II. rész

Észre se vette, mióta volt már ébren, csupán egyik pillanatról a másikra esett le neki a tantusz, hogy hosszúra nyúló percek óta a szürke plafont fixírozza, és csak néz ki bugyután a fejéből. Rögtön töprengésbe kezdett, mi lehet az oka, mert ez a viselkedés nem volt rá jellemző. Az ilyen modor túl lányos, semmi esetre sem az ő terepasztala. Ezt leszögezve magában lustán lerúgta magáról a takarót, elnyújtott egy mély ásítást és megrázta rakoncátlan fürtjeit, miközben zombihoz hasonlóan kikelt az ágyból. Rásandított telefonja kijelzőjére, majd fejét csóválva a fürdőbe bicegett. Unottan a tükörbe nézett, és ugyan kissé elrettent a saját, elnyűtt arcától, de nemtörődöm módon vállat vont. Semmi sem volt a legnagyobb rendben, viszont ő mindig is kitűnően meg tudta játszani magát, még magának is képes volt hazudni. Ha ez a lelki bélkéjét szolgálta, ám legyen.

Negyed órával később a derekára kötött törölközővel lépett ki a fürdőből homlokát dörgölve, párszor megfejelte a zuhanykabint idegességében. Tudta, hogy az elkövetkezendő időszak eléggé eseménydús lesz a számára az embertelen hobbiját tekintve. Ugyan eddig nem történt baklövés, de a gyűlő stressztől erre egyre nagyobb volt az esély. Nem lehet mindig száz százalékosan teljesíteni, főleg nem egy olyan dologban, amit ő csinált, így előbb-utóbb el fog jönni az a pont, mikor meg fogja lengetni a fehér zászlót. Hiába szeretné tagadni és tiltakozni ellene, egyszer ez be fog következni. De nem most és nem így!

Hallotta, hogy a folyosón és az alsóbb szinteken már nyüzsögnek az emberek, vagyis neki is ki kéne mennie. Felöltözött, ellenőrizte, hogy minden a legtermészetesebben mutat a szobájában, majd fanyar arccal kilépett a lakosztályából. A legfelső, ötödik szint folyosóján egy lélek sem tartózkodott rajta kívül, de a fordulónál észrevette egy porszívó mocorgó kábelét, ami aztán teljesen eltűnt a túlsó lépcső irányában. Bezárta maga mögött az ajtót, eltette a zárat nyitó kártyát és zsebre dugott kézzel caplatott végig a zöld kárpittal borított folyosón. Mielőtt lement a negyedikre, még hallgatózott bácsikája szobája előtt, de semmilyen hang nem szűrődött ki a hangszigetelő ajtó miatt - hiába próbálkozott már eddig számtalanszor -, úgyhogy szemet forgatva továbbállt.

Ahogy végigment az emeleteken, egyre több vendéget látott szállingózni. Egytől egyig furák voltak, ezt már megszokta, de ezúttal kicsit sem érdekelték, miben sántikáltak. Ő csak a takarítónőket kereste meg azzal a kérdéssel, látta már-e valamelyikük a reggel folyamán a bácsikáját, de mindannyian nemleges választ adtak. Ez különös - jegyezte meg magában. Semelyik takarító nem tehetett arról, hogy nem látták az általa keresett személyt, mégis kedve támadt volna velük kifesteni a falakat. Utálta, ha egy fontos kérdésére nem kapott azonnal választ. Telhetetlenség vagy törtetés? Hidegen hagyta, a rossz tulajdonságai tették őt különlegessé.

Orrát átjárták az ínycsiklandozó, friss ételek illata, amik a földszinti konyhából szivárogtak ki, mint például zöldségleves, gyeran jjim vagy kimcsi. De hiába kezdett a gyomra fájdalmasan háborogni, előbb még beszélni szeretett volna Wonshikkal. Lehet, hogy kivételesen előbb kelt fel, mint általában, és rég lent diskurál valakivel? 

Lefelé menet a lépcsőkön köszönt az ismerős arcoknak, majd azzal a lendülettel faképnél is hagyta őket. A földszintre vezető lépcső aljában megállt, mikor leért a hatalmas hallba. A recepciós pulttól nem messze a dohányzóasztalok és bőrkanapék rengetegében kiszúrta a szálloda igazgatóját és egy másik középkorú férfit, akik kávé kíséretében társalogtak eléggé intenzíven. Tőlük nem messze egy szőke hajú, negyven körüli nő üldögélt a mobilját nyomkodva, két magazint olvasó fiatal lány társaságában, akik közül egyik sem tűnt ázsiainak. A nő felállt, odalépett a szemüveges férfihoz és átadta neki a mobilt, pár másodpercre megszakítva a szálloda igazgatóval folytatott csevegésüket. Kicsit kacifántos lett így neki, mi történik, ezért magabiztosan Wonshikhoz indult.

- Jó reggelt, keun-appa*! - köszönt neki oda fél úton, viszonzásul biccentést kapott.

- Jó reggelt, joka** - állt fel Wonshik és megveregette a fiatal fiú vállát. Pár másodperc múlva a szemüveges férfi feléjük fordult, Wonshik pedig közelebb ment hozzá. - Hadd mutassam be az unokaöcsémet, Junhongot.

- Örvendek a szerencsének, Junhong - nyújtott kezet neki a férfi. Utálta, ha Junhongnak szólították, de bácsikája kedvéért ezúttal kibírta a hivatalos megszólítást. Mosolyt erőltetve magára elfogadta az idegen gesztusát. Mielőtt az úr folytatta a bemutatkozást, még alaposan végigmérte a fiút. Eléggé elkerekedett szemekkel nyugtázta az átlagon felüli magasságát és a hajszínét. - Dr. Wang Jaehwa vagyok, patológus. Évekig Németországban éltem, ott találkoztam Choi úrral. Az ő ajánlására egy időre hazajöttem a családommal Koreába. Csupán pár hetet szeretnénk maradni, de erről majd még később szót ejthetünk. Ő itt a feleségem, Cara, valamint a fogadott lányaim, Violet és Elisa. - A szőke nő kimérten elmosolyodott, a két lány pedig magabiztosan intett. Miért érdekesebbek ők, mint a többi vendég? A többire is ujjal lehetne mutogatni... Wonshik megint tervez valamit, fogadok rá.

- Most, hogy végre az unokaöcsém is megérkezett, elfogyaszthatnánk egy kellemes reggelit. Mi a véleményük? - kedveskedett a vendégeknek Wonshik. Violet és Elisa szeme felcsillant a reggeli szó hallatán.

- Remekül hangzik - szólalt meg először Cara Dr. Wangra pillantva, aki szintén helyeselte az ötletet.

- Ez esetben fáradjanak velem – mondta Wonshik olyan csilingelő hangon, amitől szinte libabőrös lett az ember.
A recepcióban álldogáló nő, Sang Chunsoo már intenzíven csacsogott az egyik takarítónővel, oda-oda sandítva az összegyűlt csoportra. Láthatóan bennük is gyanút keltett az igazgató viselkedése, amit megfeszült arcizmokkal próbáltak magukba fojtani.

A társaság élén Wonshik és Dr. Wang sétált, Cara pedig jó feleség módjára mosolyogva hallgatta a beszélgetésüket. Junhong úgy gondolta, a nő biztos koreai nyelvtudása miatt nem engedhette meg magának, hogy beleszóljon a témába. Violetnek már a szeme kopogott az éhségtől, Elisa viszont összehúzott szemekkel nézett körül, főleg a többi vendégen időzött el a tekintete. Junhong magában kuncogott, hisz az emeletről éppen egy kigyúrt, nagydarab olasz férfi csoszogott le, a folyosóról meg egy filmrendező ex felesége közeledett, akinek sötétvörös haja tele volt hajcsavarókkal. Elisa nyelt egyet és erőltetetten, kissé segélykérően rávigyorgott Junhongra.

- Van valami probléma? – kérdezte a fiú tettetett nyugalommal. A német lány erőt gyűjtött magán, hogy megszólaljon koreaiul.

- Nincs, minden rendben – válaszolt remegő hangon, erős akcentussal. – Csak fáradtan keltem.

- Emiatt ne aggódj, a reggelitől megjön majd az energiád – nézett le rá a fiú, aki belül szinte rázkódott a röhögéstől, száját össze is kellett préselnie a mondat végén. Ha tudnád, mennyi minden fog itt történni… Nemhogy fáradt nem leszel, de az adrenalintól aludni se tudsz majd. Garantáltan maradandó élményekben lesz részed. Gyorsan elkapta tekintetét Elisáról, nehogy kibukjon belőle a nevetés. Mindenesetre a lány viselkedése jó előjelnek számított. Az olyan embereket, mint Elisa, könnyen meg lehet félemlíteni, ezáltal befolyásolni és úgy terelni, mint egy pásztor a birkát. De azt a fajtát, ami előbb-utóbb a pásztor tányérján végzi…

A márvánnyal lerakott padlón minden egyes lépésük kopogott, az ebédlőből kiáramló ételek illata már szinte kínzó volt. A vendégek hangos beszéde és a tányérok, poharak csörömpölése zene volt Junhong füleinek. Ugyanis ezek az apróságok is segítettek elferdíteni azt a csúfos igazságot, ami a szálloda falain belül történik rendszeresen.

Már éppen azon kezdett el töprengeni, hogy vajon ki is lesz pontosan az a bizonyos következő áldozat, mikor beléptek a zsibongó ebédlőbe. A napfény erősen besütött a magas ablakokon, ami a plafonról lógó csillárokon megcsillant. A fehér-fekete mintás terítőkkel borított kerek asztalok rengetegén túl a konyhába vezető fémajtókat ki-benyitogatták, miközben folyamatosan kihordták a frissen készült fogásokat.

A vendégek színe-java már a reggelijét fogyasztotta, vagy éppen egymással beszélgettek az emberek. Ha eddig Elisa nem döbbent volna meg eléggé, most már alkalma nyílt rá. A közelben egy Indiana Jonesra hasonlító férfi iszogatta kávéját, a mellette lévő asztalnál sebhelyes arcú, szigorú tekintetű urak ültek. A másik irányban négy húsz év körüli lány csipogott, akik úgy néztek ki, mint a megtestesült szivárványok. Mind a négy máshogy nézett ki, volt köztük harajuku, ganguro, lolita és decora stílusú is. Mikor észrevették Junhongot, madarakéhoz hasonló hangon köszöntek neki. Ismerte már őket közelebbről, sőt elszórakozott velük szabadidejében, addig is volt alkalma kiismerni őket, ha egyszer az a sorsuk lenne, hogy az ő keze által éljék meg utolsó lélegzetvételüket. Továbbá a maguk módján népszerűsítették a hotelt, a korábban hallottak alapján cosplay találkozót szerettek volna szervezni. Előre lehetett sejteni, hogyha Wonshik erre engedélyt ad, nagy valószínűséggel vérfürdő lesz belőle.

Wonshik és Dr. Wang az ebédlő majdnem legtávolabbi szegletébe választottak asztalt, közel a konyhához. Mindannyian helyet foglaltak, de az igazgató szándékosan hagyott a németeknek annyi időt, hogy „gyönyörködjenek” a többi turistában és a helyi lakosokban. Junhong most már biztos lehetett abban, hogy bácsikája is szeretné kivenni a részét az új tervben. Ettől a gondolattól nyüszített benne a vadállat, mert sokkal jobban szerette, ha csak ő végzi el a piszkos munkát. Mellesleg a több résztvevő megnövelte a lebukás kockázatát, Wonshik amúgy sem volt olyan rutinos, mint az unokaöccse, sőt semennyire. Neki csupán annyi volt a dolga, hogy igazgassa a szálakat, megkönnyítve a fiú dolgát.

- Mit óhajtanak? – érdeklődött Wonshik nyálas hangon.

- Ó, mi mindenre kaphatóak vagyunk. A lányoknak még nem volt szerencséjük igazi koreai ételeket fogyasztani – cincogta Dr. Wang, közben Elisára és Violetre pillantott. Az utóbbi pár perc láthatóan elvette a két lány étvágyát, ezt észrevéve Junhongnak ismét papírvékonyra kellett összeszorítania a száját.

- Ez bizony nagy veszteség - kuncogott Wonshik, közben az unokaöccsére sandított. A szürke hajú fiú olyan furcsa ábrázattal és megfeszülve ült a helyén, mintha kerti törpe lett volna, akinek csikizi a fenekét egy fűszál. – Jokámnak meg még nem volt szerencséje tradicionális német ételeket kóstolnia, úgyhogy erre is egyszer sort keríthetnénk. Mit szól, Cara?

- Remek ötlet, a pulykamáj berlini módra a specialitásom.

- Ezzel egyet kell értenem! – szólalt fel Dr. Wang.

A kis társaság ettől kezdve olyan témákat vesézett ki, amikhez Violet és Elisa is hozzá tudott szólni. Dr. Wang úgy gondolta, ezzel is gyakorolják a koreai nyelvet. Junhongnak pár perc múlva viszont már sértette a füleit az erős akcentus, ráadásul a reggelit sem hozták ki egyhamar, amitől egyre jobban elment az életkedve. Egy dolgot már korábban észrevett magán, még pedig azt, hogy a vérszomja az éhségével is összefügg, a legbrutálisabb tetteit mind úgy követte el, hogy előttük nem evett.

Előre érezte, hogy ez így nem mehet sokáig, ki kéne szellőztetnie a fejét. Türelmetlenségében a poharát kezdte forgatni fürge ujjai között, amiknek a pohár látta volna kárát, ha időben el nem engedi. Nem sok kellett ahhoz, hogy szétrepedjen a markában.

- Keun-appa, nagy probléma lenne, ha felszívódnék egy rövid időre?

- Ami azt illeti, igen – vágta rá Wonshik, ugyanis pont akkor hozták ki a reggelit. A szokásos volt, mindig ugyanazt szolgálták fel, mikor az igazgató fontosabb vendégeket fogadott.

A fiatal fiú sóhajtva tudomásul vette az átmeneti kellemetlenséget. Nem volt más választása, minthogy evés közben levezetni a felgyülemlett feszültségét. Legszívesebben felborította volna az asztalt és helyben végzett volna mindenkivel.

- Junhong, jól vagy? – fordult felé Violet.

- Ja, miből gondolod, hogy nem? – mordult rá a kelleténél erőteljesebb hangsúllyal. Szerencsére a felnőttek el voltak foglalva a saját kis világukkal.

- Annyira össze van szorítva a kezed, hogy jól kivehetőek az inaid.

- Ez csak azért van, mert egy ideje edzeni járok – mentette ki magát. Meglepte, hogy a lány ilyen közvetlen vele, pedig még nem is ismerik egymást. Biztos magabiztossá teszi az, hogy egészen jól tud koreaiul. Az ő akcentusa legalább nem olyan vészes, mint a testvéréé és az anyjáé.

- Az remek, látszik is a karodon – jegyezte meg Violet félig nevetve. Ez az elszólás pillanatnyilag jót tett Junhong egoizmusának, ám ettől még nem csillapodott az idegessége. Sokkal több kedve lett volna felgyújtani valamit, mint egy külföldi lánnyal diskurálni.

- Kösz – harapta el a szót. Bőven lett volna mit mondania, de inkább úgy döntött, mégsem mond semmit. Képes lett volna elszólni magát.

***

A reggeli elfogyasztása után a három nő felállt és valamilyen érdektelen kifogással elhagyták az ebédlőt. Amíg nem tértek vissza, Junhongnak Dr. Wang és Wonshik beszélgetését kellett hallgatnia. Közben a mellettük elsétáló vendégek sorra köszöntek nekik, amitől még jobban elment a fiú életkedve. Rühellte, ha jó pofiznia kellett az emberekkel, főleg úgy, ha sokkal inkább lett volna kedve mindegyikkel ordibálni a semmiért. Ő nem volt mindig ilyen, az elmúlt hónapok tették azzá az emberré, amilyen most.

Miután Cara és a lányai visszajöttek, Junhong eléggé udvariatlanul a fejét támasztotta az asztalon. De senki nem mert neki szólni, inkább nemtörődöm módon leültek a helyükre. Belátta, hogy azért mégsem kéne teljesen elvágnia magát az idegenek előtt, ezért normálisan felült és unaloműzésként töltött magának narancslevet. Újra és újra. Úgy gondolta, legalább ezzel is elütheti az időt, még ha hülyének is nézik miatta.

Dr. Wang vetett véget a hosszas beszélgetésnek, fontos találkozóra hivatkozva. Cara és a lányok is követték őt, ők viszont városnézésre szerettek volna menni. Elköszönés után Wonshik és unokaöccse még az asztalnál maradtak. Az igazgatónak kedve támadt még egy kávéhoz, ezzel is maradásra bírni a fiút.

- Remélem, nem leszel ilyen egész nap – sóhajtott Wonshik. - Finoman bánj a vendégekkel, különösen Yonggukkal. Kár lenne érte, egyelőre. 

Már éppen tette volna fel a költői kérdést, ki az a Yongguk és mi fán terem, mikor hirtelen egy magas, fekete hajú ismeretlen lépett be az ebédlőbe. Junhong éppen belekortyolt a narancslevébe, de meggondolatlan cselekedetet volt innia. Ahogy meglátta a fiatal férfi sziluettjét, azzal a lendülettel kiköpte a nedűt.

* joka [dzsóká]: apai unokaöcs megszólítása koreaiul 
** keun-appa [kün-ápá]: apa idősebb fiútestvérének a megszólítása