XIX. rész

Hegyesebb szemfogak, mint egy párducé. Vörösebben izzó íriszek, mint egy albínó nyúlé. Gésákra emlékeztető falfehér arc, és oly hideg bőr, mintha hófödte hegycsúcsokról érkezett volna. Csupán ennyi kellett volna ahhoz, hogy Árny vámpírrá változzon. Két órával korábban játszi könnyedséggel végzett ki öt hívő embert, nem fogott rajta a kereszt, az imént pedig a nyakára fröccsent vért a gondnok letörölte róla és a hazugsága miatt nem volt más választása, minthogy lenyalta az ujjáról.

Tele volt már a hócipője azzal, hogy a saját érdekében megállás nélkül hazudoznia kellett, főleg annak, akit a legjobban szeretett. Koholmányokra nem épülhet egy kapcsolat, különben mi értelme lenne az egésznek? A társak azért vannak, hogy összetartsanak és kiöntsék magukból mindazt, ami a szívüket nyomja, támogassák egymást ott, ahol szükséges, valamint feltétel nélkül bízzanak a másik szavában. Ehhez képest az elmúlt hetek leforgása alatt csak Yongguk volt a kíméletlenül őszinte, Zelo az idő nagy részében mást sem produkált, minthogy nyitva hagyott csapként folyatta magából a valótlanságokat, amiket jóformán még ő maga sem hitt volna el.

Úgy találta a szobákat, ahogy órákkal korábban hagyta, mégsem áraszthattak megnyugvást Zelónak. Az előszobából nyíló kicsi szoba – ami annak idején második hálószobának funkcionált, mielőtt a fiú a szállodába költözött és átalakította – ugyanolyan búskomoran ásítozott, mint általában. Ablaktalan kis helyiség volt, telepakolva csomagokkal és fölöslegesnek ítélt holmival, de csak első látásra. Az ajtóval szembeni polcot eltolta, ezzel felfedve a mögötte megbújó átjárót. Bekúszott rajta, felegyenesedett és felkapcsolta a villanyt, megvilágítva a titkos tervezői szobát. A zsúfolt íróasztal faltól falig húzódott, fényképek, rajzok, vázlatok és szerszámok díszelegtek a mennyezettől a plafonig.

Zelo megenyhülve lépett az elfedett ablakhoz és szemügyre vette a parafatáblán lógó pontozótáblát, amit fél évvel ezelőtt egy iskolai versenyen lopott el. Óvatosan leemelte a helyéről, habozva bámulta a táblán szereplő tizenegyes számot, majd ötöt lapozott az egyes helyiértéket jelölő lapocskákon.

- A tizenhat szép szám – dörmögte az orra alatt, ezután visszahelyezte a táblát.

Hiába volt részben elvetemült és kegyetlen az egyik személyisége miatt, a másik hatására viszont csak nehezen tudta felfogni, hogy bizony tizennyolc éves létére már tizenhat embert küldött a másvilágra. De túl drága volt az ideje ahhoz, hogy ilyeneken meditáljon, nem is tett volna jót neki, ha megpróbálná feldolgozni. Ördögi kör, ettől a lelki tehertől a kétségbeesés miatt újabb embereket mészárolna le, ezért a folyamatnak nem lenne se vége, se hossza.

Abba végképp nem tudott belegondolni, hogyan reagálna Yongguk Zelo önéletrajzára. Ha eljutna a fél évvel ezelőtti történésekig, az ütő is megállna benne, ebben a szöszi biztos lehetett. Vajon hogyan nézne a Grand Yong sorozatgyilkosára azok után, hogy kiderülne, egy ideig a legjobb barátja volt? És mit kezdene azzal a ténnyel, hogy mikor kimentette őt a cosplay buliról, a képzeletbeli csók tényleg megtörtént, mert Zelo képtelen volt tovább visszafogni magát? Milyen erősségű fejfájást okozna a gondnoknak, ha tudomására jutna, hogy a számára még ismeretlen Junhong, a volt barátja Zelo, továbbá a szörnyeteg Árny egy és ugyanaz az ember? Zelo nem tud mások fejével gondolkodni, de azt leszögezte, hogy Yongguk helyben megsemmisülne.

Leült az íróasztalához, rákönyökölt és fejét rátámasztotta összekulcsolt kezeire. Tisztában volt az élet törvényszerűségeivel, így belátta, hogy Yonggukkal való kapcsolata tragikus véget fog érni, ezt már előre megírták az égiek. Ezért úgy döntött, ideje lenne elvetni a csatabárdot és valamennyire kiengesztelni a gondnokot, hátha lesz még egy-két szép emlékük, amikre utólag mosolyogva emlékezhet vissza. El kellett fogadnia, hogy az a viszony, amit Yongguk legfeljebb táplálni tud felé, az a barátság, többre semmi esetre sem számíthatna. Zelónak le kellett nyelnie, hogy a normális életű srác nem szerethet bele egy olyan utolsó senkiháziba, mint amilyen ő volt. Ez van, azt sosem kapjuk meg, amire a legjobban vágyunk. Túl szép lenne az élet, de az élet nem azért van, hogy gyönyörködjünk benne, mint egy ékszeres üzlet kirakatában. Az élet azért van, hogy szenvedjünk, mert csak abból tudunk hasznos tapasztalatokat szerezni. A boldogság csupán egy állapot, amire nem építhetünk házat.

Zelo alaposan átolvasta a közelmúltban írt firkálmányait az akciókkal kapcsolatban. Felelevenedett benne, hogy Kibumot még azért ajánlotta fel Wonshiknak, hogy be tudja avatni egy kisebb tervbe. A kulcsszó, ami a jegyzet alján éktelenkedett, a légkondicionáló volt. Kigyulladt az a bizonyos villanykörte, Zelo hirtelen körmönfont vigyorra kanyarította a száját.

***

A szöszinél kiszámíthatatlanabb emberrel még soha nem találkozott, ami az igazat megvallva nem is volt nagy veszteség. Akármit csinált, Zelo szüntelenül a lelkébe gázolt, és hiába volt kedve minduntalan ellátni a baját, nem tudott teljes szívéből haragudni rá. A fene essen bele abba a pernahajder fajtájába! A francokért van olyan arca, mintha angyalok faragták volna! Zelo sokkal több volt gyanúsnál a folyosón történtek közben, de egy különös oknál fogva Yongguk nem tapinthatott rá a lényegre. Hiába vesztek össze két napja, a haragos külső ellenére szeretettel nézett azokba a szürke szemekbe. Emiatt ötlete sem volt, hogy most akkor tulajdonképpen mi a helyzet közöttük. Hadilábon állnak vagy már a kibékülés felé haladnak?

A zsúfolt teendőknek hála Yongguknak valamennyire sikerült túltennie magát a parti drog hatása okozta álmon, viszont Zelo a „lekvár” lenyalásával elvetette a sulykot, és mindaz felszínre bukkant, amit a gondnok csitítani akart magában. Ahogy belemélyedt a kontaktlencsés íriszekbe, az óramutató járásával megegyezően egy örvény söpört végig a belső szervein, majd anticiklonná válva szétáramlott az egész testében. Megmagyarázhatatlan jelenség zajlott le Yonggukban, láthatatlan bilincsek tekeredtek a végtagjaira, ezek súlyától pedig megingott a lábain.

Amint Zelo elillant a folyosó végén, Yongguk hangosan fújta ki a beszorult levegőt, nekidőlt a falnak és guggolásba ereszkedett. Szokatlanul zakatoló szívére talált megfelelő indokot, de a szűk nadrágjára erőlködve sem tudott. Görcsösen összeszorította combjait és ocsmány dolgokra terelte a figyelmét, hogy legnemesebb tagját elhagyja a váratlanul jött erő. Ezt nem hiszem el… Őszintén kapd be, Zelo, hogy ilyet váltottál ki belőlem! Ezért még busásan megfizetsz, te kis rohadék!

Hosszas kínlódás után szerezte vissza önuralmát annyira, hogy folytassa a munkáját. Miközben Kibumot kereste, végig azon töprengett, hogy sürgősen keresnie kell egy újabb hölgyeményt anélkül, hogy Árny tudomást szerezne róla és eltenné láb alól. Yongguk már lehetetlennek érezte elviselni mindazt, amit a szőke srác gerjesztett benne. Nem volt normális az, hogy hetero létére olyan dolgokat suttogott a vállán ülő kisördög a fülébe, amit sokkal inkább egy saját neméhez vonzódónak nézne el az ember. Yongguk leplezetlenül tartott attól, mi lesz akkor, ha nem avatkozik közbe és mire észbe kap, visszafordíthatatlan érzések kezdenek el kirajzolódni benne.

- Na, megtaláltad a szőke herceget? – érdeklődött csalafinta mosollyal az arcán Kibum, mikor Yongguk meglelte őt a wellnes részlegen.

- Meg hát – harapott az ajkába a fekete hajú. Minden erejére szüksége volt, hogy uralkodni tudjon magán. Kibum szokásához híven azonnal észrevette, hogy szar van a levesben, ezért másfele óhajtotta terelni a témát, hogy majd később puhatolózzon Zelo után.

- Amúgy szerinted milyen volt az ebéd? Csak szerintem volt kicsit fura ízű a kimchi?

- Fogalmam sincs, nem ebédeltem – harapta el a mondatot Yongguk remegő hangon. – Valószínűleg ellógok munkaidőben és a belvárosba megyek egy étkezdébe. Mit gondolsz, van esélyem felszedni valakit az olyan helyeken?

- Hogy mit gondolok? Azt, hogy most már komolyan unlak! – csattant fel előzmény nélkül Kibum. - Magadtól vagy ennyire hülye vagy fogja a kezedet valaki?!

- Parancsolsz? – ráncolta össze a szemöldökeit Yongguk.

- Ne próbáld már elhitetni velem, hogy a semmitől ennyire randizhatnékod támadt! Pár napja azt mondtad, hogy egy éve volt utoljára barátnőd, hónapokig megvoltál egyedül, most meg hirtelen mindenáron és feltűnően szerezni akarsz valakit? Azzal hitesd el ezt, aki most szabadult a bolondok házából, jó?! Harminchárom leszek, nem most jöttem le a falvédőről!

- Most azt akarod mondani, hogy kamuzok?

- Bizony, sőt van is egy hipotézisem, mi ez az egész veled. Azért akarsz randizni, mert szükséged van egy szerető társra, ergo magányos vagy. A magányod abból fakad, hogy nincs melletted egy olyasvalaki, aki eddig elfelejtette veled a magányt. Az a személy pedig nem más, mint a legjobb barátod.

- Ne, ezt most fejezd be! – vörösödött el a fiatalabbik gondnok feje. – Nem arról van szó, amire gondolsz!

- De igen, Yongguk, azért akarsz gyorsan barátnőt, mert hiányzik neked Zelo! Ez független a nemi irányultságodtól, egy veled azonos nemű nem csak akkor hiányozhat neked, ha meleg vagy. Nekem is hiányzik a legjobb haverom, mert másik városban lakik a munkája miatt, nem szégyen ezt bevallani. Viszont köztünk és köztetek az a különbség, hogy nekünk jelenleg nincs más választásunk a távolság miatt, de nektek van. Két ekkora fafejt, mint ti… Komolyan összeilletek.

- Do Kibum! – bukott ki teljesen Yongguk. Érezte, ahogy az idegesség okozta kipirosodott orcája lassan a pírtól kezd égni, akár egy lapátnyi parázs. Felállt a hátán a szőr, ha arra gondolt, Kibum hogyan reagált volna arra, hogy Yongguk férfiassága életre kelt Zelo miatt. Szent szar, le kell zuhanyoznom, de nagyon gyorsan! – Már megbocsáss, de nem vagyok abban az állapotban, hogy poénra vegyem a megjegyzéseidet. Inkább elmegyek a dolgomra, addig sem traktálsz Zelóval.

- Hé, várj már! Legalább azt mondd meg, mikor jössz vissza! – szólt utána Kibum, miután Yongguk a csigalépcső felé igyekezett.

- Jöttömre pirkadatkor számíts, kelet felől! – kiabált vissza és szélsebesen felszívódott a fal mögött.

Kibum rosszallóan megcsóválta a fejét és folytatta az elkezdett munkát. Mialatt az egyik kismedence pH-ját ellenőrizte, erősen töprengeni kezdett kollégája helyzetén. Yongguk dongsaengnek alapból nincs kint a négy kereke és eddig nagyszerűen titkolta vagy ez csak átmeneti? Ha ideiglenes, akkor kénytelen leszek rávilágítani arra, hogy komoly problémával néz szembe. Szegény beleesett Zelóba, mint okostelefon a mosdókagylóba. Csak az a kínos, hogy erre még ő maga sem jött rá.

***

Zelo szórakozottan szökdécselt a járatban az ötödik emelet alaprajzával a markában. Mielőtt újabb tervébe belekezdett, ellenőrizte, hogy a szomszédos lakosztályban vendégeskedő Youngsu asszony nem tartózkodott a territóriumában – egy egyszerű kopogtatással győződött meg róla. Amint ezzel megvolt, szerszámokkal felvértezve törte fel a lakosztály kártyaleolvasóját, az alaprajzon pedig berajzolta a szobákban fellelhető berendezések helyét. Így eldönthette, hol alakítson ki magának átjáró nyílást, a gardrób szoba egyik falára esett a választása. Ezt követően megbütykölt néhány kábelt a nappaliban lévő légkondicionálóban és amilyen gyorsan tudott, távozott a gardróbszobán keresztül. Ekkor már csak abban reménykedhetett, hogy Youngsu asszony nem a világ végére ment túrázni.

Nagyjából két órába tellett, mire szomszédja befáradt a lakosztályába, de meglehetősen körülményesen. Zelo fülig ért szájjal hallgatta, ahogy Youngsu magából kikelve caplatott le az emeletről gondnoki segítséget keresve. Karóráján figyelve az időt ücsörgött a járatban, majd a megfelelő időpontban feltápászkodott és a saját lakosztályának résén kimászott. Önelégülten lépett ki a folyosóra, mintha ártatlanabb lenne, mint Szűz Mária.

- Tönkrement a zár és még a légkondicionáló is leállt! – panaszkodott Youngsu asszony a szokásos királynő stílusú hangnemével.

- Pánikra semmi ok, máris analizálom a problémát – válaszolta neki nyájas hangon Kibum, Yonggukkal a sarkában. De még mielőtt követhette volna befelé menet a társát, egy ismerős fiú hangja szakította félbe.

- Pánikra semmi ok… Mintha egy elcsépelt katasztrófafilmet néznék – kuncogott Zelo karba tett kézzel a falnak támaszkodva. - Nem vagytok jó színészek, ne próbálkozzatok a filmiparral, páros lábbal rúgnának ki titeket Hollywoodból.

- Te mindenhol ott vagy? – bökte oda neki Yongguk fintorral az arcán.

- Ha nem tűnt volna fel, éppen az 516-os lakosztály előtt ácsorogsz, közvetlenül az enyém mellett. Mire figyeltél felfele jövet, hogy ez idáig nem jutott el az agyadig?

- Ne kezdd megint, mert most baromira nem alkalmas – sutyorogta Yongguk élesen a fogai között.

- Konkrétan mi a probléma a légkondival? – szűrődött ki Kibum hangja a nappaliból.

- Ha azt tudnám, nem hívtam volna ide magukat! – kiabált Youngsu türelmetlenkedve.

- Mekkora IQ-bajnok, elmehetne wasabinak egy sushi bárba – rötyögött Zelo, mire Yongguk szemrehányóan nézett rá. – Nem kéne Kibum után menned?

- Mennék, de egy bizonyos személy feltart – krákogott a fekete hajú, mire a szőke védekezően maga elé emelte a kezeit.

Yongguk kelletlenül lépett be Youngsu lakosztályába, Zelo kihasználva ezt az alkalmat visszasurrant saját kégliébe. A járatban hallgatta a bent folyó történéseket, várva, mikor adhatja elő előre betanult szövegét. Kinézve látta, hogy Yongguk már épp a kártyaleolvasót bütyköli – bent Kibum már végzett a saját dolgával -, ezért kétkedő arcot öltve magára állt mellé és erőltetett köhögéssel jelezte, hogy figyeljen rá.

- Ha már itt vagytok, az én légkondimat is megnézhetnétek, mert az enyém szintén bekrepált.

- A tiéd is? Csak úgy? – állt meg Yongguk keze a levegőben és összehúzott szemekkel vizslatta Zelo arcát.

- Miért ne? Minden nap használtam, de eddig csak egy zöldfülű gondnokunk volt, akire nem bízhattam rá a dolgot – vont vállat, mire Yongguk felegyenesedett és megsértődve karba tette a kezeit. – Viszont most már Kibumnak hála tudod, mit kell csinálni.

- Szóval azt akarod mondani, hogy nem direkt rontottad el a légkondit…

- Nem én! Wonshikot is megkérdezheted róla, már egy hónappal ezelőtt is nyafogtam neki róla egy sort.

Yongguk nagyot sóhajtva megadta magát, beszólt Kibumnak, hogy átmegy a szomszédos lakosztályba, mert Zelónál is probléma akadt. Legnagyobb döbbenetére Kibum sokat sejtető pillantásokat intézett felé, amit Yongguk nem tudott értelmezni, ezért gyorsan kereket oldott. Miért van az az érzésem, hogy valamiről lemaradtam és senki nem akarja elmondani? Kissé feszengve lépett be Zelo után az ismerős előszobába, emlékek tömkelege árasztotta el az elméjét, amiket semmiképp nem akart feleleveníteni magában. Elég volt pusztán a pontosan egy héttel korábbi cosplay napjára gondolnia, amikor a szöszi felhozta őt ide és a parti drog miatt sokkoló álomban volt része, valamint az a legutóbbi eset, mikor rábukkant Zelo nyugtatójára és egy hajszál választotta el a szájukat. Ahogy ezek a képek levetítődtek előtte, egy csapásra meglódult a pulzusa és nem mindennapi bizsergés járta át a testét, ami ismét egy bizonyos testrészében összpontosult…

- Hol van? – tudakolta szokatlanul vékony hangon, miközben igyekezett nem a feszülő nadrágjára figyelni.

- A hálószobámban – felelte a szöszi magabiztosan.

Yongguknak kínjában el kellett fojtania egy morgást, mert a hálószoba szó hallatán végképp elvesztette alsó tájékán az önkontrollt, de mindent beleadott abba, hogy továbbra is természetesnek tűnjön a tizennyolc éves fiú előtt – kevés sikerrel. Zelónak halvány lila gőze sem volt, mi lelte hirtelen a gondnokot, ám jót szórakozott rajta. Besétáltak az illetékes szobába, Yongguk gyorsan a klímaberendezéshez ment, nehogy arra kezdjen koncentrálni, amire nem kéne.

- Szerintem az lenne a legegyszerűbb, ha újat vennénk – szemrevételezte öt perces némaság után.

- Ennyi? Erre vártam egy hónapot a melegben döglődve, hogy ennyivel elintézd? – bukott ki Zelo és neheztelve levágta magát az ágyra.

- Nem tehetek mást, nem vagyok mágus. Kibum is ezen a véleményen lenne, hidd el – mentegetőzött Yongguk és hátrébb lépett a légkondicionálótól.

- Persze, Mindenható Kibum szava szent és sérthetetlen – fújtatott Zelo olyan grimasszal az arcán, mintha beleesett volna egy szemetes konténerbe. Képzeletben elküldte Kibumot melegebb éghajlatra és utólag szidta magát, amiért Wonshiknak újabb gondnokot ajánlott. - Rá váltottál le, miatta távolodtál el tőlem, igaz?

- Ezt meg honnan veszed? Ne kavard már a szart!

- Szó sincs róla, csak kifogásolom azt, hogy mekkora nagy kebelbarátra tettél szert. Ennél már csak az lett volna jobb, ha Árnnyal haverkodtál volna össze – köpte oda Zelo nyersen és körbeforgatta a szemeit.

- Azt lesheted! Haverkodjál te vele, ha annyira akarsz. Biztos hosszú életű barátság születne belőle, megtanítana téged embert csonkítani – nevetett Yongguk gúnyosan. 
Zelónak összeszorult a szíve, amiért úgy beszéltek Árnyról, mintha egy harmadik személy lett volna. Nyomorúságos érzés volt számára, hogy a sorozatgyilkos valójában mennyire részese volt az életének, jobban, mint azt Yongguk gondolhatta volna. Attól viszont még inkább elcsüggedt, hogy nemhogy Árny kimagaslóan meghatározta Zelo életét, de egy testen is kellett osztozkodnia vele.

- Ha ismerném, már megállítottam volna abban, amit művel – mondta Zelo egy árnyalatnyival sötétebben, amitől Yongguk hitetlenkedve állta vele a szemkontaktust.

- Te mégis hogyan tudnád megállítani őt? – méregette arra utalva, hogy erősen kétségbe vonja a magas fiú képességeit.

- Nagyon egyszerűen – vigyorodott el Zelo. Átmászott az ágy másik végére, kihúzta az egyik éjjeliszekrény fiókját és elővarázsolt egy arasznyi hosszúságú tárgyat.

- Miért tartasz magadnál fegyvert? – hüledezett Yongguk, Zelo és a pisztoly együtt túlságosan szokatlan látványt nyújtott. 
A szöszi visszamászott előbbi helyére, közben a gondnok felvont szemöldökkel lépett hozzá közelebb. Eddig pisztolyt csak filmekben és sorozatokban látott, testközelből sohasem. Hajtotta a vágy, hogy kikapja a félelmetes eszközt főnöke unokaöccsének a kezéből és a lelkére kösse, hogy ilyen veszélyes holmi nem neki való, ne tartson többé ilyet magánál, de a nyugtató megtalálása óta megingott benne az az idea, hogy Zelo csak egy ártatlan fiú. Több volt annál, ideje volt tudomásul vennie, nem véletlenül okozott Yonggukban olyan reakciókat, amiket a gondnok mindennél jobban titkolni szeretett volna.

- Sosem lehet tudni – pörgette meg Zelo a pisztolyt.

- Töltve van? – ült le mellé Yongguk, de megtartotta a tisztes távolságot.

- Nem.

- Ezt csak azért mondod, hogy megnyugodjak – vágta rá Yongguk szigorúvá váló ábrázattal. - Ismerlek már.

- Ne legyél ebben olyan biztos – susogta Zelo titokzatosan és észrevétlenül a gondnok felé csúszott. - Ha ismernél, tudnád, mi az igazi nevem – suttogta rekedtes hangon Yongguk fülébe. Több se kellett ahhoz, hogy a fekete hajú megint meginogjon lelkileg és testileg, a nap folyamán már harmadik alkalommal. Mi történik velem?

- Azt akarod, hogy rákérdezzek, de nem teszem, mert úgysem fogod elárulni – szerezte vissza többé-kevésbé a határozottságát.

- Kivételesen igazad van – ismerte el Zelo és végigsimított hüvelykujjával a pisztolyba vésett betűkön. Yongguk érdeklődően méregette a JH monogramot, ötlete sem volt, mit takarhat. Talán az a hely lehet, ahonnan Zelo szerezte a fegyvert? Nem tűnt valószínűnek. Hiába furdalta oldalát a kíváncsiság, nem mert érdeklődni felőle.

Fekete szeme feltűnés nélkül feljebb vándorolt, egészen a szöszi felsőtestéig. Minta nélküli, ujjatlan fekete pólója felfedte széles vállait, kiemelve jó erőben lévő karizmait. Kivételesen nem viselt a nyakában sálat, ezzel közszemlére tette irigylésre méltó ádámcsutkáját. Hibátlan, gyöngyházfényű bőre egyenesen magára vonzotta Yongguk tekintetét, ami ezen a ponton sem állt meg. Még feljebb tévedt, először Zelo jellegzetes állkapocscsontján időzött el, majd porcelán törékenynek tűnő orcáján, pisze orrán, valódi szemszínét elrejtő szürke kontaktlencséin, végezetül a legkényesebb területen, barack-rózsaszín ajkain.

Mintha igás ló helyezkedett volna el Yongguk szíve helyén, úgy indult meg a pulzusa. Maga sem értette miért és hogyan, de megfékezhetetlen indulatok törtek utat maguknak érzelmeinek ingoványos ösvényén. Töretlenül törtettek előre, árkon-bokron át, nem zavartatva magukat a sok akadályként felbukkanó kátyútól, kavicstól, gazcsomótól és lehullott gallyaktól. Nyílegyenesen haladtak a cél felé, egy apró barlangba, ami a távolság csökkenésével egyre vörösebben izzott. A hangsebességet túllépve majdnem fénysebességgel száguldottak be az egyszeriben kitágult üregbe. Bekövetkezett az elkerülhetetlen, a barlang megremegett, sziklatörmelék zúdult alá és eltorlaszolta a kijáratot. Yongguk érzelmei csapdába estek, vele együtt.

***

Azt lehetett volna hinni, meghitt hangulat terjengett a legnagyobb lakosztályban, ám ez korántsem volt így. Félig üres alkoholos poharak hevert a dohányzóasztalon, a feszültség kézzel tapintható volt. Toll sercegett egy papíron, vele párhuzamosan egy kanapé nyikordult meg. Nyugtalan sóhajtások, kézropogtatások és kortyolgatások a poharakból. A félig irodának funkcionáló helyiségben tartózkodó két férfi mélyenszántón belemerült a töprengés szakadékába.

- Az öt halott szabályosan volt elrendezve, testük együtt egy j és egy h betűt szimbolizált. JH... – motyogta orra alatt Jaehwa, miközben a jegyzeteit olvasta újra, amit a templomnál tett helyszínelésnél írt össze. – Egyértelműen valamilyen monogram lehet. Van ötleted?

- Nincs – vont vállat Wonshik egyöntetűen. Megmozgatta a kezében tartott poharat, néhány másodpercig nézte a benne kavargó folyadékot, majd letette az asztalra.

- Jól van, ezt tegyük el későbbre. A főoltár fölötti falra vérrel írta fel „a matoki itt járt” mondatot. Mi lehet az a matoki?

- Tudja a franc, a koreain, japánon és angolon kívül más nyelvet nem beszélek – válaszolta Wonshik unottan.

- Magasságos, ez a kölyök kifürkészhetetlen, még én sem tudok rájönni, mik lehettek a valós szándékai. Az apja bátyja vagy, igazán szolgálhatnál valami hasznossal! – kattogtatta Jaehwa bosszúsan a tollát.

- Az, hogy a helyi gyilkos az unokaöcsém, még nem jelenti azt, hogy ismerem a szándékait és az észjárását. Eszméletlenül ravasz gyerek, hiába néz ki olyan szerénynek, mint egy elhivatott apáca. Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád – húzta el Wonshik a száját. – Mi lenne, ha egyszerűen fátylat borítanál erre az egészre és nem kezdenéd el lélektanilag elemezni a mai bűntényét?

- De nem tudom ezt csinálni. Nekem nem tud olyan tiszta lenni a lelkiismeretem, mint neked. Ismernem kell Junhong személyiségét, ha már vele kell együtt dolgoznom és hitelesen kell eltusolnom mindazt a boncolások során, amit elkövetett. Képtelen vagyok annyi hazudozásra, amennyire rákényszerítesz!

- Nem kényszerít rá senki, barátom – szögezte le Wonshik szigorúan. – Pedig még csak nem is egy eszelős terrorista mögött kell tartanod a hátadat, hanem egy fiatal fiú mögött. Nem egy ördöngösség az eddigi ügyeidhez képest.

- De ő veszélyesebb, mint azt hiszed! Gondol egyet és ok nélkül lekaszabol embereket, ha reggel bal lábbal kel fel! Elisa és Violet kedvelik őt, de egyszerűen nem tudom őket egy légtérben hagyni vele! A fogadott lányaim már olyanok nekem, mintha a vér szerinti apjuk lennék, aggódom értük!

- Junhong nem pszichopata, vannak érzései! – kelt Wonshik Zelo védelmére, bár legszívesebben az ellenkezőjét tette volna. Rosszul volt attól, hogy az unokaöccse szerelmes az egyik alkalmazottjába, történetesen Bang gondnokba.

- Igen, beteges érzései! – szedegette össze Jaehwa a papírokat. - Az egy dolog, hogy ölésre kényszerítetted több mint fél évvel ezelőtt, de ezzel olyan mértékű torzulásokat okoztál a fejlődő szervezetében, hogy szerintem orvosi segítségre lenne szüksége!

- Persze, ki is borulna, ha ezt közölnéd vele!

- Pont erről beszélek! – állt fel a patológus a kanapéról. - Sajnálom, de túlságosan féltem a családomat ahhoz, hogy egy olyan emberrel működjek együtt, aki mellett halálfélelmem van!

- Félsz egy tizennyolc éves fiútól? – röhögte ki Wonshik, kis híján visszaköpte poharába az alkoholt.

- Sorozatgyilkos, lényegtelen, hogy hány éves! – kiabált Jaehwa, mire Wonshikról lefagyott a vigyor.

A szemüveges boncmester meglepően keményen nézett a vele szemben ülő szállodaigazgatóra, ami többet mondott minden szónál. Beledobta jegyzeteit az aktatáskájába és fennhordott orral se szó, se beszéd távozott Wonshik lakosztályából. A magára maradt férfi értetlenkedve állt a dolog fölött, hiszen ilyenre még nem akadt példa. Jaehwa eddig ellenkezés nélkül belement mindenbe, de a mai nappal megváltozott valami.

El kezdte félteni a szeretteit, ettől pedig kinyílt a szeme, behúzta a kéziféket és eltöprengett azon, helyes-e egy olyan hírhedt gonosztevőnek falaznia az új munkahelyén, ami az állásába és a megélhetésébe kerülhet. Az igaz volt, hogy Zelo még nagyon fiatal és élete negyedét se élte még meg, de ettől függetlenül már egy kimondottan zseniális gyilkos lakozott benne. Jaehwa egyértelműen Wonshikot okolta miatta, hiszen Zelo alapjáraton nagyon értelmes fiúnak bizonyult, de Árny énjének hatására kifordult önmagából és egy olyan személyisége alakult ki, ami egészséges körülmények között sosem jött volna létre. Jaehwának nem volt vér szerinti saját gyereke, de a fogadott lányai iránti szeretete rámutatta arra, hogy Zelo esete mélységesen szomorú és abnormális. Így hát a patológus elhatározta, hogy nem akar szemtanúja lenni a fiú csúszásának a lejtőn. Segíteni úgysem tudott volna rajta, az erőszak pedig nem megoldás – szemben Zelo nézetével.

Miközben Dr. Wang felpaprikázottan szedte a lépcsőfokokat, Choi úr idegességében fel-alá járkált a lakosztályában. Ha nem lett volna elég gondja Lee Donggyun és Zelo miatt forrongania, még a boncmester is rátett egy lapáttal. Fogalma sem volt, mihez kezdjen. Menjen Jaehwa után és fenyegesse meg, ahogy két héttel korábban egy Won Namgi nevű emberét? Vagy hagyja menni és szóljon az unokaöccsének a történtekről? Akárhogy is, a szürke szemek mögé rejtőző Árny veszélybe került.