III. rész

Alig volt ereje visszafogni a hirtelen rátörő köhécselést. Mikor sikerült csillapítania a kellemetlenséget, gyorsan visszakapta tekintetét az idegenre, akiről ezután nem tudta levenni a szemét. Ahogy észrevette, mások sem. Nem ő volt a legszembetűnőbb az ebédlőben, mégis magára vonzotta a legtöbb szempárt. Fekete haja tökéletesre volt nyírva és beállítva, mintha éppen akkor állt volna fel a fodrász székéből. Erős, markáns állkapcsa megfeszült, ahogy beharapta dús alsó ajkát, már pusztán ezzel is képes lett volna fájdalmat okozni minden nőneműnek, akik már így is szinte elaléltak a környezetében. Vonásaiból ítélve a húszas évei elején járhatott, nem sokkal lehetett idősebb Junhongnál, legfeljebb két évvel. Nem volt valami alacsony koreai létére, száznyolcvan centiméter körül lehetett, bár még így is kisebb volt, mint a szürke hajú fiú. Tény, hogy Junhong eléggé kitűnt a maga száznyolcvanhat centijével - még mindig növésben volt -, de azért az idegen sem panaszkodhatott.
Kigombolt, fekete zakót viselt, alatta ugyanolyan színű ing feszült rajta. Testhez álló nadrágja szintén fekete volt, kilógó barna öve pedig a keskeny csípőjére terelte a figyelmet. Már messziről látható volt bal középső ujján a csillogó, valószínűleg megörökölt gyűrű. Eléggé visszafogottan öltözött fel, mégis olyan benyomást keltett, mintha egy nemesi urat lehetne benne tisztelni. Mindent összevetve a külseje alapján csaknem átlagosnak lehetett mondani, a szálloda vendégeihez hasonlítva mindenképp. Ebben az épületben egytől-egyig szokatlan alakok mozogtak, az újonnan felbukkant személy nem is illeszkedhetett volna jobban bele a tömegbe - de azért mégis kitűnt, ehhez nem fért kétség.

Ha a fiatal férfi a kinézetével nem lett volna eléggé feltűnő Junhong számára, akkor a kisugárzásával mindenképp. Meglepően intenzíven áradt valami a lényéből, lökéshullámhoz hasonlóan megcsapta az embert, mint a háborgó tenger a szörföst. Ha a szürke hajú srác egy szörfdeszkán állt volna, akkor valószínűleg már rég belefordult volna a habokba, ezzel a vállán gubbasztó képzeletbeli kisördög is egyetértett. Azt sem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy az alak folyamatosan beljebb jött az ebédlőbe, méghozzá abba az irányba, ahol ő és a bácsikája ültek. Olyan váratlanul érte őt ez a sokk, hogy agya rögvest átkapcsolt vészhelyzetre.
- Mit szólnál ahhoz, ha megmutatnám Caráéknak a várost? - hadarta a kérdést Wonshiknak annyira magas és vékony tónussal, hogy a szállodaigazgató azt hihette, egy izgatott kislány szólította meg.
- Hirtelen mi lett olyan sietős? - vigyorgott Wonshik.
- Semmi, csak gondoltam... - Nem tudta befejezni a mondatot. Yongguk egyre közeledett, nagyon nem volt alkalmas hosszasan magyarázkodnia a nagybátyjának. Remélte, hogy az idegen legfeljebb csak Wonshikot vette észre, őt még nem méltatta figyelemre. Már minden porcikájába eljutott az adrenalin felpezsdítő érzése, ezért Junhong kertelés nélkül felpattant helyéről, nem törődve a széke nyikorgó hangjával.
- Most meg hova mész, joka? Caráék a másik irányba mentek.
- Inkább megnézem a konyhában, hogyan állnak a szakácsok az ebéddel - kerülte meg az asztalt és már a fémajtók felé galoppozott.
- Sehogyan, hiszen még reggeli van... - szólt utána Wonshik fejet csóválva, de ekkor unokaöccse már beesett a konyhába. Még ennyi idő után sem tudott mit kezdeni jokája szeszélyeivel és forróvérűségével, megadóan egy utolsót kortyolt kávéjából.
Pont időben, a fiatal Yongguk akkor érkezett meg hozzá. Felállt, hogy kezet rázzon vele és köszönjön, de még előtte konstatálta, hogy bizony új alkalmazottjának ijesztőbb szemei vannak, mint amire emlékezett. Pupillája egybeolvadt írisze sötétjével, és magába szippantotta, mint egy hatalmas fekete lyuk. Jokának nem lesz könnyű dolga vele - állapította meg elismerően, ahogy üdvözölte Yonggukot.

***

A tizennyolc éves Junhongot hidegen hagyták a kosztok és a szakácsok, sokkal jobban érdekelte az, hogy megtalálja azt a mellékjáratot, ami a többibe kapcsolódott. Nem emlékezett a pontos helyére, mert az ételraktár, ahol ki volt alakítva számára a nyílás, mindig változott. Gyakorta tolták máshova a polcokat, dobozok egymás hegyén-hátán, továbbá a közlekedés sem volt könnyű a zsúfoltság miatt. Mikor valaki köszönt neki a raktárban, majdnem átesett egy gyümölcsökkel teli ládán, utána pedig beverte a lábát egy kosárba. Néhány szitokszó után elcsendesedett, és megállt annál a helynél, ahol emlékei szerint a nyílás lehetett. A nagy raktárban már nem volt rajta kívül senki, gyorsan el is pakolta az útjába kerülő rekeszeket. Kinyitotta az előtte lévő szekrény alsó ajtaját, leguggolt és bemászott rajta. Telefonja fénye mellett eltolta az álcázásnak szolgáló parafatáblát, átbújt a falba vájt nyíláson és a másik oldalról visszacsúsztatta a táblát. Négykézláb kúszott egy ideig, majd ahogy nagyobb lett a járat belmagassága, nyomban felállt és szapora léptekkel haladt tovább.
Durván negyed órával később, kerülő úton keresztül betoppant a menedékhelyéül szolgáló lakosztályába. Olyan gondolatok pörögtek a fejében, hogyha Yongguk az a személy, akire eddig várt, akkor kénytelen lesz megváltoztatni a már előre felvázolt tervet. Elég volt néhány másodperc, hogy észrevegye, Yongguk nem olyan bizonytalan és befolyásolható, mint az eddigi alanyok. Ez bizony nagy baj, hisz ő nem ehhez volt szokva. Morfondírozás közben megigazította frizuráját és betette a hajához passzoló szürke kontaktlencséjét. Végignézett magán, de még így sem volt megelégedve. Kihúzta szemceruzával a felső és az alsó vízvonalát - koreai fiúknál ez nem volt ritka -, majd egyszerű pólójára felkapott egy szegecses, fekete-fehér dzsekit.
De miért is akar jó benyomást kelteni Yongguknál? Az oroszlán sem ír írásos kérvényt, mielőtt rátámad egy gazellára... Ha Yongguk az új áldozat, akkor lényegtelen, milyen viszonyt alakít ki vele, úgyis miszlikbe aprítja. Sőt, ha netalántán össze is haverkodna vele, akkor a végzetes tett fájdalmasabb lenne számára, lényegesen nehezebben tudná kivitelezni. Most akkor mihez kezdjen? A józan eszére hallgasson vagy az ösztöneire? Tudatosan csináljon mindent vagy inkább sodródjon az árral? Egyelőre ez még nehéz döntés volt számára, máshoz kellett folyamodnia.
Amint készen lett, elhagyta a szobát és már indult is lefelé az emeleteken, hogy aztán a portán magához vehesse kedvenc gördeszkáját. A legtöbb jó ötlete deszkázás közben született, ezért sem maradhatott tovább a hotelben. Azonnal több élet szökött belé, ahogy lecsoszogott az emeleteken, mert szinte már érezte az orrában a friss, nyugtató levegő illatát. Persze néha úgy tűnt, túlságosan megárt neki a kinti levegő, lehet benne valami, ugyanis előhozza a vérszomját, de a deszkázás erre is megoldást szokott nyújtani.
Mikor a harmadik emeleten járt, a legveszélyesebbnek tartott szinten - túlnyomó részben büntetett előéletűek vettek ki ott szobákat -, elgondolkodott azon, hogyan reagálnának az itt vendégeskedő bűnözők arra, hogy tulajdonképpen ő is közéjük való? Habár Junhong senkivel nem ápol rossz viszonyt, de feltehetően kebelbarátokat szerezne magának a harmadik szintről. Eközben három hústoronynak kinéző férfi nézett rá a lépcsőnél, név szerint Hwangbo Dusam, Muk Chulmoo és Kim Taeman. Ők voltak azok a tipikus emberek, akik láttán mindenkit kiráz a hideg, de Junhongot ők sem tudták rettegésben tartani. A fiúnak mindig kapóra jött a magassága, több tiszteletet követelt vele, mint az idősebbeken a felhalmozott izmok. A három férfi is nagyjából egy fejjel volt alacsonyabb, mint ő, ráadásul akarva-akaratlanul Junhong is rendelkezett egyfajta aurával, amit az idegenek nem igazán óhajtottak közelebbről megismerni. A fiú látta rajtuk, hogy bennük van a késztetés a köszönésre, de semmiképpen nem akart velük szóba elegyedni, így gyorsan lerobogott a lépcsőn.
A többi vendéget automatikusan levegőnek nézte, már csak az hiányzott volna, ha előbb-utóbb valaki tényleg megszólítja... Hatalmas lépteinek köszönhetően hamar leért a lépcsőkön és a nyüzsgő előcsarnokban találta magát. Egy pillanat erejéig elszorult a torka a demofóbiája - tömegiszony - miatt, így az utolsó lépcsőfokról hirtelen megingó lábbal lépett le. Vajon a demofóbia hatására is szereti csökkenteni az emberek létszámát egy adott helyen? Elképzelhető, hogy ez is közrejátszik.
Mély levegőt véve elindult a recepció felé, ahol egy alacsony, vékonyka hölgy tett-vett, Yoo Eunin. Őt ritkábban látta a nap folyamán, mert mindig akkor dolgozott, mikor Junhong többnyire nem tartózkodott a szállodában. Leggyakrabban a középkorú recepciós, a tépett frizurájú Sang Chunsoo foglalta el a pultot. A két nő egymást váltotta, ritkán fordult elő, hogy együtt mutatkoztak. Biztos a szokásos női féltékenység az oka, Eunin jobb kiállású és húsz évvel fiatalabb, mint Chunsoo - röhögött magában a fiú.
- Jó reggelt, Little Prince - kuncogott a világosbarna hajú Eunin. - Mi járatban ilyenkor?
- Csak a szokásos, kerékkoptatás - vont vállat Junhong. A másik szobából gyanús motoszkálást hallott, de próbált nem törődni vele.
- Azt nem délután szoktad csinálni?
- Újítok, délután mást tervezek. Segítsek valamiben? - kerülte meg Junhong a recepciós standot.
- Ó, nem kell, van már segítségem, de köszönöm - ment át Eunin a másik szobába. A fiúnak ideje se volt feltenni a benne felmerülő kérdést, mert ahogy felült az alsóbb pultra, azzal a lendülettel a közeli ajtón kilépett egy papírokat cipelő alak, de nem a recepciós hölgyike. Fel se fogta, hogy azaz ember van tőle két méterre és nézi őt, aki elől reggeli után elrejtőzött.
Egészen csinos arca hibátlan volt, minden bőrhibától mentes. Szája irigylésre méltóan vastag és vörösebb árnyalatú, mint amilyennek korábban távolról látszódott. Viszont sötét szemei ilyen közelről hátborzongatóak voltak, feltűnően árulkodtak arról, hogy ő szintén sok titkot rejteget. Nem viselt fülbevalót, de a kifúrt lyukak a füleiben díszelegtek. Inge már nem volt teljesen begombolva, ki is kandikált alóla az ezüstszínű nyaklánca. A már felfedezett energia, ami belőle áradt, most szinte pofán csapta Junhongot. Hogy lehet valaki ennyire törékeny és erős egyszerre? 
Pár másodperc erejéig néztek farkasszemet, amíg Junhongnak le nem esett, hogy a pult egyetlen szabad részét foglalja el a hátsójával, Yongguk pedig oda akarja rakni a papírokat. Junhong egy pillanat alatt lecsúszott a pultról, a fekete hajú férfi köszönetképpen biccentve lerakta a kezében tartott nehezékeket, majd sarkon fordult és ismét szembe álltak egymással. Kettejük között nem volt feltűnő a magasságkülönbség, köszönhetően Yongguk felállított hajszerkezetének.
- Bocsánat - szabadkozott a fiatalabbik a tarkóját simogatva, a kelleténél megszeppentebb arcot vágva. Legnagyobb megdöbbenésére viszont a másik ember arca nem tükrözött idegességet vagy haragot az előbbiért, mi több, szélesen elmosolyodott.
- Bang Yongguk - nyújtott neki kezet. A szürke hajú srác hirtelen levegőt is elfelejtett venni, de nem a felé nyúló kéz miatt, hanem Yongguk rekedtes, borzongatóan mély hangjától, amiből egyenesen érezhető volt a karizma és a férfiasság. Olyan hangja van, mint egy tesztoszteron tengerben élő bálnának. Félelmetesebb lennék, ha nekem is ilyen lenne. Nem baj, majd jelképesen elvágom a torkát.
- Zelo - rázta meg Yongguk kezét határozottan. - Csak Zelo.
- Akkor mondd, Csak Zelo, hogy tízes skálán mennyire kényelmes a pult? - dőlt neki Yongguk a pultnak féloldalas vigyorral az arcán. Olyan szokatlan látványt nyújtott ő ezzel a mimikával, hogy Zelo elhűlt tőle.
- Hét, de csak azért, mert ráültem két lapra.
- Milyen gyakran szoktad ezt csinálni? - kérdezte Yongguk ugyanolyan vidáman és kíváncsian. Most komolyan velem akar beszélgetni? Nem látszik rajtam, hogy mások a szándékaim? Életveszélyes vagyok, nem tűnt még fel? Az pedig végképp nem fért a fejébe, hogyha udvariatlan volt, Yongguk miért nem sértődött meg vagy küldte el a fenébe.
- Elég gyakran, mert itt élek. Évekig csak nyaranta jöttem ide, de egy ideje már nem járok haza.
- A szüleid mit szólnak ehhez? - Yongguk gyanakvóan összehúzott szemei szinte felfalták Zelót, legalábbis ő így érezte. Az ő szokása volt, hogy az áldozatait jól megbámulta, de most fordult a kocka, és ettől még kellemetlenebbnek tűnt számára a szituáció.
- Semmit, bár ez már részletkérdés és nem is lényeges.
- Akkor hogyan finanszírozod az itt lakhatásodat? - kérdezte Yongguk, közben mélyen Zelo szemeibe nézett, hogy el tudja dönteni, kontaktlencséje van vagy ázsiai létére tényleg szürke a szemszíne. Az előbbi mellett tette le a voksát, ettől függetlenül szépnek tartotta.
- Apám bátyjáé a hotel - kapta el Zelo a tekintetét, mert lassan kezdett zavarba jönni a fürkésző, fekete szemektől.
- Choi úr unokaöccse vagy? Így minden világos - bólintott Yongguk elismerően. - Nos, egyelőre végeztem a pakolással és már épp készültem sétálni egyet, bár nem mindent ismerek itt a környéken - kanyarította le száját, hátha ezzel rá tudja venni Zelót, hogy megmutassa neki az övezetet. Egyedül aligha lett volna kedve kimerészkedni, ha nem tudhatja, mi várja egy fordulóval odébb. Mellesleg, ha már így összefutott a sráccal, akkor miért ne mehetnének ki együtt?
- Ha gondolod, körbevezethetlek - ajánlotta fel Zelo, ezzel Yongguk el is érte a célját. Zelo szintén, hiszen ha egy ideig kettesben lehet a prédával, talán kicsit kiismerheti, ami majd később hasznára lesz. Most az egyszer kibírom a deszkám nélkül.
Miután elköszöntek Eunintől, elhagyták a recepciót és kiléptek a szálloda bejáratán. Zelo minden egyes másodperccel egyre hihetetlenebbnek tartotta, hogy ilyen hamar Yongguk közelébe tudott férkőzni. Hogy ez jó előjelnek számított-e vagy nem, ő maga sem tudta. Wonshik azt mondta, hogy egyelőre kár lenne, ha Yongguk odaveszne, de a szállodaigazgató is tudta, hogyha Zelóra  bízza az ügyet, Yongguk idő előtt fog a nagybátyja mellett feküdni a földben. Meg amúgy is, Zelo pont azért menekült el előle az ebédlőben, hogy később találkozhasson személyesen az áldozattal, ezzel is húzva a dolgot egy újabb terv érdekében. Valaki vagy valami nagyon azt akarja, hogy vele legyek. Yongguk már annyi mindent letett az asztalra, hogy meg kell halnia? Nem is találhatott volna magának jobb gyilkost, mint engem...