XVIII. rész

Önmegtagadás, törvényszegés, embertelen kihágások, sorstalanság. Ezek mind tömören jellemezték a törékenynek tűnő fiú életét, akiben valójában akkora szörnyeteg bujkált, hogy erejével és vér utáni szomjúságával képes lett volna lemészárolni egy kisebb várost. Lelke egy orkánhoz hasonlóan gomolygó fekete füstté változott, ami egyre csak sűrűsödött, pattanásig feszítve az idegeit és hajszálereit. Ha kívülről nem is látszódott, de Zelo alteregója a gazdateste ellen akart szegülni, amit a szőkeség magas vérnyomással és hevesen dobogó szívvel élt meg. Olyan sorsfordító cselekedetre készült, ami nem volt hozzá méltó, ezért ezt a másik énje nem hagyhatta szó nélkül. Árny könyörtelen, erőszakos, nem ismert kegyelmet, lételeme volt az örökös hazudozás. Ezzel szemben Zelo normálisabb fele majdnem szöges ellentéte volt Árnynak, sőt fokozatosan érzékenyebbé vált, köszönhetően a viszonzatlan szerelemnek, ez a kettősség pedig összeegyezhetetlen volt egy testben. A fiú feje mellett gubbasztó angyal és ördög ólomsúlyként nehezedett a széles vállaira.

Zelo agyában több forgatókönyv is lejátszódott a vallomás végkifejletét illetően. A legtöbb egyezett abban, hogy Yongguk a sokktól helyben hagyja őt, és a nap végére egy lila monoklival fog gazdagodni a szeme alatt… De hiába reménykedett abban, hogy jól sülhet el a beismerés, annyira minimális volt rá az esélye, minthogy a következő fordulónál elé ugrik egy maszkos nyúl és pisztolyt fog rá. Zelónak őszintén nem voltak jó kilátásai, ám volt annyira mazochista, hogy túl akart esni rajta.

A földszinten semerre nem látta Yonggukot, viszont szabadjára engedte intuícióját és a belső hangra hallgatva elindult a hotel bal szárnyába. Minő meglepetésére az egyik elágazásnál hamar megtalálta a fekete hajút Kibum társaságában. Háttal álltak Zelónak, így még csak ötlete sem volt, miről diskurálhatnak, ami azonnal frusztrálni kezdte.

- Igazán sajnálatos – hallotta meg aztán Kibum szomorúságtól áradó hangját.

- De érted, pont velem történik ez?! Mondjuk az sem lett volna jó, ha mással történt volna, viszont ez akkor is kész vicc! – háborgott Yongguk. – Hónapok óta először próbálkoztam így, először közeledtem egy lány felé, erre mit ad az Ég?!

Zelónak nem kellett percekig meditálnia Yongguk kiakadásának okán, ami még hozzá képest is rendkívülinek számított. Halkan morgott egyet, ahogy a féltékenység és a düh ismét elborította az elméjét, még ha Jiu már nem is tartozott az élők közé. Zelo képes lett volna tovább csonkítani a lány hulláját annak a tudatában, hogy Yongguk komolyan jövendőbeli barátnőt látott benne. Remélem, még a túlvilágon is érzi a késem döfését!

- Ne fáraszd ezzel magad, megárt az egészségednek – intette Kibum Yonggukot. – Tudom, nem szép ilyet mondani, de jön majd helyette más, akivel boldog lehetsz. Lehet, hogy az a személy épp az orrod előtt van, csak valamitől elvakult vagy és nem veszed észre.

Zelo kellemesen csalódott az új gondnokban. Nem gondolta róla, hogy a férfi ennyire megérzi az igazságot és még figyelmezteti is rá Yonggukot. Legszívesebben kilépett volna a fal mögül és megveregette volna Kibum hátát azzal a jeligével, hogy a lényegre tapintott, Zelo az a személy, akit Yongguk tévesen a gyengébbik nemben keres. Hé, mi lenne, ha tudomásul vennéd, hogy itt vagyok neked és nem a nyávogós csajok után futkorásznál?

-  Mégis ki lenne az? – húzta el a száját Yongguk. – Egy itteni vendég? Á, nem szoktam figyelni őket olyan téren. Vagy egy munkatársam? Felejtős, Euninen kívül nem ápolok kiemelkedően jó viszonyt semelyik nővel sem…

- Nem akarok kukacoskodni, de mi van, ha Eunin az? – kérdezte Kibum halkabban.

- Biztos, hogy nem. Lassan olyan nekem ő, mintha a nővérem lenne – csóválta mosolyogva a fejét Yongguk.

- Akkor van más valaki, akivel egy hullámhosszon vagy? – faggatózott tovább Kibum, hangját egy árnyalatnyival sötétebbre vette. Yongguk grimaszolva nézett rá, nem tudta hova tenni a célzást.

- Jelenleg nincs ilyen – adott át Kibumnak egy villanykörtét felizzó szemekkel. Az idősebbik másodpercekig csak töprengett azon, amit Yongguk mondott, majd erőt véve magán megszólalt.

- Hogyhogy? Tán összevesztél Zelóval?

- Nem lényeges – nyelt egyet a fekete hajú és összepréselt ajkakkal megcsóválta a fejét. – Meg amúgy is, ő hogy jön ide? Lányokról beszéltünk az imént, nem fiúkról…

- Igen, csak gondoltam, más szempontból is megközelíthetnénk az ügyet – jegyezte meg Kibum titokzatossággal a hangjában.

- Nem vagyok meleg, ha erre célzol – sóhajtotta Yongguk szemet forgatva.

- Oké, ezt értem, de muszáj volt kipuhatolnom. Nagyon jóban voltál vele, te magad is meséltél róla ezt-azt, ezért gondoltam arra az előbb, hátha kicsit több van, akarom mondani több volt köztetek, mint haveri kapcsolat. Még a vak is látta, Zelo mennyire tisztel téged, meg hasonlók…

- Ne röhögtess már! – nevetett fel kínosan Yongguk. – Öcsém helyett volt öcsém. Olyan dolgokat osztottunk meg egymással, amiket mással nem mernénk. Bíztam benne, mert tartottam annyira intelligensnek, hogy nem él vissza vele. Az elmúlt egy hónapban egymás lelki szemetesládái voltunk, de ennyi az egész. Még hogy én többet érezzek iránta, mint haverság? Ki van zárva, a lányok iránt vonzódom.

Ha eddig Zelónál nem szakadt el a cérna, akkor most jött el az a pillanat. Olyan volt hallgatnia Yongguk közönyös szavait, mintha nem ugyanazt az embert ismerte volna. A lelke mélyén reménykedett benne, hogy a kőszívűnek tűnő srácot sikerült megszelídítenie annyira, hogy gyengébb szálak kezdjenek fűződni hozzá, de pofára kellett esnie. Zelo volt a Grand Yong sorozatgyilkosa, mégis ő enyhült meg előbb és kezdett többet érezni a kelleténél. Emiatt azt kívánta magában a fal mögött rejtőzve, hogy bárcsak megnyílna alatta a föld.

- Ezek után valljon neked szerelmet a halál! – sziszegte Zelo vérben forgó szemekkel és sebtében megfordult a tengelye körül.

Teljes mértékben hidegen hagyta, mennyire hallatszódtak hangos léptei a szőnyeggel borított padlón. Semmi más nem érdekelte, minthogy minél előbb eltűnjön erről a helyről és a nap folyamán már ne is halljon többet Yonggukról. Túl sok mindent kellett a nap folyamán miatta megélnie, váratlan történések lavinája zúdult rá, a negatív impulzusok vastag hórétege maga alá temette.

A száznyolcvanhét centije fokról fokra csökkent, a lakrészéig felvezető folyosók végére már apró golyócskává zsugorodott össze. A Zelót megtestesítő golyót egy csúfondáros felsőbb hatalom egy flipperpályára küldte, kozmikus sebességgel kilőve az űrt jelképező terepre. Eszeveszetten ütközött az útját keresztező akadályokba, egyik állomásról a másikra száguldva, amiket elviselhetetlen kínként kellett elviselnie, közben pedig még az üzemanyaga is vészesen fogytán volt. De nem adódott lehetősége tankolni, mert egy balul elsült malőr során a hipertérbe került, ami aztán parittyaként továbblőtte közvetlenül a fekete lyukba. Innentől nem volt vissza út, a golyócska a két ütő között a semmibe zuhant.

Zelo hanyagul taposott végig a korábban elhajított könyvek halmán, kis híján belelépve a még fel nem száradt vízbe, az elhervadt rózsamaradványokba és a széttört váza szilánkjaiba. Kivett hűtőjéből egy üveg tonikot, kiitta az egészet és azzal a lendülettel gyarapította az üvegdarabok számát a földön. Ebben a minutumban az egész világ összedőlt volna, ha Zelo állapotán múlt volna. Nemhogy a fenevad előtört belőle, de a szó szoros értelmében vámpírként áhítozott újabb vérontás után.

Ahogy az összetört váza se tudná összeszedegetni a saját szilánkjait, úgy Zelo sem tudott mit kezdeni magával. Yongguk miatt olyan pszichikai károkat szenvedett el, amiket soha nem tudna helyrehozni. Vajon mi lesz annak a hosszú távú következménye, ha az üldözőből akarata ellenére üldözött vált? Zelo nem akart ebbe belegondolni, inkább a kíméletlen ellenállás mellett tette le a voksát. Hogy mibe vágta pontosan a fejszéjét, arról még neki sem volt fogalma, csupán egy cél lebegett a szemei előtt, a két különböző énjét egybeolvasztani.

- Garantálom, hogy a holnapi napot senki nem fogja elfelejteni – nevetett fel ördögien, egyenesen áradt belőle a rosszindulat, a gúny és az alattomosság.

***

Baljós reggelre virradt, minden eddiginél kísértetiesebben szűrődtek át a napsugarak a szürke felhőtakarón, a haszontárgyak még annál is rémesebb árnyékokat vetettek a félhomályos szobákban. A levegő gondterhes volt a készülődő borzalomra, amiben a szőke hajú, szürke íriszű ifjú mesterkedett. Külsőre ugyan emberi, de belsőleg egy igazi szörnyeteg volt. Lehullt a lepel a titokról, eltűnt az álca, csak a színtiszta igazságnak jutott hely…

Zelo szándékosan hagyta ki a reggelit, az étvágyát más koszttal óhajtotta csillapítani, mint amit a szállodában szolgáltak fel. Tetőtől-talpig fekete ruhákban, hátizsákjával a vállán és alaposan kidolgozott tervvel felvértezve indult útnak a járatban. Szigorúan a titkos kijáratokat használva ért ki a rozsdás hátsókerti kapuhoz, újabb lenyúlt kocsi kulccsal a kezében. Eltulajdonította az egyik boy utcában parkoló járművét és ráérősen elhajtott. Negyed órával később dudorászva állt meg a kiválasztott hely közelében, aztán amíg el nem hagyta rejtekhelyét, mindent gondosan ellenőrzött és szemmel tartotta a környéket.

- Ideje tízóraiznom – kuncogott Zelo önelégülten és sátáni vigyorát elrejtette maszkja mögött, mielőtt támadásba lendült.

Eunin igyekezte a legkedvesebb formáját hozni az új vendégpár előtt – kalandvágyó külföldiek -, és már épp a szobájuk kulcsát nyújtotta át, mikor hangos szóváltásra lett figyelmes az előcsarnok másik feléről. A közelben lévők közül többen is kíváncsian fordították fejüket a tekintélyparancsoló Yongguk és az értetlenkedő Lee Seunghyun felé.

- Hiányzik az autóm kulcsa! – tárta szét a karjait a pelyhes állú boy. – Most mit csináljak?

- Keresd meg! Ha nem találod, akkor biztosan elhagytad – próbálta lerázni Yongguk, mert hiába volt ő az egyik gondnok, nem ért rá olyan pitiáner dologgal foglalkozni, mint az egyik munkatársa kulcsát keresni.

- Hajnalban még az akasztón lógott! – folytatta Seunghyun háborogva, arca lassan vörös színt öltött az idegességtől. Yongguk nem tudott dűlőre jutni vele, ahogy azzal a motoszkáló gondolattal sem, hogy a tárgyak nem szoktak kámforrá válni.

- Akkor valaki más vitte el, nincs más ötletem! – sóhajtotta, mire a boy arca vörösből fehérre váltott. – Most meg mi a baj?

- Nem érted?! Gondolj a tegnapelőtti ügyre! – csattant fel Seunghyun meglepően magas hangon, amitől megállt az élet az egész előcsarnokban. – Tudtommal senkinek nincs kulcslopási hobbija a szállodában, ezért csak egyetlen magyarázat lehetséges. Árny működésbe lépett, még hozzá fényes nappal és ölni készül!

Ettől a perctől Yongguk nem tudta követni az eseményeket, az egész épületben úgy kezdtek el nyüzsögni az emberek, mint a felhergelt méhek a méhkasban a királynő eltűnésekor. Már megvolt mindenkinek a nyomós oka, hogy minél előbb kerüljön meg az az autókulcs, ha mégsem Árny keze volt a dologban, ám a jelek sajnos az ellenkezőjére utaltak. Yongguk egy belső késztetés hatására kettesével szedte a lépcsőfokokat az ötödik emeletig és levegő után kapkodva fékezett le az 517-es szoba előtt.

- Zelo! Kérlek, engedj be! – dörömbölt az ajtón, de hasztalanul, két perc múlva sem jelentkezett a szöszi. Yonggukot hirtelen szörnyű érzés fogta el, ezért majdnem elejtve a telefonját csörgette meg Zelót. – Vedd már fel, te nagyra nőtt óvodás! Lapáttal ütlek szét, ha nem nyomod meg azt a rohadt zöld gombot! – szitkozódott hangosan, miközben szíve a torkában kezdett dobogni. – Elnézést, nem tetszett látni Choi úr unokaöccsét? – futott oda a lépcsőben felbukkanó öreg takarítónőhöz. Látta rajta, hogy még félig alszik, nem volt meg a kávéadagja. – Majdnem százkilencven centi, festett szőke hajú, szürke kontaktlencséje van…

- Á, tudom, kit keresel, de igazából már napok óta nem láttam – felelte hunyorgó szemekkel.

- Napok óta? – hüledezett Yongguk, a vérnyomása az egekbe szökött.

- Amióta nem takarítottam itt – világosította fel a gondnokot. - Az igazat megvallva még soha nem is jártam a fiúcska lakosztályában, nem adott engedélyt arra, hogy bármelyikünk is bemerészkedjen a területére. Szigorúan ő porszívózik, mos, meg minden egyéb.

- Erről nem is tudtam – kerekedtek el Yongguk fekete szemei. – Megindokolta valaha, hogy miért csinál mindent ő maga?

- Dehogy, ő a főnökünk rokona, nem tartozik magyarázattal – sétált tovább a nő, kételyek között hagyva Yonggukot.

Feje tele volt őrültebbnél őrültebb téveszmékkel, emiatt csaknem szétroppant a koponyája. Az orra előtt lebegett a kirakós láthatatlan darabjai, amik Zelo viselkedésének megfejtését hordozták magukban. De akárhogy illesztette össze a darabokat, elképzelhetetlen és lehetetlen válaszokat kapott eredményül. Váratlanul véget ért barátság, Árny aktivizálódása, kétértelmű érzelmek… Szerette volna elhinni, hogy ezek nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz, azonban a lelke mélyén sejtette, hogy ez nem így van. Kétségbeesésében visszament az 517-hez és még további öt percen keresztül kopogott az ajtón. Hiába ment süllyesztőbe a barátsága Zelóval, mindennél jobban vágyott arra, hogy a titokzatos tekintetű srác ajtót nyisson neki, eloszlatva Yongguk jogos félelmeit.

***

Meghitt hangulatot árasztottak a fehér falak, földöntúli béke honolt a főhajónak nevezett csarnokban. A gyenge napfény még a katedrálüvegekkel díszített ablakokon is bevilágított, a főoltárt égő fehér gyertyák és cserépbe állított virágok díszítették. Dohos könyvek és por szaga terjengett, a csendet csak a betévedő hívők és papírlapok sustorgása törte meg. Kang atya szokásos napnak tekintette a mait, a mókuskerék újabb pörgető erejének, ezért a munkáját igyekezett a megszokott rendben elvégezni.

Mikor elérkezett az idő, beült a gyóntatószék egyik felébe és nyugodt körülmények között, hagyományhoz illően oldozta fel a bűnbe eső hívőket vétségeik alól. A vele szemben lévő kis ablakocskán kitekintve megállapíthatta, hogy viszonylag kevesen jöttek gyónni, ami öröm volt az ürömben. Már egy jó ideje végezte a dolgát, folyamatosan hallgatta az elkövetett hibákat – férj megcsalása, szomszéd elleni áskálódás, tisztességtelen ügyletekbe keveredés -, de szerencséjére egyik sem volt oly mértékű tragédia, hogy még magát is meg kellett volna gyónnia miattuk. Azt hitte, megkönnyebbülve hagyhatja majd el szűk helyét, de nagyot tévedett.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus – lépett be a gyóntatószékbe a következő, feltehetőleg az utolsó delikvens. A pap tisztán hallotta, ahogy a férfi elhelyezkedett a túloldalon és letérdelt. – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen. Gyónom a mindenható Istennek és neked lelki atyám, hogy utolsó gyónásom óta súlyos bűnöket követtem el. Utoljára gyóntam… Mikor is? Hoppá, olyan még nem volt, mert eddig olyan áldott jó lélek voltam, hogy semmi szükségem nem volt rá – kuncogott az idegen, Kang atya összehúzta dús szemöldökeit.

- Rendben, tudomásul veszem, fiam. Halljam hát a bűneidet.

- Embert öltem – válaszolta a férfi olyan könnyedséggel és hidegvérrel, mintha a vasárnapi ebédről mesélt volna. – Megint.

- Megint? – Kang atya próbálta megőrizni higgadtságát és józan eszét, nehogy rosszul legyen ültében. – Eddig hány embert öltél meg összesen?

- Ha jól számoltam, tizenegyet – felelte a férfi társalgási szinten, a pap szinte lefordult a helyéről a rettenettől. - Újabb ötöt a távozásom után írjon jóvá, atyám. Ne aggódjon, ha jól viselkedik, nem lesz maga a hatodik.

Az ismeretlen megmoccant, elhagyta a gyóntatószéket és hátizsákjával a vállán a felekezet tagjai felé caplatott. A pap remegő végtagokkal kísérte figyelemmel a kis ablakocska mögül, mire készül a félelmetes idegen. Annyira rettegett a fekete maszkos férfitól, hogy nem mert kimenni, ízig-vérig reszketett minden porcikája. Hitt abban, hogy a felekezet tagjai megakadályozzák, akármire is készül, Kang atya ösztönösen összeérintette izzadó tenyereit.

- Az Erő legyen veletek, ifjú padawanok! – kurjantott kedélyesen a magas férfi, mire a fohászkodók egy emberként fordultak felé. – Elnézést, eltévesztettem, rossz vallás. Elfelejtettem, hogy ez nem a Jedi Templom - tanúsított megjátszott megbánást és a padsorok között a főoltár felé sétált. - Mit szólnátok ahhoz, ha feldobnánk valamivel ezt az unalmas imádkozást? Naphosszat itt térdepeltek, mint a főállású prostituáltak, nincs már elegetek ebből? Ideje lenne ajándékokkal elhalmozni titeket, amiért ilyen szorgalmas felekezeti tagok vagytok. Nos, ha már nincsenek különleges képességeitek, én meg tudom mutatni a sajátomat.

Ami ezek után következett, arra Kang atya a legszörnyűbb rémálmaiban sem számított volna. Hogy megóvja magát az Ördög szolgájától, teljesen bepasszírozta magát a gyóntatószék támlájába, kezeit a fülére tapasztva ücsörgött és monoton kántálta a gonosztól megóvó igéket.

- Bár ne láttam volna ma varjút**, Uram! – pityergett az idős ember és még jobban a fülére tapasztotta kezeit, elzárkózva a külvilág zajaitól.

Árny bezárta a templom bejáratát, a felekezet öt tagja szeme láttára olajjal locsolta fel a hátsó padsorokat. Fellobbanó tűzzel a pupillái körül fogott bele embertelen tervébe, amit irtózatos ordítások kísértek nyomon. Eldobott gyufa, lángra kapó padok, farecsegés hangja, hasztalan könyörgések, fröccsenő vér.

- Könyörgöm, irgalmazz! – zokogott az egyik férfi, miután előző társát Árny késsel dobta meg az égő padoktól visszaérkezvén. A földön hörgő hívő vért köhögött fel, de a másik négy semmit nem mert lépni a szürke szemű támadójukkal szemben.

- Isten nem ver bottal, hátba vág karóval – felelte éhes farkasként Árny, le sem pillantva a segítségért kiáltó emberre.

A pokol ajtaja tárva-nyitva állt előtte, de még nem látta elékezettnek az időt, hogy belépjen rajta. Volt még néhány elintézni valója mocskos életében, amit nem szándékozott befejezetlenül hagyni. Meg akarta mutatni a világnak, mivé válhat az ember, ha olyan tettekre kényszerítik, ami ellent mond az emberségességnek. Elrettentő példaként óhajtott fennmaradni az utókor számára, hátha tanulságként fog szolgálni a jövő nemzedékének. Vallási szempontból immáron bukott angyal lett, a bájos arcú fiú fehér szárnyai higany színűvé változtak, jóságos énje teljesen a homályba veszett. Ha Yongguk ebben az állapotban látna, szentelt vízbe fojtana. Persze csak azzal a feltétellel, ha hagynám, de ilyen játékot nem játszunk, soha többé nem esek áldozatául. Nem leszek a rongybabája, amit kedve szerint rángathat!

A tűz padról padra terjedt, a vér szűnni nem akaróan szivárgott a nyílt sebekből, Árny öntelten csodálta meg remekművét. Megnyalta maszkja mögött szája szélét és a pokol legalattomosabb szörnyeit megszégyenítve nevetett, miközben ujjait belemártotta a földön csordogáló vörös testnedvekbe. Kiválónak ítélte a főoltár fölötti fal felületét az alkotáshoz, ezért gondosan megrajzolta a hangul betűket, amik egy összefüggő mondattá álltak össze. Dolga végeztével helyükre húzta a holttesteket és szélsebesen a gyóntatószékben kuporgó paphoz igyekezett.

- Köszönöm a lakomát! – nézett be a kis ablakon. Még véres mutatóujjával apró szívet pingált az üvegre és kárörvendve kacagott egy sort, amitől Kang atya csaknem maga alá vizelt. Végezetül Árny fekete démonhoz hasonlóan elillant az ég felé törő lángok rejtekében.

***

Árny nincs a hotelben, de Zelo se! Yongguk csak egy szusszanásnyi időt adott magának, hogy kifújja a levegőt. Úgy futott végig az emeleteken, ahogy a lába bírta és minden egyes személynél a szőke hajú fiú felől érdeklődött. Tudta, hogy próbálkozásainak nincs értelme, különben már rég megtalálta volna volt barátját, de egyelőre még apró nyomokat sem talált, ami valamilyen formában hozzá kapcsolódna. Yongguk agya folyamatosan azon zakatolt, hogy késő délutánig meg kell találnia Zelót, méghozzá élve. Ha a szálloda sorozatgyilkosa és a főnökének unokaöccse sem tartózkodott az épületben, abból a gondnok csak egy dolgot tudott leszűrni, amit semmiképpen nem akart elfogadni - Árny elrabolta Zelót.

Yongguk esdekelt az égiekhez, hogy valami egészen más álljon a háttérben és a fiúnak ne essen bántódása, különben azt képtelen lenne feldolgozni. A mérhetetlen düh, valamint a szorongás teljesen elhatalmasodott Yonggukon, olyan mértékben, hogy a magas vérnyomástól vörössé vált a feje, szíve majdnem kiugrott a helyéről. Zelo él, egészen biztos vagyok benne. Semmi baja, egy hajszála sem görbül. Ha görbülne is, azt nem bocsátanám meg magamnak.

Egy motoszkáló belső hang miatt felelősnek érezte magát Zelo eltűnéséért, még ha gyakorlatilag nem is tehetett róla, a külön eltöltött idő játszott közre abban, hogy effajta gondolatok fordultak meg a fejében. De eddigi tapasztalatai alapján kiderült, hogy Árny azokat ölte meg, akik fontosak voltak neki: Yongjun, Shiwoo és Jiu. Jogosan tiltakozott minden egyes sejtje az ellen, hogy Zelo legyen a következő áldozat, akinek hiányával Árny helyben megsemmisítené Yonggukot. Túl sok volt neki az összes eddigi gyilkosság, nem akart újabb ismerőst elveszíteni, főleg nem azt, akit eddig az őrangyalának tartott.

Akármennyire is tűnt bizarrnak az álombeli csók, és akármennyire haragudott a szőke fiúra azért, amit előző nap a szemébe vágott, még mindig jobban elviselte ezeket, minthogy búcsút intsen volt barátjának. Eltávolodtak egymástól, de nem akart rózsával a kezében álldogálni Zelo temetésén. Szüntelenül tárcsázta a szöszi mobilját, ám nem volt hajlandó még a hosszú és válasz nélküli kicsengések ellenére sem feladni a próbálkozást.

Miért hagyta idáig fajulni a dolgokat? Miért akadályozta meg őt egy ismeretlen érzés, ami miatt nem tudott kibékülni vele? Miért szorult össze a gyomra már pusztán attól, ha rá gondolt? A legfontosabb viszont, hogy hogyan tudott eddig olyan emberben bízni, akinek még az igazi nevét sem tudja? A Zelo csak egy becenév, ami mögé rejtőzni lehet. De vajon kicsoda ő valójában, ki bújik meg az álca mögött? Lesz Yongguknak lehetősége valaha megtudni, feltéve, ha a fiút élve viszontlátja?

Eközben az említett személy a két lábára hagyatkozva hagyta maga mögött a templomot. Szaporán vette a levegőt a maszkja mögött, gyakran hátrafelé pillantgatva, nem követi-e valaki. Fáradhatatlanul futott végig az utcákon, tömött hátizsákja a súlyánál fogva állandóan a hátát csapkodta, de ez volt a legkisebb tényező, ami zavarta. A forgalmasabb utakon szirénázó rendőrautókat látott elhajtani, ezért úton-útfélen házfalak, bokrok és szemetesek mögé kellett behúzódnia. Sejtette, hogy keresik őt, pontosabban fogalmazva Árny énjét, de nem tehetett róla, hogy egy testen osztozkodik vele. Szürreálisnak vélte, hogy eddig jóformán egyáltalán nem volt szüksége menekülésre, mert csak a szállodán belül ölt, most viszont Wonshik lefizetett kopói elől kellett nyúlcipőt húznia. Nem tehetett mást, valószínűleg a nagybátyja még nem értesült a templomban történtekről, ezért nem tudott közbeavatkozni és felkelni Zelo védelmére.

Azt hihette a szálloda utcájába érkezéskor, hogy túl volt a nehezén és mintha mi sem történt volna, beosonhat az épületbe, ám merőben tévedett. Vörösen és kéken villogó autó kanyarodott be a sarkon, jellegzetes hangjára Zelo felütötte a fejét. Anélkül, hogy megfordult volna, még gyorsabban kezdett futni, hirtelen bevágódott a mellékutcába és a rozsdás hátsó kapu felé vette az irányt. Szinte a szó szoros értelmében beesett a Grand Yong hátsó ligetébe, ám még mielőtt az épületben keresett volna menedéket, a pagodás kiskertbe trappolt. Lehámozta magáról az álcához szükséges ruhadarabokat, majd a maszkjával és a táskájával együtt elrejtette őket a patakocska menti nádasba. Megrázta dús, szőke haját miközben nyugalmat erőltetve az arcára sétált be az ebédlő melletti ajtón. Alig tett meg pár métert, de már árgus szemek szegeződtek rá.

- Ó, hát itt vagy! – szólt neki egy felszolgáló, Do Kyungsoo. – Bang gondnok nem rég keresett téged.

- Igazán? – lepődött meg Zelo. – Ő most hol van?

- Azt nem tudom, de ha összefutsz vele, ne lepődj meg, ha ki lesz akadva. Eléggé zaklatottnak tűnt – húzta el a száját Kyungsoo és együttérzését kifejezve, meghajolva távozott.

Zelónak hozzávetőlegesen ideje sem volt kifújni a levegőt és megkönnyebbülni az előbb elhangzottak miatt. Pulzusa az egekbe szökött, ahogy Yonggukra gondolt, amint őt keresi szerte a hotelben, ám azt nem tudta eldönteni, hogy az izgatottságtól vagy a félelemtől. Zsebre dugott kezekkel indult a lépcső irányába, ám szapora léptek hangjára lett figyelmes a tárgyalóknál. A kíváncsiságtól hajtva elindult a folyosón, de még mielőtt meggondolhatta volna magát, Yongguk állta az útját, aki egy kis hezitálás után elvörösödő fejjel lépett közelebb hozzá.

- Hol voltál eddig, te szerencsétlen?! – markolt Zelo pólójába és még a múltkori esetnél is erősebben lökte a falnak.

- Kint, a hátsókertben – mentegetőzött Zelo döbbent arccal, miközben próbált nem a hátába nyilalló fájdalomra koncentrálni. Yongguk dühösebb volt, mint amire számított, szíve a torkában dobogott.

- Egész idő alatt kint voltál? Jesszusom, tudod, mennyire aggódtam miattad? Szinte felforgattam mindent, hogy megtaláljalak! – ütött egyet a falra Zelo feje mellett. A magasabb fiú hátán felállt a szőr, hirtelen gyengébbnek érezte magát, mint amilyen valójában volt. Az eddig halottnak hitt Junhong énje életjelet adott magáról és lassan kezdett helyet szorítani magának a másik kettő mellett.

- Mégis minek? Összevesztünk, nem? – kérdezett vissza Zelo idegesen, Yongguk nézése egyenesen felfalta őt.

- Igen, de Árny szabadon garázdálkodik a városban! Megint ellopott egy kocsit és most mindenhol őt keresik. Mivel nem találtalak és nem vetted fel a telefont, azt hittem, hogy elrabolt! – világosította fel Yongguk csaknem tajtékozva. Hiába haragudott rá Zelo több szempont miatt is, a lelke mélyén boldogság öntötte el, amiért a gondnok ennyire féltette őt. Viszont a helyzet nem volt éppen felhőtlen, ezért Zelo határozottságot és érzéketlenséget erőltetett a hangjába.

- És mi lenne akkor, ha elrabolt volna? Mi közöd hozzá?

- Nem szerepel az a bakancslistámon, hogy részt vegyek a temetéseden! – kiabált a fekete hajú.

- Akkor a listád eléggé hiányos – vágott vissza Zelo, amivel kissé túllőtt a célon.

- Hogy lehetsz ennyire pofátlan? – akadt ki Yongguk még jobban, akár egy felháborodott báty. - Felfogtam, hogy kettőnk közül csak én vettem komolyan a barátságunkat, de ez nekem már sok!

- Akkor ne foglalkozz velem, ilyen egyszerű – válaszolta Zelo pókerarccal.

- Nem is akarok, de az a gyanúm, hogy direkt akarod felhívni a figyelmemet. Például az micsoda a nyakad alatt, vér? – kerekedtek el Yongguk szemei és mutatóujjával letörölte a vörös foltot.

- Dehogyis, szilvalekváros fánkot ettem és leettem magam. Ezért jöttem be, mert le akartam mosni – rögtönzött Zelo egy álszent hazugságot, hangnemét olyan meggyőzőre erőltette, amennyire csak tudta. Csodálkozott, amiért a másik fél nem hallotta meg dübörgő szívének ritmusát a mellkasában.

- Na, persze, el is fogom hinni… – sziszegte Yongguk kétkedve, mire Zelóban megszólalt a vészcsengő.

Több se kellett neki, megfogta Yongguk jobb kezét, szájához emelte és készségesen ajkai közé vette a véres ujjbegyét. A gondnok tüdőbe szorult levegővel konstatálta, hogy ujja Zelo szájában van, és vékony nyelve eltünteti a lekvárnak állított nedvet.

- Látod? – cuppant le a szöszi Yongguk ujjáról és karba tette a kezeit. A vasra emlékeztető íz végigmarta a nyelvét és a torkát, de Árny énjének hála nem kezdett öklendezni.

- Te… Te most komolyan lenyaltad az ujjamról? – hűlt el annyira Yongguk, hogy csak dadogva volt képes megszólalni. Gyomrában megmagyarázhatatlan reakciók kezdtek lezajlani.

- Te akartad, hogy bizonyítsak – vont vállat Zelo elégedettséggel az arcán.

- De így? – szerezte vissza Yongguk a lélekjelenlétét. - Rólad már el tudom képzelni, hogyha azt mondám, ugorj a kútba, akkor beleugrasz.

- Csak utánad, hogy puhára essek – kacsintott Zelo és ennyivel gyorsan lezárta a témát. Felelevenedett benne az előző napi beszélgetés a két gondnok között, ezért hamar elillant a kedve a vele szemben álló embertől. – De most mennem kell, nem óhajtom még inkább felhergelni az érzékeny idegeidet. Ne aggódj, feltalálok a szobámig egyedül is, majd sikítok, ha Árny elkapott.
Kiszökött Yongguk karjának börtönéből és peckesen fordult vissza a lépcsők irányába. Még mielőtt elhagyta a tárgyalók folyosóját, meghallotta, ahogy a nála alacsonyabb srác hangosan kifújta a levegőt. Legszívesebben bevernék neked egyet, hogy a kiserkenő véredet is lecsókolhassam a szádról. Életed végéig emlegetnéd, azt garantálom.

* koreaiul így szólítjuk meg a nálunk valamilyen téren tapasztalatlanabbakat

** Koreában a varjú a rossz ómen, a szerencsétlenség és a halál szimbóluma