IV. rész

Szinte fizikailag fáj az embernek az, ha magán érzi annak a tekintetét, akiét pont nem kéne - Zelo hasonlóan vélekedett erről. Tudni szerette volna, hogy akaratlanul zavarba jött-e vagy teste érzékeli a közeli veszélyforrást, de erre nem kapott választ. Ettől a patthelyzettől kezdte elveszteni a türelmét, ezért kénytelen volt ökölbe szorított kezeit a dzsekije zsebeibe rejtenie, nehogy olyat tegyen, amit azonnal megbánna. Bizalmatlan vagyok, mert nem tudhatom, Yongguk mikkel van tisztában. Elővigyázatosságból semmi kulcsfontosságú dolgot nem kotyoghatok ki, ezért túlzottan szűkszavúnak kell lennem. A probléma az, hogy Yongguk is szófukar, így pedig nem fogunk könnyen egyről a kettőre jutni. Viszont mindkettőnket szorít a határidő. Neki legkésőbb nyár végén el kéne húznia a csíkot, nekem meg újabb strigulát kell húznom a táblámon. Az eddigi legfontosabb strigulát...
- Hány éves vagy? - szólalt meg Yongguk két perc némaság után a kinti kapuhoz vezető ösvényen. Zelo ismét megremegett a mély hangjától, a kérdésről nem is beszélve. Öregem, innen már nincs visszaút. Próbált a hajába tépő gyenge szélre koncentrálni és a Napot lassan eltakaró esőfelhőkre. Kezdett lehűlni a levegő és beborulni az ég, a kisebb növények megadóan hajolgattak előre-hátra, mint öregasszonyok a kályhájuk fölé. A Grand Yong épülete egyre nagyobb árnyékokat vetett maga körül, fokozva ezáltal előkelő presztízsét.
- Tizennyolc - válaszolta Zelo a kelleténél felszínesebben, eléggé nemtörődöm módon. Ha bármilyen másfajta érzelmet is belevitt volna a hangjába, az nem sült volna el jól. Nem nézett közben Yonggukra, jobbnak látta felhúznia dzsekije cipzárját, majd a cipője orrát bámulnia lépései közben.
- Én húsz múltam - folytatta Yongguk. Zelo ezt a megjegyzést figyelemfelkeltésnek és figyelmeztetésnek vette, hiszen két év korkülönbség Koreában már sokat számít, így kénytelen volt tudomásul vennie, hogy bizony nem beszélhet akárhogyan Yonggukkal sem, hiába a prédája. - Amúgy nagyon ismerős vagy nekem. - Yongguk megint tetőtől-talpig felmérte Zelót, aki ebből nem vett észre semmit. - Nem téged szoktalak látni a közeli parkban gördeszkázni délutánonként?

- De, elképzelhető, szinte minden nap kint lógok - mondta ridegen a szürke hajú fiú. Kissé hátborzongatónak érezte azt a helyzetet, hogy Yongguk már korábban látta őt, sőt meg is ismerte. Amikor csak teheti, Zelo arcmaszkban járkál az utcán, csak akkor nem veszi fel a maszkot, ha a szobájában felejti, vagy ha épp nincs kedve hozzá. A végén még kiderül, hogy a farok csóválja a kutyát.
Ezután gyorsan beállt a kínos csend, amit Zelo nem is nagyon óhajtott megtörni. Azt szerette volna, ha a préda magától nyílik meg előtte, minden különösebb erőfeszítése nélkül. Eközben Yongguk szintén törte a fejét a fennálló helyzeten. Nem tudta, hogy érdemes-e folytatni a beszélgetést Zelóval, vagy inkább ürüggyel visszaforduljon a szálloda felé. Látta és érezte is rajta, hogy hiába volt pár perccel korábban teljesen normális még a recepciós malőr ellenére is, most úgy érezte, mintha Zelo hirtelen téglafalat épített volna maga köré. Különös, hiszen ő ajánlotta fel, hogy körbevezeti őt a környéken, mégis Zelo zárkózik el? Méghozzá minden ok nélkül? Fura egy szerzet ez a srác, annyi szent. De Yongguk pont ezért volt rá kíváncsi.

- Általában nem látlak ott másokkal, a többi ottani srác mindig messzebb van tőled - tért vissza Yongguk a tárgyhoz, mintha a némaságért csupán az utcán felbukkanó járókelők lettek volna a felelősek.
Mielőtt Zelo bármit is válaszolhatott volna, még utoljára hátrapillantott a hotelbejáratra. Szeme azonnal megakadt a bejárat fölött lengő fekete zászlón, amit a szél erőteljesen kezdett tépni. Zelo már össze se tudta számolni, eddig hányszor került fel a lobogó az ajtók fölé, a nagy rúdon lengedező sötét szövet lassan már a szálloda védjegyévé vált. Egy közönséges szemlélőnek bizonyára olyan gondolatai támadhattak ez iránt, mintha a Grand Yong egy forgalmas szanatórium lenne, még annál is gyakoribb elhalálozásokkal. Az meg csak ráadás, hogy a háttérben mi volt ennek az oka - amit csak két ember ismert.

- Igen, egyedül vagyok. Tökéletesen megvagyok magányosan, csak a deszka és én. Jobban tudok koncentrálni, ha nem vagyok társaságban - fordult Yongguk felé, de még mindig kerülve a szemkontaktust.
A két fiatal maga mögött hagyta a szálloda területét, ezzel rögvest kő esett le a szívükről. Titkon feszélyezetten érezték magukat az épületben, vagy épp a közelében, mindkettejüknek meg volt erre a féltve őrzött személyes indoka. Egy cipőben jártak anélkül, hogy tudtak volna róla, a prédát és a ragadozót csak egy hajszál választotta el egymástól. Lehet, hogy nem is különböznek annyira?
Az időjárás gyorsan változott, egyik pillanatról a másikra komorabbá és hűvösebbé vált, mint amilyen volt. A szél úgy süvített, mint megannyi sikoly egy szellem járta házban, és úgy szivárgott be mindenhova iszonyatos hidege, akár egy suhogó lidérc, ami körül még a levegő is megdermed. A szürke felhők tömege úgy fogta fel a napfényt, mint egy hatalmas háló, és olyan hatást keltett, mint mikor a színházi előadás végén a színészek elé engedik a függönyt, elszeparálva ezzel őket a közönségtől. Ez esetben Zelo és Yongguk voltak a színészek, akik lámpalázasan várták a következő színdarabot, még hozzá egy olyat, amit először fognak előadni mindenfajta gyakorlás nélkül. Volt ebben igazság, hisz' mindkét fiúnak meg kellett játszania magát. Hogy a közönségnek és egymásnak is, az már más kérdés volt. 

- Őszintén szólva látszik is - jegyezte meg Yongguk, szokatlan árnyalattal a hangjában. 

- Ezt hogy érted? - kérdezett vissza Zelo összehúzott szemekkel. Eléggé piszkálta a csőrét, hogy az idősebbik is tudja alkalmazni a titokzatosság intézményét, mitöbb, nem is olyan amatőr módon. 

- Nagyszerűen deszkázol. Akármikor meglátom, miket csinálsz, sóhajtok egy nagyot, hogy én olyanokat miért nem tudok - válaszolta Yongguk szája sarkában bujkáló mosollyal, de Zelo türtőztette magát, nehogy odanézzen.

- Köszönöm. Kisiskolás koromban deszkán gurulva mentem suliba, szóval már évek óta fontos szerepet tölt be ez a hobbi az életemben. Gyakorlás kérdése. - Ha tudnád, mi a másik hobbim, sikítva szaladnál el. De vegyük úgy, hogy ártatlan szentlélek vagyok. Mivel a beszélgetés új irányt vett, gondolta, most rajta a sor, hogy kérdezzen. Legszívesebben azonnal Yongguk alvási szokásai felől érdeklődött volna, hátha jobban ki tudja dolgozni a megölését, azonban inkább magába fojtotta a kisördögöt. - Te mivel töltöd el a szabadidődet?

- Munkával és tanulással, ha lehet ilyet mondani. Második évemet kezdem majd a Szöuli Nemzeti Egyetemen építészmérnöki karon, mellette pedig egy lakberendező és enteriőrtervező cégnél segédkezem. - Nahát, eléggé helyén van az esze. Sőt, arra az egyetemre szinte lehetetlen bekerülni! Keményebb dió ez az ember, mint eddig sejtettem. Zelo próbálta észrevétlenül helyére rakni a leesett állát, közben Yongguk tovább folytatta. - Szeretek rajzolni és festeni, olykor az én munkáimat használják fel alapnak, valamint ihletforrásnak.

- Ez fantasztikus lehetőség! - bukott ki Zelóból. A lelke mélyén részben irigykedett Yonggukra, ő is szívesen állt volna ilyen biztos lábakon, már ami a munkát illeti. Neki egyelőre csak hobbijai voltak, és egyik sem érte meg a pénzét. Deszkázás és emberölés, nagyszerű munkalehetőségek, nemde? Ha így folytatom, legfeljebb csak a feketepiacon vagy a maffiánál találok melót. Choi Junhong, a mokpoi bandavezér... Mondjuk nem is hangzik olyan rosszul. 

- Igen, bár igazából mégsem lelem benne azt a felhőtlen örömet - fintorgott Yongguk. Miközben kimondta a tényeket, gyorsan átfutott agyán, talán nem éppen jó ötlet már az egész önéletrajzát elmesélnie egy idegennek, még ha az idegent korábbról már látásból ismeri.
Bizalmatlan vagyok, mert nem tudhatom, ki áll a bácsikám halála mögött, ugyanis meg mernék rá esküdni, hogy nem az egészségi állapota végzett vele. Aztán ott vannak a korábbi halálesetek is, amik alátámasztják a gyanúmat. Ettől kezdve Zelóval is óvatosan kell bánnom, hátha tud olyat, ami elősegíti a nyomozásomat. Meg kell tudnom, kik és hogyan mozgatják a bábukat a hotel falai között. Ennek pedig az az ára, hogy a saját életemet is kockáztatom, mert tisztában vagyok vele, hogy életveszélyes bárkinek itt lennie. Lehet, hogy a gyilkos eszköz vagy személy éppen lesben áll valakire a szálloda valamelyik fala mögött. Én meg idekint vagyok, vagyis semmiről nem fogok tudni, ha történik majd valami.
Ez alatt a két fiatal belépett a legközelebbi parkba, ahol az időjárás miatt már csak egy-két elszánt gördeszkás rótta köreiket a kikövezett sétányokon, megfelelő akadályokat keresve. A magas fák zöld, dús lombjai a széltől kocsonyaként remegtek, a levelek hangosan susogtak minden irányból. A madarak csicsergései fokozatosan elhalkultak, lassan kezdett minden kihalni Zelo és Yongguk körül. Ők viszont továbbra is haladtak előre. Yongguk két lépéssel Zelo előtt járt, majd leült a legközelebbi szökőkút peremére. A szürke hajú fiúnak nem tetszett ez a hirtelen hangulatváltozás és furcsa viselkedés, így követte az új gondnokot.

- Feszélyez valami? - telepedett le Yongguk bal oldalára. A másik ember belerúgott egy apró kavicsba, ami kopogva átgurult egy pár méterre lévő padhoz. 

- Mondhatni. Van még egy elfoglaltságom, de azt nemigazán szokták értékelni. Mindig azt mondják, hogy semmi értelme, inkább foglalkozzak azzal, amit rendesen megfizetnek.

- Mi az, ha szabad tudnom? - Zelo ezúttal őszintén kíváncsi volt, megjátszás nélkül érdeklődött tágra nyílt szemekkel. 

- Persze, hogy szabad - bólintott Yongguk visszafogottan, majd sóhajtott egyet. - Évek óta dalokat írok.

- Ne szívass már! - csattant fel a fiatalabbik úgy, mintha tűvel szúrták volna meg. Yongguk kissé megriadt attól, hogy Zelo szemei olyanok, akár két - szürke - golflabda. Még ennek ellenére is ugyanolyan angyali arcúnak látta a nála magasabb srácot, hiába tagadta volna. El kellett ismernie, hogy Zelo igenis elragadó ábrázatú, olyan, akár egy nagyra nőtt baba. Ellentétben vele, aki mindig a markáns állkapcsáról, kemény vonásairól és ínyes mosolyáról volt ismert. Ez volt az oka, amiért Yongguk váratlanul szélesebbre húzta a száját. 

- Nem szívatlak, miért tenném? - váltott át játékosabb hangsúlyra.

- Á, semmi - fordult el Zelo és a repkedő leveleket mustrálta, mintha meg se szólalt volna. Egyből eszébe ötlött, hogy nem kéne lelőnie a poént, inkább magában tartja egy ideig. - Egy pillanat. Ha Szöulban jársz egyetemre, miért vagy itt az ország másik szegletében? Mokpo nem a legnagyobb városok egyike, az utóbbi időben is csak a hotel miatt lett ismertebb és forgalmasabb.
- Idekötnek a gyökereim, legalábbis már csak egy nyár erejéig - mosolyodott el megint Yongguk sokat sejtetően, féloldalasan.
- Te is helyi vagy? - ráncolta Zelo a szemöldökeit, a másik erre biccentéssel válaszolt. A szürke hajú fiú azt hitte, a csodálkozását nem lehet tovább ragozni, Yongguk mégis megtette. - De ha helyi vagy, hogyhogy nem ismered a város ezen részét?
- Történetesen nem itt éltem évekig, csupán itt születtem. Hivatalosan Incheonban élek, de Szöulban tanulok - magyarázta el teljesen Zelo felé fordulva, közben megtalálva vele a megfelelő kontaktust. Ezzel bekövetkezett az, amit idáig Zelo igyekezett elkerülni, egy újabb farkasszemet a mellette gubbasztó Yonggukkal.
Rögvest zuhanni kezdett a végeláthatatlan messzeségbe, a hipnotizáló és magába szippantó sötétségbe, amiben felemészt a tátongó űr. Visszataszító, mégis csábító, hogy vajon mi rejtőzhet a legmélyén. Tényleg megszűnik létezni a világ, vagy előzmények nélkül világossá válik minden? Rábukkan mindarra, amit eddig elnyelt ez a miniatűr kozmosz? Ez a fekete lyuk valóban arra vár, hogy valaki végre felfedezze, majd azután fehér lyukká változva kiadja az összes magába rejtett gondolatot és érzelmet?
Zelo szinte fizikailag érezte, hogy magával rántja az eseményhorizont, belerántva a szingularitásba, ahonnan képtelenség kiszökni. Semmibe nem tud kapaszkodni, semmi segítséget nem kaphat, csak magára van utalva. Lassan a bőrére tapad az ében pokla, beférkőzve az összes porcikájába, átjárva a sejtjeit kivétel nélkül. Örökké a sötétség foglya lesz, akárhogy próbálna ellene küzdeni. Ha még maga a fény sem tud belőle szabadulni, ő hogyan tehetné? Csinálhat majd bármit, az összes kísérlet kudarcba fullad, sőt a hátralévő élete is füstbe ment tervé változik.
Ez az egész pár másodperc alatt zajlott le Zelo és a fekete lyuk szemű Yongguk között, mégis egy teljes évszázadnak tűnt az áldozatul esett számára. A kijózanításhoz elég volt egy pislogás, de már így is késő volt. Mire Zelo teljesen magához tért, az üldöző üldözötté vált.