XX. rész

Hűvös nyári szellő lengette az élénkzöld leveleket a fákon, a gyenge napfény a szürke felhőkön szitálódott át és halvány burkot vont a sírokkal szabdalt terület fölé. Lombok susogása, pityergő emberek hangja és a savanyú ábrázatú pap kotyogása törte meg a földöntúli csendet. Mindenki tetőtől-talpig feketében vagy a koreai hagyományokhoz igazodva teljesen fehérben jelent meg a búcsúztatáson. Ha a jelenlévők tudták volna, hogy Árny újabb munkája eredményének a szemtanúi, egészen máshogy álltak volna hozzá…

- Azért gyűltünk ma itt össze, hogy részvétünket fejezzük ki eme szomorú napon. Gyászoló család, végtisztességet tevő gyülekezet! Négy nappal ezelőtt egy megbízható, szorgalmas férfi a kifürkészhetetlen isteni útnak szomorú és fájdalmas állomásához érkezett. Múlt hét hatodik napján, szombaton Wang Jaehwha testvérünk elhagyta e földi világot és elment, hogy lelkének megnyugvást találjon Istennél, ősei lelkének közösségében, megfáradt teste pedig végleg megpihenhessen az anyaföld ölén.

Zelo szemet forgatva állt többedmagával, sosem szívlelte a túl körülményes három napos koreai temetéseket, azt pedig végképp nem, hogy szemrebbenés nélkül színészkednie kellett a gyásznép előtt. A fiú legnagyobb szerencséjére mégsem volt az a hagyományos temetkezés, hiszen Jaehwa félig német származású volt, a ceremónia erősen európai beütést keltett. A boncmester fogadott lányai megtörve álltak nevelőapjuk koporsója előtt, karjukon fekete szalagot viseltek. Cara fekete fátylat borított beesett arca elé, hogy elfedje az ismerősök elől vörösre kisírt szemeit és zokogástól remegő ajkait. Lassan beleengedték a koporsót Jaehwa végső nyughelyének üregébe, Cara háromszor földet szórt rá, majd a szokásokhoz híven mesélni kezdte meghalt férjének rövid élettörténetét.

- Jesszusom, ez a szertartás unalmasabb, mint egy latin-amerikai szappanopera. Natalia Oreiro kéri a receptet – ásított halkan Zelo és nekitámaszkodott a mellette lévő fának.

- Csitulj már! – rivallt rá Wonshik. – Legalább most az egyszer viselkedj természetesen. Tégy úgy, mintha mélyen lesújtana a dolog, nem nagy ügy.

- Fura, hogy pont te mondod ezt, Dr. Wang eddig a barátod volt.

- Ha üzletről van szó, az embernek nincsen barátja – vonta meg vállait Wonshik és átpásztázta kicsi barna szemeivel az előttük álló tömeget. – Az egész világot a pénz hajtja, mindenki a megélhetéséért küzd, és ha az otthoni kassza veszélybe kerül, a legnagyobb szövetségek is szétbomolhatnak, barátok és testvérek között egyaránt.

Zelo nem felelt semmit, inkább alaposan elgondolkodott Wonshik szavain. Vajon Zelo és Yongguk között is az imént elmondottak történnének, ha pénzről lenne szó? Akármennyire tűnt valószínűtlennek, Zelo részéről semmiképp nem következne be. Hogy árthatna annak az embernek, aki az ő szemében a legszebb és legfényesebb csillag érzelmeinek égboltján? Még Árny énje sem volt képes megérteni azokat a gyilkosokat, akik a szeretteikkel végeztek. Pont az lenne a normális, ha az ember azért ölne, mert óvni akarja a hozzátartozóit. Zelo ezért is tette el láb alól Jiút, meg akarta kímélni tőle Yonggukot, a szerelemféltés és a féltékenység csak a nyomósabbik ok volt. Talán Jaehwának is Zelo életmódját kellett volna követnie a saját érdekében, különben még mindig élne…

A letargikus állapotú, fátylas asszony kisugárzása egy csapásra megváltozott, mikor tekintete összeakadt Zelóéval. Viszonylag sok ismerős jött el a temetésre kifejezni a részvétüket, Cara mégis kiszúrta a magas srácot, hiába viselt Zelo fekete sapkát, hogy a tömegbe illeszkedjen és elterelje magáról a figyelmet. Ez még hagyján lett volna, de Cara – még a fátylon keresztül is - szúrós pillantásának nyomósabb oka volt, mint azt a szöszi gondolhatta volna.

- Miért van az az érzésem, mintha a homlokomra lenne írva, hogy én öltem meg a férjét? – kérdezte Wonshiktól fintorogva, miután a német nő elfordította a fejét.

- Csak képzelődsz, ne aggódj – válaszolta nagybátyja hozzá képest szelíden, majd szinte alig észrevehető vigyorra kanyarította vékony száját. - Persze, ha meg akarsz győződni az ellenkezőjéről, derítsd ki nyugodtan.

- Befejezem azt, amit elkezdtem – szögezte le Zelo annyira határozottan, hogy Wonshik elfojtott egy halk kuncogást. Igazán az ínyére volt, ha unokaöccse megcsillogtatta előtte az Árnyra jellemző elszántságot.

Nem messze tőlük egy másik fánál egy öltönyös alak meredt előre a semmibe. Úgy tűnhetett, hogy a tömeget vizslatta, ám ez korántsem volt így, ugyanis elbambult. Túlcsorduló gondolatai lekötötték a figyelmét, kifejezéstelenül állt a helyén karba tett kézzel. Illetlenségnek számított volna, de a gyász miatt mindenki annyira el volt foglalva a halott patológussal, hogy senkinek eszébe nem jutott Yonggukkal foglalkozni. Még annak sem, akinek kellett volna.

A fekete hajú szombat délután óta teljesen elveszett volt, azóta nem sikerült neki visszaszereznie józanságát. Igenis részegségnek lehetett nevezni, amiben ő szenvedett, de az előítéletekkel ellentétben nem egy erős szeszes ital okozta kábultságát – hanem egy fiú. Hogy lehetséges az, hogy minden szombaton olyan történik vele, amin nem tud túllépni? A cosplay napján egy felejthetetlen csókjelenetet álmodott meg, előző szombaton – Jaehwa halála előtt néhány órával – pedig józan ésszel felfoghatatlan érzések rabjává vált. Lehetetlennek bizonyult, hogy feldolgozza azt, ami az óta százszázalékosan nyilvánvalóvá vált. De félénksége kellően visszafogta ahhoz, hogy hagyja elmélyíteni a dolgot, ez az egész még teljesen új volt neki.

Lassan balra fordította a fejét és szeme sarkából bámulta azt az embert, aki felforgatta az életét az elmúlt napokban. Akárhogy szerette volna, nem tudta levenni róla a szemét, egyfolytában csodálta szőke fürtjeit és titokzatos kisugárzását, ami különösen vonzóvá tette. Yongguk szíve csaknem kitört a bordái közül, elfelejtett levegőt venni, bensőjét lepkeraj csiklandozta már-már kellemetlenül. Ha tehette volna, legszívesebben gyomron szúrta volna magát mindezért, de meg akarta kímélni a tömeget egy újabb temetéstől, magát pedig attól, hogyha megtenné, akkor nem láthatná többé Őt.

Őt, aki már egy hónapja új értelmet adott létezésének. Aki a csipkelődései ellenére megmosolyogtatta Yonggukot. Akire nem lehetett haragudni, hiába hitette el vele, hogy képes lenne elevenen megnyúzni. Aki csillogó, szürke szemeivel magához láncolta és mosolyával túlragyogta a Napot. Aki visszafogott, mégis vad személyiségével annyira lenyűgözte őt, hogy nem véletlenül aggódott érte szüntelen, valamint gondolatainak többsége kizárólag körülötte forgott.

Az utóbbi négy napban többször is azon kapta magát, hogy evés helyett folyton-folyvást róla fantáziált. Még akkor is agya előkelő részében foglalt helyet a szöszi elmemorizált arca, mikor azt hitte, végre sikerült elterelni a figyelmét. De minden alkalommal tévedett, minden egyes alkalommal hazudni próbált magának. Szerette volna elhinni, hogy csak össze van zavarodva és nem komolyak az érzései, ám az igazság elől nem lehetett elmenekülni. Szombat óta sem aludni, sem dolgozni nem tudott rendesen, a szállodában tartózkodásakor ríttig azt a pillanatot várta, mikor futhat össze vele. Mikor gyönyörködhet festőien elbűvölő orcájában, különösen a finoman ívelt, barack-rózsaszín ajkaiban.

Előző este kifejezetten rosszul volt lefekvés előtt. A temetés második napján ugyanis a ravatalozóban tett látogatás során a szőke fiú mellett kellett állnia anélkül, hogy hozzászólhatott volna. Szabályos időközönként pillantott fel rá, Zelo válaszul csak halványan elmosolyodott. Yonggukot szerfelett bosszantotta, hogy eddig nem értette őt, de ezúttal már magát sem. Akárhányszor a szöszivel összeakadt a tekintetük, lábaiból kiveszett az erő. Ez az élmény olyan mélyen megérintette, hogy estig kattogott rajta az agya. Nem, nem, nem, nem. Ez nem történhet meg velem! Nem lehetek… Képtelenség. Próbálkozásai hiábavalóak voltak, tudatalattija folyamatosan kínozta őt bevillanó ábrándokkal, provokatív képzetekkel. Gyengéden elcsattanó csók, édes ajkak érintése, ujjak lomha tapogatása a puha, szőke tincsek között... Kisvártatva Yongguknak annyira elege lett, hogy nagyokat fújtatva temette arcát a tenyereibe. Összefacsarodott szívvel hajtotta álomra a fejét, Zelón töprengve.

Száját harapdálva fürkészte kitartóan a fa árnyékában, de mikor Zelónak olyan érzése támadt, mintha figyelné valaki és ezért elfordította a fejét, Yongguk elkapta a tekintetét. Elcsüggedve kémlelte a földet, majd szeme sarkából megint a szöszire nézett. Hogy tehette ezt velem? Egyáltalán miért tette? Megint csak bosszantani akar? Lehet, hogy jó poénnak vélte, de számomra nem az, hiszen én… Szürreális volt számára, hogy egy csapásra új irányt vett Zelóhoz való kötődése, ezért nem tudta kimondani magában az egyértelmű tényt.

De nem csak Yongguk őrlődött a szertartás alatt, Zelo is hasonlóan érzett. Szerette volna elhinni, hogy a gondnok folyton őt bámulta, ám ez túlságosan valótlannak tűnt. Szombat óta alig váltottak egymással pár szót, köszönhetően Jaehwa és a hívők halálának. Yongguknak meggyőződése volt, hogy Árny ölte meg őket és már csak ezért is kiakadt azon, amiért Zelo nem adott azon a reggelen életjelet magáról.

A szöszi félig lehunyta a szemeit, ahogy a fának támaszkodott, Yongguk körüli gondolatait igyekezte elterelni a legutóbbi gyilkosságra. Szándékosan fel akarta eleveníteni magában, hátha választ kaphat arra, Cara miért nézett rá ellenségesen. Talán magára utaló nyomot hagyott maga után?

Nem sokkal Yongguk távozása után nagybátyja magához hívatta. Wonshik meglepően ideges volt, és amíg nem tért a tárgyra, Zelónak több elképzelése is volt, miért kell láthatóan újabb bizalmas beszélgetésbe bonyolódniuk.

- Nagy slamasztikában vagyunk, sőt sokkal inkább te – foglalta össze tömören.

- A templomos eset miatt, ugye? – tette fel a kérdést Zelo óvatosan.

- Nem, annál többről van szó, de kapcsolódik hozzá – csóválta meg a fejét Wonshik, Zelónak izzadni kezdtek a tenyerei. – Pár perccel ezelőtt összevesztem Jaehwával.

- Ez mennyiben hátráltat minket?

- Jobban, mint hinnéd. Az utóbbi időben ő szervezkedett a boncolások alkalmával, ezért kulcsfontosságú bizalmast veszítettünk el. Sajnálattal kell közölnöm veled, hogy a mai áldozataid tetemeit nagy eséllyel még nem kezdték el vizsgálni, ezért arról az oldalról már nincs védelmed.

- De most akkor mit csináljak? – akadt ki Zelo. – Hogy történhetett ez meg?

- Úgy, hogy Jaehwa gyáva alak és csak eddig bírt falazni neked. Félti tőled a családját és a munkáját, ezért nem akarja többé kivenni a részét az ügyleteinkből. De nem csak azért hívtalak ide, hogy tudassam veled a veszélyt. Az az igazság, hogy mielőtt kiviharzott innen, vázlatosan összeírta a templomi nyomokat és azon meditált, mit miért csinálhattál, ebből indult ki a veszekedés.

- Azt akarod mondani, hogy Columbónak vagy Horatiusnak képzelte magát és… - kezdett bele Zelo, ám nem fejezte be a mondatot.

- Igen, pontosan azt – vágta rá Wonshik és megdörgölte bágyadt arcát. – Arra kérlek, hogy menj el Wangék lakására és nyomozd ki, hogy mit ügyködött a hátunk mögött anélkül, hogy tudtunk volna róla. Ki tudja, talán mást is találni fogsz.

- Nem kell rá kérned. A nélkül is utána indulnék, ha nem szólnál.

- Rendben, fiam, nagyon helyes – veregette meg unokaöccse vállait. – Örülök, hogy a Yongguk-incidens ellenére is még bízhatok benned.

- Én vagyok Árny, akkor sem tehetnék mást, ha akarnék – kanyarította lefelé Zelo a száját. - Ha szorít a nyakam körül a kötél, muszáj kést rántanom a hátsózsebemből és szíven dobnom a hóhért.

- Nem is te lennél, ha egy ilyen hasonlatot kihagytál volna. Mindenesetre, bármit találsz a lakásban, ami veled kapcsolatos vagy csak a lebukásodat szolgálná, haladéktalanul semmisítsd meg – ejtette a szöszi tenyerébe terepjárója kulcsát.

Zelo összeszorította a markát, Wonshik kikísérte a folyosóra és ösztönző pillantással magára hagyta. A fiú amilyen gyorsan tudott, beszaladt a lakosztályába, összekaparta a cuccait, átöltözött, majd adrenalintól felpörögve végigtrappolt a járatrendszerben és futva pattant nagybátyja autójába. A szó szoros értelmében kiszáguldott a szálloda parkolójából, ujjaival erőteljesen szorította a kormányt. Számított arra, hogyha a boncmester nem is, de valaki biztosan lesz a Wang lakásban, ezért kutyafuttában összeállított fejében egy tervet. Nem volt még arra példa, hogy egy nap kétszer ölt volna, ám ha a helyzet megkívánja, kénytelen lesz így cselekedni.

Nagyjából húsz perc alatt a középosztályú lakások negyedébe ért, Árny énje Holdra vonyító farkasként mordult fel. Zelo egyenesen érezte az ereiben csordogáló bosszúvágyat, ami enyhén bizsergette belülről a bőrét. Orra már szagolni akarta a vért, amit hagyományosan a fekete maszkkal fedett el. Leparkolt a lakástól kétutcányira és egy trópusi ragadozóhoz hasonlóan közelítette meg az épületet. A már jól elsajátított aljas trükkjeivel bejutott a kapun, felszaladt a harmadik emeletre és megpiszkálva a lakás ajtajának zárját betört a rezidenciába. Köszönhetően annak, hogy ismerős terepen mozgott, azonnal a dolgozószobába settenkedett, mit sem törődve egy másik szobából érkező zajjal. Jaehwa aktatáskáját már az íróasztalon találta, rögvest kinyitotta és feltúrta a papírhalmokat. Falta a lejegyzett sorokat, apró szösszenetek voltak, mégis csaknem az ütő is megállt benne.   

- A rohadt életbe, nem vettem ki a kontaktlencsét?! – akadt el Zelo lélegzete, mikor ő maga is rájött, hogy a templomban tett látogatásakor nem eredeti barna szemeivel gyilkolt. Ennek bizony megvolt a következménye, az életben hagyott, sokkos állapotba került pap a beszámolója során elsőként osztotta meg a helyszínelőkkel a „szürke szemű pokolfajzat” gyónását a mészárlással együtt.

- Junhong? – toppant be a szobába falfehér arccal a patológus. Lába szinte gyökeret vetett a padlóban, annyira ledöbbent a feketébe öltözött, maszkos figurától, amint az ő iratai között kotorászott. Zelo előnyt akart kovácsolni az előnytelen helyzetből, ezért teljesen Jaehwa felé fordult és sokat sejtetően összehúzta szemeit.

- Ejnye, illik nevükön nevezni a dolgokat. Az Árny sokkal jobban passzol rám, testhez állóbb – vigyorodott el, amit a férfi még a maszkon keresztül is látni vélt. Zelo egy pillanat alatt a patológus előtt termett és hátborzongatóan magasodott fölé. – Azt csiripelték a madarak, hogy valaki olyan hiszi magát oknyomozónak, akinek nem kéne…

- Értsd meg, ezt csak azért csináltam, mert úgymond munkatársak voltunk, ismernem kellett volna azt, akivel együttműködök!

- Mondd ezt egy szervkereskedőnek vagy egy pókerjátékosnak, biztosan egyetértene – morogta Árny vészjóslóan. – De mondok valami mást is. Mint láthatod, nem azért jöttem, hogy elteázgassunk, esetleg hallgassam a kifogásokat, a társulás felbomlása utáni nyomokat fogom eltakarítani. Ebbe sajnos te is beletartozol.

- Mit akarsz tőlem?

- Az életedet – jelentette ki Árny nemes egyszerűséggel, Zelo elpárolgott a semmibe. Bal karjával nekiszorította Jaehwát a falnak, a nagy erőkifejtés miatt a férfi azonnal fulladozni kezdett. - Kitépem a gerincedet és addig ütlek vele, amíg mozogsz. A beleidet kirántom és velük fogom feldíszíteni a karácsonyfámat. Lefejezlek egy nagy pofonnal és a fejedből kakukkos órát csinálok. Végül bárddal levágom a nemi szervedet és kirakom az ajtómra kopogtatónak! Ha viszont jól viselkedsz, és nem sipákolsz úgy, mint egy útszéli riherongy, akkor gyengédebb leszek. Te sem szeretnéd, ha túlzottan fájna, ugye?

Hogy éreztesse komolyságát, bevágta maguk mögött az ajtót, a férfit pedig belökte a szoba közepére. Lehámozta hátáról a hátizsákot, azzal a lendülettel nyelénél fogva jobb kezével kirántotta tizenöt centiméter hosszú kését, amin a beszűrődő fény sejtelmesen visszatükröződött.

- Semmi meggondolatlan mozdulat – emelte maga elé védekezően a kinyújtott kezeit Jaehwa már az íróasztala másik oldaláról.

- Te vásári majomnak nézel? Azt hiszed, hat rám az idomár duma?! – tört ki nevetésben Árny, megpörgette a kést, láttatva, mennyire össze van barátkozva az eszközzel. – Sajnálom, de nem vagyok abban a hangulatban, hogy macska-egér játékot játsszak. Legyünk túl a dolgon, mindkettőnknek jobb lenne úgy.

- Nem fogok meghalni ebben a szobában! Nekem nem ez a sorsom! – kiáltott magából kikelve Jaehwa.

- Hát, ha így óhajtod, átvihetlek majd haldoklásod közben egy másik szobába – röhögött tovább Árny. -  Nappali, konyha, fürdőszoba? Vagy a hálóban meghalni elegánsabb?

A patológus visszafojtott lélegzettel nézett farkasszemet a tizennyolc éves, szerfelett jókedvű fiúval, de egyikük sem mozdult. Dr. Wang erőt gyűjtött izmaiba egy esetleges sprinteléshez, ám szomorúan vette észre, hogy rövidebb lábaival nem sokra menne a nyúlánk és láthatóan kicsattanó egészségnek örvendő Zelóval szemben.

- Nocsak, ennyire tetszenek a barna szemeim, hogy elvesztél bennük? Rossz hír, az időhúzással csak morcosabb leszek.

Árny váratlanul megtett két lépést balra, Jaehwa azon nyomban a másik irányba sietett a biztonságot garantáló ajtó felé. Sejtette, hogy nincs sok esélye, de a remény hal meg utoljára… Eközben a maszkos alak hozzádobta a kést, ám a férfi pont ki tudta kerülni. Árny pontosan ezt akarta elérni, mert Jaehwa emiatt egy pillanat töredékéig megtorpant, így ő bal zsebéből előkaphatta megtöltött pisztolyát. A ravasz meghúzását követő másodpercben a golyó megállíthatatlanul süvített a levegőben, amíg útjába nem ütközött egy emberi test. Mintha a golyónak saját lelke lett volna, megtorolta ezt a húzást, egyenesen fúródott bele a boncmester hátába, de még egy hüvelyknyivel tovább csúszott a belső szervek felé. Vér fröccsent az ajtó tejüvegére, amit aztán Jaehwa a golyó általi lökés következtében le is fejelt. Felnyögve rogyott össze, Árny elégedetten hozzá lépett és leguggolt.

- A bal mindig jobb – kuncogott földöntúlian a maszkja mögött. - Nem gondoltad volna, hogy a bal kezemmel fogom megadni a kegyelemdöfést, akarom mondani a kegyelemlövést, igaz? Pedig azt is lejegyzetelted, hogy minden gyilkosságnál a bal kezemet használom. Mellesleg nagy kár, hogy lőnöm kellett, a késszúrással közelebb érzem magamhoz az áldozatot. Szeretem látni, hogy az erőkifejtésem mekkora kárt tud okozni – tettetett szomorúságot és a pisztolycsővel megpiszkálta a férfi ingét, amin már átütött a vér. – Elrontottad a játékomat, ezért további büntetést érdemelsz. Szép álmokat, add át üdvözletemet Ryung Jiúnak és a felekezeti tagoknak! Most már elegen vagytok ahhoz, hogy nagy bulit csapjatok a pokol bugyraiban. A szeretteidért pedig nem kell aggódnod, gondjukat fogom viselni.

Ezennel Wang Jaehwa élete tragikus véget ért, gyilkosának távozásakor már egy véres j és h betű éktelenkedett a hasán, korábbi jegyzetei papír fecnikre volt tépkedve. A pisztoly korábbi eldördülésének hangja miatt a Zelóvá visszaváltozó Árny gepárdokat megszégyenítve hagyta el a lakóházat, két utcán végigfutott és lihegve pattant be az ébenszínű terepjáróba. 

- Szóval ezért ölted meg őt – susogta Wonshik, mintha belelátott volna unokaöccse fejébe és ő is nyomon követte volna a szombati eseményeket.

- Igen, Jaehwa maga is a lebukásomat szolgálta volna – válaszolt Zelo anélkül, hogy a nagybátyjára nézett.

- Akármennyire is érzek ürességet patológus barátom elvesztése miatt, nem csalódtam benned – ismerte el a szállodaigazgató, közben biccentett egy előttük elsétáló ismerősnek.

- Tartogatok még egy-két finomságot a tarsolyomban – sóhajtotta Zelo drámaian, féloldalas vigyorra kanyarította száját.

- Te aztán nem vagy többé olyan visszafogott, mint annak idején.

- Dehogynem, annyira szerény vagyok, hogy Szűz Mária hozzám képest New York-i gengszter – jelentette ki Zelo, mire Wonshik erősen köhögni kezdett.

Idillinek látszódó jelenetükre több közelben álló felfigyelt, többek között a felettébb elszontyolodott gondnok. Fekete íriszei meglepő szomorúságot árasztottak magukból, Zelo meg is rémült tőlük. Yongguk nem úgy nézett rá, mintha bármire is gyanakodott volna, épp ellenkezőleg – nézése ahhoz volt hasonló, mikor Zelo vágyakozva szokta kémlelni. De hiszen ez őrültség, Yongguk miért nézne vágyakozva Zelóra? Biztos csak képzelődött… A szöszi végtelenre nyúló másodpercek múltán piros pozsgás orcával elfordította a fejét. Potyára ennek, egy ideig még mindig érezte, hogy Yongguk figyelmének célkeresztjében van. Mi üthetett belé? Megint megsértettem valamivel a tudtom nélkül? Emiatt a szertartás végéig őrlődött magában, pedig ha tudta volna az igazságot, eufória árasztotta volna el minden egyes sejtjét.

Az utolsó percekben pattant ki Zelo fejéből, hogy Cara viselkedése legfeljebb egy valamivel lehet indokolható. Mivel Jaehwa megölése után csak összetépte a papírokat, feltételezhetően Cara megtalálhatta azokat és apránként összerakosgathatta a „kirakós darabjait”. Ezt kisilabizálva Zelóban hatalmas késztetés bontakozódott ki, ijedten nézett Woshikra. Tőszavakban közölte vele, mit tervez a továbbiakban, nagybátyja megértően átpasszolta neki a terepjáró kulcsát.

- Majd taxit fogok. Elisát és Violetet majd feltartom, Carát meghagyom neked, ha érted, mire célzok – suttogta komolyan és megveregette Zelo vállát, mielőtt a fiú szürke szamárként felszívódott a fák és sírhalmok között.

Mindez olyan gyorsan történt, hogy mikor legközelebb Yongguk Zelót kereste szemeivel, összefacsarodott szívvel kellett tudomásul vennie, hogy főnökének unokaöccse elcsatangolt valamerre. A megmoccanó tömeg között szüntelen kereste a magas fiút, ám legnagyobb bánatára nem járt sikerrel, csakugyan elnyelte a föld. Bárcsak engem nyelne el, amiért megállás nélkül rá gondolok!

***

Mélyeket lélegezve és erősen beletaposva a gázba hajtott ki a temető parkolójából. Semmilyen bűntényhez szükséges holmi nem volt nála a fekete maszkján és a gyújtóján kívül, ezért minden eddiginél körültekintőbbnek kellett lennie. Felgyülemlett feszültségét eltereléssel oldotta meg, végig a gondnok még Caráénál is szokatlanabb viselkedésén kattogott az agya. Zelo szíve ütemeket hagyott ki, amint felidézte magában azt a bizonyos szempárt, de már attól is kóvályogni kezdett a feje az örömtől, hogy hányszor és mennyi ideig bámulta őt Yongguk. Az emberek azt hitték, hogy Árnynál nincs kiszámíthatatlanabb teremtés, pedig a Grand Yong gondnoka trónkövetelő volt ebből a szempontból.

Miután megállt a szombati helyen, addig kutakodott Wonshik kocsijában, amíg meg nem talált egy kiskést. Eltette pulcsija zsebébe, majd szorosan összehúzott dzsekivel és maszkkal az arcán pattant ki a kocsiból. Rutinos betörőként hatolt be a lakásba, ahol meglepődbe kellett tapasztalnia, hogy dobozok tömkelege sorakozott minden egyes helyiségben. Csak nem elköltöznek? Óvatosan benyitott a szombati bűntény helyszínéül szolgáló dolgozószobába, a fecniket kiterítve találta az íróasztalon, gyanúja beigazolódott Cara ténykedése felől. Ujjaival összeseperte a papírmaradványokat, belehajította őket a fémszemetesbe és gyújtójával lángba borította az egészet. Amíg a felcsapó lángokat figyelte, azon ötletelt, mit csináljon Carával, ha tényleg a lebukás szélére sodorja. Ha rájött az egészre, vajon a lányainak is elmondta? Ha nem, mikor fogja? Zelo elhatározta magában, hogy másnap ismét meg fog fordulni ebben a lakásban, de már a komplett felszerelésével együtt. Ha nem találja az ellene furkálódó tűt a szénakazalban, fel kell égetnie az egészet, nem látott más megoldást…

Eközben Yongguk elhagyta a temetőt a résztvevő négy alkalmazottal együtt – mindannyian Wonshik miatt mentek el a temetésre -, beszálltak Min Ahwon autójába és azonnal trécselésbe kezdtek, amit a szállodáig nem hagytak abba. Lévén, hogy Yongguk volt az egyetlen férfi a kocsiban, inkább kihúzta magát a pletykálás alól és fél füllel hallgatta a nők párbeszédeit. Gondolatai döntőrészét egészen más kötötte le, helyesebben fogalmazva egészen más valaki, mint a halott patológus…

Yongguk elmerengve, fejét kitámasztva bámult ki az ablakon, mialatt felidézte az összes Zelóval kapcsolatos emlékét az elmúlt egy hónap során. A kint repkedő madarak olyan gyorsan suhantak el az égen, ahogy a lepergett hetek, de Yongguk korántsem lehetett annyira szabad, mint ők, érzelmileg határozottan nem. Amíg Zelóval barátkozott, szívében a fiú befoltozta a hasadásokat, az összeveszésekkor viszont letépte a varratokat és még nagyobb ürességeket hagyott maga mögött. Azonban múlt szombaton olyan változás indult meg Yonggukban, ami arra késztette a szervezetét, hogy önként gyógyítsa be a hegeket. Akármennyire tűnt ez lehetetlennek, sikerült, köszönhetően az átalakult baráti köteléknek, ami még azon kívül, hogy újból befoltozta a hasadásokat, másfajta erővel táplálta a dobogó szívet. Yongguknak már nem csak a munkával kapcsolatban voltak céljai, amik üzemanyagként hajtották őt előre.

Nagyot szippantott az esőillatú levegőből, ahogy kiszállt az autóból. Szürke gomolyfelhők gyülekeztek a térség fölött, a tenger felől fagyosabb fuvallat kezdte ringatni a növényeket. Napok óta szinte egyáltalán nem tisztult ki az ég, mintha az időjárás a helyi történéseket tükrözte volna vissza.

- A főnök még mindig nem jött vissza? – vette észre Yongguk, hogy az összes ismerős jármű a hotel parkolójában volt, egyet kivéve.

- Biztos elvan az ismerőseivel a halotti toron, inkább ezt ne firtassuk – legyintett Jisook és barátnőivel együtt bebattyogott a Grand Yongba.

Mielőtt a fiatal gondnok követte volna őket, összehúzott szemöldökkel töprengeni kezdett. Zelo megint elvitte a terepjárót? Mégis hova tudott menni a szertartás kellős közepén? Nagyon remélte, hogy a szöszinek semmi baja nem volt és nem orvoshoz ment vagy hasonló helyre, mert arra Yongguk jócskán nem volt lelkileg felkészülve. Utólag még jobban megviselte a nyugtató megtalálása, mint annak idején. Amint az a délután eszébe jutott, elmondhatatlanul sajnálta, amiért ott akkor, az 517-es lakosztály előszobájában egy vastag hajszál elválasztotta Zelo ajkait az övéitől. Yongguk most már nem bánta volna, hogyha egy láthatatlan szerzet meglökte volna…

- Milyen volt a temetés? – érdeklődött kíváncsian Kibum. A fekete hajúnak fogalma sem volt, hogyan talált rá az idősebbik gondnokra, hiszen séta közben végig az eszméivel volt elfoglalva.

- Ugyanolyan, mint tegnap és tegnapelőtt – ült le Yongguk a nyakát dörgölve egy bárszékre. Épp a wellness részlegen található aprócska szobában gubbasztott, ami annak idején Shiwoo-é volt.

- De most morcosabb pofát vágsz – szemrevételezte Kibum a másik ember mimikáját.

- Csak túlságosan nyomasztó volt, mert már eltemették a koporsót, ennyi az egész – mentegetőzött Yongguk és el kezdte forgatni a klórral teli tégelyt az asztalon. Nagy pechjére nem volt jól rácsavarva a kupakja, ezért egy nagyobb pörgetésnél a folyadék kifolyt az asztalra. - Hogy az a… - kezdett szitkozódni, de gyorsan megemberelte magát, mielőtt túl csúnyát mondana. Kibum nagy örömet lelt a jelenetben. - Szerinted ez vicces?

- Nem, nem azon röhögök – segített neki Kibum a klór feltakarításában. - Yongguk-shi, komolyan nem vetted észre, mennyire szétszórt lettél? Reggel nekimentél Lee Seunghyunnak és a bőröndök leestek arról az állványról, amit maga előtt tolt. Aztán kicsúszott a kezedből egy dosszié, ami ráesett a lábadra. Ha rád bíznák a konyhán az ételek ízesítését, még a desszertek is sósak lennének.

- Miről beszélsz?

- Nem vagy te véletlenül szerelmes? – kérdezte Kibum széles vigyorral.

- Nem, mégis kibe lennék? – hökkent meg Yongguk, majdnem elesett a székben, mikor hátralépett.

- Azt csak te tudod – nyújtotta el a mondat végét Kibum, ami arra utalt, hogy konkrétan célzott valakire.

- Miért akarsz te mindenáron erről a témáról beszélni? – értetlenkedett Yongguk. - A munkatársam vagy, nem a terapeutám vagy párkapcsolati tanácsadóm.

- Szükséged lenne egyre, annyi szent! Azért akarok beszélni a szívügyeidről, mert azok kihatnak a munkádra, egyértelmű. Én viszont nem vagyok hajlandó egy rózsaszín ködben bolyongó emberrel közösködni!

- Nincs itt semmilyen rózsaszín köd! – emelte meg a fekete hajú a hangját.

- Yongguk, nekem hazudhatsz, de magadnak ne merj! Vedd már észre, hogy teljesen odavagy Zelóért, különben agyoncsaplak egy szerszámos ládával! – fenyegetőzött Kibum, a fiatalabbik növekvő vérnyomással állt előtte.

- Tessék?!

- Jól hallottad. Fülig belehabarodtál abba a szerencsétlen kölyökbe, akár tetszik a tény, akár nem. Hiába állítod, hogy te teljes mértékben a lányokhoz vonzódsz, átlátok a szitán. Megértelek, mert eddig nagyon szoros kapocs kötött össze benneteket, teljesen normális, ha már többet érzel.

- Szó sincs ilyenről! – háborodott fel Yongguk, feje vörös színt öltött az idegességtől és a zavartól is.

- Ne, ne magyarázkodj, semmi szükség rá – intette le Kibum. Yongguk szíve a torkában dobogott, legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Fel se fogta, mi történik vele, de már más is tudomást szerzett róla. Ennél nem igazán tudott kínosabbat elképzelni, ezért nyomban elcsendesült, amiért aztán még jobban kellemetlenül érezte magát.

- Jól van, tételezzük fel, hogy szerelmes vagyok belé…

- Nem kell feltételezni, mert már az vagy – vágott közbe Kibum, de ahogy meglátta Yongguk haragos szemeit, szája alapállásba került. - Oké, bocsánat.

- Szóval, képzeljük el, hogy az vagyok. Ebben az esetben mit tanácsolnál, mihez kezdjek?

- Egyszerű, figyelnék Zelo jelzéseire, hogy viszonozza-e – mondta halvány mosollyal és társa helyett folytatta a klór feltörlését.

- Kibum, lányok esetében ez működik, de könyörgöm, Zelo ugyanolyan pasi, mint mi. Azért egymás között nem lenne olyan egyértelmű a kölcsönösség, mint egy lánynál. Én például mindig tudtam, kinek tetszettem, mert láttam rajta, viszont Zelo más… Nem elég, hogy fiú, még titkolózó is, nem egy nyitott könyv.

- Azt mondtad, nem szereted őt, csak képzeljem el, de mégis szükséged van a tanácsomra? – húzogatta Kibum a szemöldökét. – Ha neked lenne igazad, nem érdekelne ennyire.

- Figyelj, ez még nagyon kezdetleges dolog, nem is tudom, hol áll a fejem – ült vissza Yongguk a székre.

- Pont azért nem tudod, mert már leszállt az említett rózsaszín köd.

- Gondolod? – tudakolta félénken, barátja csak némán bólintott. – Akkor nagy pácban vagyok, a büdös francba…

- Hé, szerintem most jobban tennéd, ha elmennél gondolkodni a szobádba. Nem tenne jót, ha a vendégek előtt nyűglődnél ilyen komoly problémával, nem is bírnám nézni. Ha bárki kérdezné, hol vagy, majd azt mondom, hogy rosszul lettél a temetés miatt, mert a bácsikád jutott eszedbe. Felkavarónak hangzik, de nem tudok másképp falazni neked.

- Semmi baj, hálás vagyok a segítségedért – tette Yongguk a kezét Kibum vállára, az idősebbik gondnok válaszul biccentett egyet. 

Hirtelen az eddig gyűlő kínok a fejében egy bizonyos pontban összpontosultak, amitől gyötrő migrén kezdte kínozni. Mielőbb fel akart érni a földszintre és a szobájába sietni, nehogy látványosan rosszul legyen. A mínusz egyes szint és a felfelé vezető csigalépcső sokkal hosszabbnak tűnt, mint bármikor, még a kék csempék sem tudtak nyugtatólag hatni rá. A felismerés tehéncsordaként trappolt végig a testén, agya ennek következtében teljesen elborult. Csodának számított, hogy épségben bejutott a szobájába mindenfajta fennakadás nélkül, ám mégsem könnyebbülhetett meg. Mázsás súly nyomta a szívét, a kegyetlen valóság, miszerint az őrangyalának hitt személyt nem azért küldte neki a sors, hogy barátot leljen benne – hanem szerelmet.