnyaikkal fürgén csapkodó lepkék lepték el a gyomrát.

Ennek következtében egyre dühösebb és dühösebb lett magára, olykor nem tetszését kifejezve belemorgott a párnába. Úgy ócsárolta magát, amennyire csak bírta, és ha lehetett volna lehetősége rá, gödényeket megalázva itta volna ki az alkoholos üvegeket. Soju, makkolli, bor, whisky, vodka, tequila, rum, sör, gin, brandy… Minden, ami belefér. Egy volt a cél, hogy Yongguk a sárga földig leigya magát, azonban a problémát pont az italhiány okozta, kénytelen volt a színtiszta levegővel beérni.

Zelo olyat tett Yonggukkal, ami eddig egyetlen fiúnak, de még lánynak sem sikerült. A gondnoknak rögeszméje volt, hogy nincs nála határozottabb és összeszedettebb ember a környezetében, de az elmúlt napok folyamán ez a vélekedés romba dőlt a szöszi által. Érzékeny oldala megmutatkozott, üresnek hitt szívét intenzív érzelmek töltötték meg és viszonzatlanul kezdett dobogni egy másik szívért. Hogy lehetett ekkora szerencsétlen, hogy a saját felelőtlensége és önfejűsége miatt tönkretette a barátságukat, ráadásul rövid időn belül már többre kezdett vágyni barátságnál, más szóval észrevétlenül beleszeretett Zelóba? Hiába erőlködött, már egy lányra sem tudott ránézni, a randizgatás pedig abszurdnak tűnt. Akárhogy is, nem akart szerelmes lenni egy fiúba, de már menthetetlen volt, nem lehetett letagadni az igazságot. 

Teljesen kikészült, új titka annyira lefárasztotta, hogy az idő vánszorgása nem volt egyenletes körülötte. Úgy érezte, egyszerre telik lassabban és gyorsabban is, mintha egy felsőbb hatalom egy képzeletbeli homokórát mérlegszerűen ringatna. Nem tudta elvégezni a munkáját, mindent Kibumra kellett hagynia, mert alkalmi részegsége miatt több kárt csinált volna, mint hasznot. Euninnek azonnal feltűnt Yongguk váratlan viselkedése, kollégája még vacsorára sem merészkedett ki a szobájából, ezért bekopogott hozzá és tálcán vitte be neki az ételeket.

- Akarsz róla beszélni vagy ne firtassam? – tudakolta a lány tapintatosan.

- Egyelőre ne, nem állok rá készen – préselte ki magából Yongguk és megköszönte a lány segítségét.

Ölébe húzta a tálcát, de hiába gőzölgött a leves az orra előtt, nem jött meg tőle az étvágya, sőt a hasa fájdalmasan összehúzódott. Táplálékra volt szüksége, mégsem bírt egyetlen falatot se legyűrni a torkán. Egyet kortyolt a poharából, többre nem volt képes, a víz még így is szinte végigmarta a nyelőcsövét. Kínkeservesen eszmélt rá, hogy Zelo iránti vonzalma sokkal komolyabb, mint azt néhány órával korábban hitte. Erről a róla szóló álma adott tanúbizonyságot.

Csillagokkal benépesített éjjeli égbolt magasodott föléjük. Félhomályban sétáltak egymás mellett, halványan világító lámpások mutatták számukra az utat. Önfeledten haladtak a céljuk felé, fedetlen bőrüket gyengéd esti szellő cirógatta. Zelo ködszínű íriszei földöntúli szépséggel tündököltek a sötétben, arcvonásai még lágyabbnak, még angyalibbnak látszottak, mint általában. Yongguk szinte érezte a fiúból áradó impulzust, ami az ő szívét hajtotta, akár egy repülőgépet a kerozin. Puszta kézzel tapintható volt kettejük között a szikrázó levegő, ami olyan forróra hevült, hogy képes lett volna megolvasztani a kovácsoltvasat is. Ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz, kezeik jócskán súrolták egymást, azonban még egyikőjükben sem volt annyi bátorság, hogy ujjaikat összefonják.

A körhinta üresen álldogált, jókedvű utasokra várva. Zelo már be szeretett volna szállni az egyik kapszulába, ám Yongguk feltartotta, leült a hinta padkájára és megpaskolta maga mellett a fémtalapzatot. Zelo egy kicsit hezitált, majd az idősebb srácnak eleget téve helyet foglalt. Várta, hogy Yongguk megszólaljon, de ő csak nézte, szűnni nem akaróan, mintha attól tartott volna, hogy élete Mona Lisáját nyomban elveszti, ha másfele kalandozik a tekintete.

- A bonyodalmaink még nem értek véget – susogta Yongguk elcsukló hanggal, nem akarta, hogy Zelo álomvilágban éljen.

Ő ezt pontosan tudta, és ugyan nem válaszolt semmit, nézéséből látszódott a bölcsesség és az együttérzés. Zelo némán bólintott, bal kezét a mellette ülő jobb combjára helyezte, ezzel párhuzamosan lehunyta szemhéjait. Yongguk szintén így tett és már abban a pillanatban össze is ért az arcuk. Ismerős ajkak ízlelték az övét, aminek eszenciájával nem lehetett betelni. Ám az idill sosem tart örökké, Yongguk félelme be is igazolódott. Zelo minden előzmény nélkül elszakadt tőle, eszméletlenül hullott feje az ölébe.

- Elkéstél, későn jöttél rá, hogy szereted – érkezett egy sötét hang a körhinta másik feléről.

Yongguk lesújtva fordult a hang irányába, azonban sűrű, mérgező köd terjeszkedett feléjük, ami hamar bekebelezte őket. Eszméletét vesztve csuklott össze a rajta fekvő Zelóra.

Fáradtan nyitotta ki a szemeit, sokat pislogva meredt a szobában található bútorokra. Hatalmas pangás tátongott benne, amit a reggelre való tekintettel még nem tudott szavakba önteni. Valami azt súgta, rendhagyó álma komoly üzenetet sugallt neki, de sajnos képtelen volt megfejteni. Talán arra intette, hogy ideje lenne igazi férfiként szembenéznie a félelmével, az egyoldalú szerelemmel. Ha nem is vallaná be Zelónak – még magának sem merte, nemhogy neki -, de mindenképpen finomkodva ki kell mutatnia a vonzalmát, közben a kölcsönösség jeleit figyelve.

Enyhén karikás szemekkel hagyta el a szobáját, mindenkit mellőzve csoszogott le a wellness részlegre. Remélte, hogy a takarítókat a másik gondnok már korábban eligazította és munkába állította, Yongguknak nagyon nem fűlt a foga az emberek társaságához. Kizárva a külvilágot haladt át a medencék között, amíg meg nem találta a kollégáját.

- Jobban vagy már? – kérdezte Kibum, még ha látta is Yonggukon, hogy nem volt a legjobb passzban. Előfordul, hogy az emberek néha olyan kérdéseket tesznek fel reflexből, amiknek a válasza teljesen egyértelmű…

- Nem igazán, de a munka fontosabb, mint a magánéletem – felelte nyersen, Kibum erre nagyot sóhajtott. – Igazi túlélő vagyok, a jég hátán is megélek, hamar túl leszek ezen a problémán.

- Yongguk, felesleges mindig keménykedned, ha egyszerűen látom rajtad, hogy csak színészkedsz. Most az egyszer vállald fel, hogy te is emberből vagy, nem egy érzéketlen robot, aki még akkor is a munkájára koncentrál, amikor van sokkal nagyobb baja is.

- Ezt te nem értheted – vágta rá ellentmondást nem tűrően.

- Dongsaeng, tizenhárom évvel idősebbek vagyok nálad. Azért már több mindenben van tapasztalatom, ismerd el.

- Az lehet, de te még nem voltál szerelmes egy fiúba, miközben azt hitted magadról, hogy abszolút hetero vagy – bosszankodott Yongguk és elfojtott egy hangos káromkodást.

- Velem ez ugyanúgy megtörténhet, nincs kizárva – válaszolta Kibum teljesen komolyan.

- Persze, abban az esetben, ha Eunin titokban férfi. Mulan, kicsit másképp – krákogott Yongguk utalgatva, mire társa oldalba bökte. – Hé, te tegnap azt mondtad, hogy ismerjem be, hogy szeretem Zelót, most én ugyanezt mondom neked. Valld be, hogy kedveled a kis recepciósunkat!

- Kettőnk között megint az a különbség, kedves fiatalember, hogy nekem egyelőre csak tetszik Eunin, míg te alfától az ómegáig odavagy Zelóért. A kettő nagyon nem ugyanaz! – magyarázkodott Kibum, Yongguk csak vigyorogva körbeforgatta a szemét.

- Várd ki a végét – jegyezte meg a fekete hajú és csatlakozott a teendők elvégzésében.

Reggeli közben megosztotta Yongguk a nézőpontját és ötleteit Kibummal, hogy a délután folyamán találkozni akar főnökük unokaöccsével és meginvitálná egy esti tengerparti sétára, hátha azt a látszatot fenn tudja tartani, hogy csak a barátságukat próbálja megjavítani. Kibum rögvest leszűrte, hogy Yongguknak ezzel mi a célja, amire őszintén minimális volt az esély, de ő is reménykedett az ellenkezőjében.

***

Zelo korán reggel kölcsönvette nagybátyja terepjáróját és órákig gubbasztott a kocsiban a Wang lakás előtt. Végig azt figyelte, mikor hagyja el valaki az épületet a három nő közül, ám a gyász ólomsúlya miatt nem igazán akart egyik sem kilépni az utcára. A szőke fiú tűkön ülve forgatta kezében a telefonját, miközben árgus szemekkel tapadt a bejárati ajtóra és a lakás erkélyére felváltva, de még függönymozgást sem észlelt.

Tíz óra tájékában – tudta, hogy a lányok nagyjából ekkor kelnek – üzenetet küldött Violetnek, hogy szeretne vele és Elisával találkozni a szállodában, segíteni akar nekik feldolgozni nevelőapjuk halálát. Utóiratban megjegyezte, hogy nyugodtan sétáljanak majd lassan, neki még közben elintéznivalója van a városban, de legkésőbb délre legyenek a Grand Yongban. Minő meglepetésében a két feketébe öltözött lány fél óra múltán megjelent a kapuban, a többi emberre való tekintettel próbáltak némi vidámságot csempészni arckifejezésükre. Ha ők nem is, de Zelo határozottan jókedvű volt, visszaszámláló bombája máris ketyegni kezdett.

Türelmesen kivárta, amíg a lányok vánszorgó csigákként eltűntek a láthatárról, majd viszonylag lapos hátitáskájával kiszállt a terepjáróból. Feltolta az állkapocscsont mintázatú maszkját és magabiztosan beszivárgott a lakóházba. A szokásos technikával kinyitotta a lakás ajtaját, mindenre felkészülve támadóállásba állt. Izmai megfeszültek, fülét kihegyezte, de Cara nem járkált a szobákban, feltehetőleg a hálószobában feküdt összetörve és könnyeibe fulladva.

Köszönhetően a szállodai gyilkosságoknak, sikerült elsajátítania a szellemekhez hasonlatos nesztelen közlekedést. Besettenkedett Violet dolgozószobával szembeni hálójába, résnyire nyitva hagyta az ajtót és bemászott az ágy alá. Rejtett számról üzenetet küldött Carának – „ideje felkelni, álomszuszék” –, és környezetébe olvadva csendben várta a folytatást. Telefon hangos pityegése csendült fel a konyhában, Cara elnyűtt arccal támolygott ki a hálószobájából. Zelo hallotta nehéz lépéseinek hangját a parkettán, ezt követően egy éles csattanást a konyha csempéjén – Cara kiejtette kezéből a telefont. Zelo a további két percben mindössze csap kinyitását és pohárcsörgést észlelt, ezért kezdett aggódni a nagyszerű terve miatt.

Aztán újból meghallotta a nehézkes lépteket, amik egyre közelebbről származtak. Fejét teljesen a földre kellett nyomnia, hogy a lelógó takaró alól meglássa Cara csupasz lábfejét a dolgozószobába tipegni. Zelo széles vigyorra kanyarította száját, mert a német nő nem csukta be a szobaajtót, a fiú tökéletesen nyomon követhette, ahogy a nő turkálni kezdett volt férje ingóságai között. Feszült csend telepedett a lakásra, Zelo végig akcióra készen feküdt a földön. Hosszú percek múltán Cara minden előzmény nélkül felzokogott, amitől a maszkos fiú összerezzent. A nő kifutott a konyhába és telefonját nyomkodva visszasietett a dolgozószobába.

- Nem, ezt nem hiszem el. Istenem… – motyogta németül a szőke nő sírva, majd egy rövid időre elnémult. Zelo sejtette, mi fog következni, ezért kimászott az ágy alól. – Elisa! Azonnal gyertek vissza, ez egy csapda!

- Lám-lám, Hollywood az egész világ. Megtiszteltetés az első sorban ülve nézni az eseményeket – szólt közbe Árny-Zelo az ajtófélfának támaszkodva, alvilági mosollyal az arcán. – Ugye kapok pattogatott kukoricát?

- Anya! Ki van ott rajtad kívül? – kiabált Elisa a vonal túlsó végén, de az anyja a sokktól nem válaszolt. Szinte szívinfarktust kapott a maszkos fiú jelenlététől.

- Csak a nevelőapád gyilkosa, nem kell aggódnod! – emelte meg Zelo annyira a hangját, hogy Elisa tisztán hallja. – De most ne zavarj minket, van itt egy kis dolgunk.

Mielőtt Cara bármit hozzáfűzhetett volna az előbbiekhez, Árny intett neki, hogy tegye le a telefont. Könnyezve megnyomta a piros gombot és lassan elhelyezte a készüléket az asztalon, vele együtt lehajtotta Jaehwa régi laptopjának a fedelét.

- Nagyszerű, az okos ember más kárán tanul – ismerte el a fiú Cara együttműködését. – Sajnos a férjed nem volt eléggé okos ahhoz, hogy ezt tudomásul vegye. Büntetésül meg kellett jelölnöm a késemmel.

- Hogy tehetted ezt? Mit ártott ő neked? – fakadt ki a nő és reszketve húzódott hátra a székkel.

- Összeveszett Wonshikkal, ezzel veszélyeztetve a munkámat. Nem hagyhattam, hogy egy olyan ember mászkáljon szabadon, aki bármikor lebuktathat, ilyen egyszerű. Ha nem tudnád, a drágalátos férjed kivette a részét a gyilkosságaimban, eltusolta a boncolások során a halálokat kiváltó valódi okot.

- Nem, ő tisztességes férfi volt, soha nem üzletelt volna olyan mocskokkal, mint te és a nagybátyád!

- Miért mondasz ilyet, mikor a saját szemeddel is láthattad, hogy nem így volt? Ha Dr. Wang annyira tisztesség lett volna, nem ismernél engem, sőt itt se lennél Koreában. Eléggé szomorú és szégyenletes, hogyha a feleség nem ismeri azt az embert, akihez hozzáment – csóválta megjátszott keserűséggel a fejét Zelo. Fokozatosan közelebb ment a megrémült és depressziós nőhöz. Alaposan szemrevételezte, mielőtt folytatta volna a mondanivalóját. – Felesleges volt levenni a fekete ruhát, legalább megadnád a módját a saját halálodnak is. Tetszenek az előre tervező emberek, de te nem vagy az.

- Engem nem fogsz megölni! – kiáltott Cara harciasan, arca eltorzult a haragtól, a gyásztól és az ellenállástól.

- Miben fogadunk? – kuncogott Árny kísértetiesen és rátámaszkodott az íróasztalra. Magas alakja minden eddiginél hátborzongatóbb volt a nő számára.

- Ki vagy te, én nem ilyennek ismertelek meg! – mutatott rá Cara a lényegre kétségbeesésében.

- Tudod, mielőtt végeztem Ryung Jiúval, azzal a kétszínű perszónával, megjegyeztem magamban, hogy az emberek hiszékenyek. Te is az vagy, mert láthatóan szemlátomást bedőltél nekem. Ez is csak azt igazolja, milyen jó színész vagyok, előbb fogok Oscar-díjat kapni, mint Leonardo DiCaprio. Szívesen eljátszottam volna helyette Jacket a Titanicban, a saját bőrömet mentve belefojtottam volna Rose-t a tengervízbe.

- Hogy lehetsz ennyire kegyetlen? Neked komolyan nincsenek érzéseid? – itatta Cara az egereket, borzalmas volt neki az aranyosnak vélt Zelót ilyennek látnia.

- Pont az a problémám, hogy vannak érzéseim! – kiabált a fiú magából kikelve. – Hetek óta menthetetlenül szerelmes vagyok Bang Yonggukba, el tudod ezt képzelni?! Igen, mindkét nem iránt vonzódom, ne akadj fenn a hallottakon.

- És ezért ölsz, mert szeretsz egy olyan embert, aki nem viszonozza az érzéseidet? Azért teszed tönkre mások életét, mert te nem vagy boldog? – sírt fel újra Cara, mert nem tudta felfogni, hogy milyen önző alakok vannak a Földön.

- Nem, a gyilkosságokat az üzlet miatt követem el, ez a dolgom! Ha nem cselekszem így, földönfutóvá válnék. A szüleim és a bátyám kitagadott, amiért elhagytam a családi házat és világot akarok látni. Wonshik fogadott be a szállodájába, viszont Lee Donggyun, egy filmrendező miatt tönkremehet a Grand Yong, ha nem tartjuk fent a hírnevét. Wonshik az adósa, ezért időnként megfenyeget minket. Ha életben akarok maradni, másokét kell kioltanom – enyhült meg Zelo, elhalkult a hangja, szíve összefacsarodott a kőkemény igazságtól, amit eddig még senkinek nem vallott be. Cara könnyes szemeiben sajnálat csillant. – Meg kell értened, Cara! Elhiszem, hogy fáj a férjed halála, de miatta zsákutcába kerültem! És mivel most te tudomást szereztél rólam, a hívás miatt pedig valószínűleg Elisa is, veled és majd a lányoddal szintén azt kell tennem, mint másokkal. Sajnálom, nincs más választásom… De Violetet nem fogom bántani, megígérem neked!

Cara végképp elhűlt Zelo szavaitól, ám a lányaira gondolva újabb zokogásban tört ki. Fogalma sem volt, hogy megátkozza-e a fiú, amiért Elisát ugyancsak meg akarja ölni, ám ott volt az az elszólás, hogy Violetet életben szeretné hagyni. Legalább az egyik lányom élje túl ezt a szörnyűséget, ha már a családunk többi tagjának ez nem adatott meg.

Zelo szelídebb volt, mint bármelyik másik bűntényekor, viszont ez még mindig kevés volt Árny visszahúzódásához. Elvette Cara telefonját, hátizsákjába csúsztatta, közben kivette belőle a JH monogramú pisztolyát. Úgy tűnt, a szőke nő lassacskán beletörődött a sorsába, szipogva ült a székben és összepréselt ajkakkal nézte a tizennyolc éves fiatalt. Már attól sem tudott megrendülni, hogy a pisztoly csöve felé mutatott. Visszaemlékezett legrégebbi gyerekkori emlékeire, aztán sorban idézte fel magában mindazt, amit Németországban eltöltött élete során megtapasztalt. Iskolai tanulmányai, barátai megismerése, első munkahelye, találkozás az első férjével, Arthur Lemerrel, akitől Elisa és Violet született. Válás, egyedüllét, Jaehwa betoppanása a kilátástalan életébe, ami aztán boldog hónapokat eredményezett... Minden olyan, mintha tegnap történt volna, de úgy néz ki, hogy már nem élem meg a holnapot.

Mindent összevetve élményekben gazdag életet tudhatott a háta mögött, pillanatnyi fájdalmát csak az a tény okozta, hogy többé nem láthatta lányait és a jövendőbeli unokáit. Teljes szívéből remélte, hogy Junhong valóban a szavát adta és gondját viseli az alig tizenhét éves Violetnek. Cara megadva magát hunyta le a szemeit, mélyeket lélegezve várta a kimúlásáért felelős golyót. Eldördült a pisztoly, egy másodperccel később már érezte is a vállába fúródott töltényt. Ösztönösen kinyitotta a szemét és az elviselhetetlenül fájó, vérző sebre pillantott. Értetlenkedve nézett az asztal másik oldalán álló Junhongra, mert arra számított, hogy gyorsan végez vele egy szíven lövéssel.

Cara lecsúszott a székről, igyekezte visszaszerezni az erejét, de karjait folyamatosan hagyta el az erő, négykézláb indult az ajtó felé, hosszú vércsíkot húzva maga után. Zelo szó nélkül kísérte figyelemmel a nő szenvedését, tudva, hogy úgysincs sok esélye. Amúgy sem volt annyi késztetése Árnynak, hogy azonnal végezzen Jaehwa feleségével, kivételesen kíméletesen akarta áldozatát eltenni láb alól. Hallotta, hogy a hátizsákjában szüntelen csörög a telefon, de cseppet sem törődött vele, inkább csak magában szidta Elisát, hogyan lehet annyira tudatlan, hogy ilyen körülmények között hívogatja az anyját.

- Ölj meg! – sírt fel Cara a fájdalomtól, mikor elmászott a konyháig és felkapaszkodott a konyhapultra. Vállából szüntelen folyt a vére. – Én ezt már nem bírom! Miért nem lőttél le normálisan?!

- Látni akartam, ahogy küszködsz az életedért – válaszolta Zelo érzelemmentességet erőltetve a hangjába. Nem akarta, hogy Cara azt higgye, Árny elpuhult és már nem tud a meg szokott módon ölni. – Eddig csak egy áldozatomnál folyamodtam ilyenhez, de őt hosszú ideig kínoztam, történetesen Jiu volt az. Örülj, hogy nem késsel szabdaltam össze a testedet.

- Ne húzd már az időt, legyünk túl rajta! – ordibált Cara a megmaradt erejével.

- Ha előbb szeretnél találkozni a férjeddel, akkor megértem, semmi akadálya – bólintott Zelo és megint rászegezte a pisztolyt. – Ég veled.

Fülsüketítő, dördülő hang, kiserkent vér szaga, elhaló szív ritmusa. Ironikus, hogy egy emberi élet megszakításához elég egy másodperc. Egy perc hatvanadától negyvenévnyi emlék kárba tud veszni, mintha filmszalag szakadt volna meg és az ember soha nem is élt volna… Félelmetes, mennyire igazságtalan.

***

Az igazságtalanságról Yongguk is tudott volna mesélni egyet, s mást. Többek között miért kellett rájönnie arra, hogy megmásíthatatlanul beleesett a saját nemének egy másik képviselőjébe, mint mamut a gödörbe. A bosszúsága másik oka, hogy miért pont Zelóba? Miért ő lett a „kiválasztott”? Egyáltalán nem számított normálisnak, hogyha az ember gondolt egyet és a legjobb barátja iránt kezdett kifürkészhetetlen érzéseket táplálni, ráadásul, ha tudta is, milyen csekély esélye volt a viszonzásra. Vagy talán az igazi vonzalomnak nem is az az értelme, hogy kölcsönös legyen? Igaz lehet az a mondás, hogy az egyoldalú, beteljesületlen szerelem a legerősebb, legfájdalmasabb, mégis a legszebb?

Yongguknak belegondolni is borzalmas volt, mennyire pokoli az, ha szíve választottját soha nem tudja majd úgy megérinteni, ahogy szeretné. Ha sosem szippanthatja orrába bőrének illatát, sosem ölelheti át és érezheti közben a másik ember szívének dobbanásait. Áhítozás, álmodozás, elkalandozott gondolatok, kontrollálhatatlan test. Nem, ez neki túl sok volt, ő eddig csak a céljainak élt, abnormálisnak tűnt az, hogy betépett drogoshoz hasonlóan bolyongjon és hasztalanul tengesse az idejét.

Ez az emóció mégis benne keringett, minden egyes sejtjében, térdeiben és gyomrában egyenesen érezte. Több elméletet is gyártott, hogyan fog Zelo reagálni a tengerparti meghívásra, avagy a burkolt randira. Lehetett egyáltalán randevúnak tekinteni úgy, hogy Zelónak fogalma sem lesz Yongguk valódi szándékáról? Ahogy a gondnok szedte a lépcsőfokokat, egyre jobban izgult és őrlődött magában. Annak ellenére is húsevő baktériumnak élte meg a rózsaszín ködöt, hogy Kibum a legjobbakat kívánta. Yongguk még soha semmiben nem volt még ennyire bizonytalan és félszeg, már pusztán ez is igazolta, Zelo mennyire nagy hatással volt rá, mennyire különleges személy.

Előre elképzelte, mikor kettesben sétálnak a tengerparton, lábaik mélyen belesüppednek a homokba és hallgatják a hullámok kivétődését a szárazföldre. Egymást faggatják a közelmúlt eseményeiről és, hogy mind a ketten kicsit túlreagálták a történteket. Láthatja a szöszit újra mosolyogni és nevetni, ami Yongguk számára a legcsodásabb melódia. Csak neki szólna, senki másnak. Legszívesebben kalitkába zárná, akár egy elbűvölően daloló fülemülét, hogy élete végéig kizárólag ő hallhassa szívmelengető csiripelését. Ez már önzőségnek számítana, vagy pusztán a szerelem sajátos megnyilvánulásának?

Az ötödik emeletre érve megingott a lábain, de végül sikerült megőriznie az egyensúlyát. Már épp mély levegőt vett, hogy az 517-es lakosztály felé vegye az irányt, mikor a semmiből egy túl gyorsan közlekedő ember ütközött neki. Amint feleszmélt, farkasszemet nézett egy sötétvörös hajú nővel, akit Yongguk már az ittléte óta majdnem minden nap látott megfordulni a szállodában. Sőt, ő volt az, akinek meg kellett javítani szombaton a légkondicionálóját.

- Bocsánat, nem vettelek észre – szabadkozott Youngsu és kétszer is meghajolt egymás után.

- Semmi baj, én voltam a figyelmetlen – javította ki Yongguk illedelmességből, pedig a nőről nem igazán volt leolvasható a megbánás.

- Ne viccelj, én szaladgálok itt gyorsabban a kelleténél. Hogyan engesztelhetnélek ki? Ó, tudom már, nem óhajtasz velem tartani a lakosztályomba? Mondjuk, elfogyaszthatnánk egy italt – ajánlotta derűsen Youngsu, megmagyarázhatatlan ravaszsággal a sötét barna szemeiben.

- Igazándiból eredetileg máshova szerettem volna menni és nem is szabadna innom munkaidőben – próbálta kimenekíteni magát Yongguk, de a nő nem úgy nézett ki, mintha ezt észrevette volna.

- Nem baj, majd később elmész a dolgodra, egy kis pohárka szesz pedig nem fog megártani – vigyorgott sokat sejtetően és egy intéssel maga után hívatta a búval bélelt gondnokot.

Na, szépen vagyunk. Akármikor veszem a bátorságot, hogy közeledjek valaki felé, mindig közbejön valami. Yongguk leplezetlenül forrongott magában, hogy nem tudott volna-e Youngsu két perccel később jönni, legalább túleshetett volna a kényes randi elhíváson. Nem, a sors nem akarta, hogy ezúttal is minden simán menjen…

A parfüm és virágillatokkal átjárt szobák ugyanolyan hatással voltak Yonggukra, mint hétvégén, kis híján beleszédült az aromaforgatagba. Szombat óta új virágok díszítették a helyiségeket, mindegyik harmonizált a bútorokkal és a felsorakoztatott gyertyákkal. A nappaliban található dohányzóasztalon változatlanul egy vízpermetes spray álldogált a virágcserép és a magazinok mellett. Youngsu hellyel kínálta a megszeppent és kedvetlen gondnokot, hozott két apró poharat egy másik asztalról és egy üveg gin tonikot, majd olyan kihúzott háttal leült az egyik fotelba, mintha karót nyelt volna.

- Összevesztem a volt férjemmel, Lee Donggyunnal. Tudod, ő egy ismert filmrendező, most is azért volt vele nézeteltérésem, mert állandóan az új sorozata körül forog minden, másra sem tud figyelni. Tipikus férfi - neheztelt Youngsu, közben italt töltött maguknak. Yongguk nem értette, neki mi köze a nő magánéletéhez.

- Elnézést, de nem hiszem, hogy ez rám tartozna – válaszolta tartózkodóan, miután a nő elé tolta a megtöltött poharat. Yongguk már pusztán azért is nézett furcsán, mert koreaiaknál illetlenség, ha a nő tölti az italt, csak összeszokottabb baráti társaságoknál elfogadott. Ez akkor azt jelentette, hogy Youngsu Yonggukot már a bizalmasának tekintette?

- Ó, dehogy nem, te is érintett vagy az ügyben, ha közvetlenül nem is. De térjünk máris a tárgyra, hátha kitisztul előtted, miért hívtalak ide – mondta peckesen és beleivott az alkoholba. - Árny végzett Bang Yongjun bácsikáddal, nemde?

- Igen, de ez miért lényeges? – lepődött meg a fiú, majdnem kiejtette kezéből a poharat.

- Nem hajt a bosszúvágy, hogy leleplezd Árny kilétét a titkaival együtt és megtorold azt, amit Yongjunnal és a többiekkel tett? – tudakolta Youngsu szokatlan hanglejtéssel.

- Dehogynem, azért dolgozok még mindig itt – ismerte be Yongguk.

- Akkor elárulok neked valamit – mosolyodott el a nő ijesztően. - Choi Wonshik barátunknál megkaphatod kérdéseidre a választ.

- Nem értem, álljak le vele beszélgetni vagy mi? – értetlenkedett a gondnok, teljesen zavaros volt neki a helyzet. Mindenesetre a társalgás kezdett érdekes irányt venni.

- Nem, szerezd meg Wonshik lakosztályának kártyáját és szökj be hozzá – helyesbített a nő semleges arccal. – Nála van a rejtély kulcsa.

- Azt mégis hogyan szerezzem meg? – kerekedtek el Yongguk szemei.

- A kártya másolata az unokaöccsénél van – kortyolt bele mosolyogva Youngsu az italába, mire a fiú szíve nagyot dobbant. – Tudtommal jóban vagytok, a belépő megkaparintásával nem lenne gondod.

- Ki tudja, Zelo hol tarthatja a kártyát – célzott itt Yongguk arra, hogy a szöszi nem a legkiszámíthatóbb emberek közé tartozott, ezzel még ő maga is tisztában volt.

- Gyakran járkál be Wonshikhoz, ezért értelemszerűen nem eldugott helyen tárolhatja. Soha senki nem szokott az ő lakosztályába menni, mert senkit nem enged be, úgyhogy nem lenne oka elrejteni. Ha az aznapi nadrágja zsebében találod majd a kártyát, ne lepődj meg – tette le Youngsu a poharat, mire Yongguk arcába enyhe pír szökött.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – gondolkodott el hosszasan. - Az állásommal játszom, ha belopakodok a főnökömhöz. Meg nem is tudhatom, mikor tartózkodik épp bent.

- Holnap, az ebédszünetig szerezd meg a kártyát. Addig elcsalom Wonshikot valahova egy barátnőmön keresztül, így gondoskodom róla, hogy szabad legyen előtted az út. Meredeknek hangzik, de csak ezzel érthetsz majd el perdöntő eredményt, különben augusztus végéig sem fogod megtudni az igazságot. Szerintem kijár neked annyi, hogy mihamarabb megtudd. Gondolj csak azokra, akiket még Árny a túlvilágra küldött a nagybátyádon kívül. Ez nem mondható puszta személyes ügynek. Olyan dolgok történnek a szálloda falain belül, amiknek nem szabadna. Amik szemben állnak az emberi méltósággal és tönkretesznek másokat. Az egész Grand Yongot az üzlet és a pénz lükteti, nagyon sok pénz… Ha egy szóval jellemezhetném az itt folyó áskálódást a hátunk mögött, az az ármánykodás lenne, még hozzá gerinctelen és undorító ármánykodás. Amióta itt vagy, kedves Yongguk, valami megváltozott a rendszerben, mintha meggyengült volna, és már nem lennének a vár falai stabilak. Használd ki a lehetőséget és rombold le az egész kócerájt! Csak te vagy rá képes, hidd el nekem.

Yongguk tátott szájjal hallgatta Youngsu mondandóját, és elképedve vette tudomásul, hogy nagyobb bajba keverte magát a megérkezésével, mint azt először sejtette. Még hogy csak ő képes lerántani a leplet a szállodában folyó ügyletekről? Ő, egy egyetemi hallgató, aki az elhunyt rokona iránti tiszteletből és némi fizetség reményében vállalta el a gondnoki pozíciót? Képtelenségnek és nevetségesnek hangzott, ám Youngsu asszony komolyságából ítélve nem holmi tréfáról volt szó.
Több érdek összecsapott fölötte, ennek következtében kongó haragnak érezte a fejét, amiből a fülein keresztül kérdések tömkelege szivárgott ki és ugrándozták körbe a levegőben. Helyes-e az, hogy beleszól abba, ami nem az ő terepasztala? Hogy megkockáztatja a kirúgatását, ezzel elszakítva saját magát Zelótól? Egyáltalán milyen következménye lesz annak, ha kideríti Wonshik és Árny titkait? A legfontosabb mégis az volt Yongguk számára, hogy Zelónak eshet-e bántódása és ő mennyire érintett az egész bonyodalomban.