V. rész

Zelo összefont karokkal támaszkodott a papírvékony falnak és összehúzott szemekkel a falon csillogó szerszámokat mustrálta. Töprengése közepette be-beharapta alsó ajkát, ami lassan teljesen kiszáradt és sebessé vált, de a fiút ez egyelőre csöppet sem zavarta. Sokkal inkább az, a szíve és agya mennyire próbált összedolgozni, de egyik sem úgy működött, mint ahogy kellett volna. Szívverését szinte a fülében hallotta, feje pedig zúgott és sajgott a megannyi gondolattól és az idegességtől. Ennek következtében hamar túlfűtötté vált a teste - amit részben a járatban uralkodó hőség is okozott -, lassan hideg verejték kúszott lefelé hosszú gerincén. Ettől kirázta a hideg és a derekára kötött pulcsiját magára öltötte, fittyet hányva a tomboló a hőségre. Úgy gondolta, a libabőr a félelem jele, ezért őt még az élettelen falak sem láthatták így. De Zelo mitől félne? Egy olyan igazi gazember, mint ő, még a lebukás gondolatától sem tart különösképpen, akkor valójában miért aggódik? Próbálta a libabőrt a hűvös testnedvére fogni, ám ez őrültségnek tűnt.
Karcsú ujjait mélyen beleszántotta homlokára tapadó, szürke hajába, hátha ezzel visszaadhatja frizurája tartását. Több-kevesebb sikerrel... Megadóan sóhajtott egyet és a fal mentén lecsúszott a földre, majd felnézett a szemközti felszerelt polcokra. Az azokon álldogáló fehér gyertyák fénye ide-oda táncikált, a szétterülő, forró viaszok komótosan vánszorogtak a talaj felé. Mennyiségükből adódóan Zelo már hosszú ideje a járatban tengette idejét, de nem vette a fáradtságot, hogy megnézze az időt telefonja kijelzőjén. Ehelyett felvett maga mellől egy elhajított gyufás dobozt, amit úgy kezdett el forgatni kezében, mint általában a gyújtóját, mielőtt feléget valamit. Ettől rögtön mozaikszerű képek ugrottak be elméjében és hagyta, hogy újra átélje közelmúltja egyik sötét emlékét.

Mozgása akár egy hálón mászkáló póké, settenkedése és kúszása macskákat megszégyenítő. Áldotta is az égieket, amiért ilyen jól kihasználhatta hajlékonyságát, valamint magasságához képest pehelykönnyű súlyát. Hangtalanul lépkedett és rejtőzött el felváltva, beleolvadva környezete árnyékába. Koromfekete szemei úgy hozzászoktak a sötétséghez, mint egy vérbeli ragadozóé, erős izmai pedig támadásra készen feszültek bőre alatt. Erei majd' szétpattantak az izgatottságtól és a pusztítás közeli beteljesedésétől. Szája olyan száraz volt, akár a Góbi-sivatag, érzékszervei már érezni akarták a vasra emlékeztető nedű bukéját. Egy lélek sem volt a folyosókon, vagy ami volt, az is csak kószáló, halott lélek formájában. Nem egy ember lelte váratlan halálát eme épület falai között, így természetesek voltak a paranormális jelenségek. Ám az itt ragadt lelkek még holtukban is tartottak emberi mivoltuk megrontójától, Tőle, így őt nem kísértették. A szellemek tökéletesen megvoltak a padláson, a konyhában vagy épp az alagsorban... De valóban szellemek voltak azok?

Rutinos volt, mégis kapkodva vette a levegőt a teljes arcát elrejtő maszk alatt. A fekete gumikesztyű szinte eggyé vált bőrével, mintha nem is lett volna rajta, ezért reflexből többször is ellenőrizte, nem-e lukas. Az összes ruhadarabja fekete volt, a maszktól kezdve a dzsekin át a bőrnadrágig. Nyugodtan hívhatta volna magát a balszerencsét hozó fekete macskának, de az ő megjelenése rosszabbat jelentett egy cirmosénál: halált, méghozzá fájdalmasat. Olyan szerephez jutott ettől, amit bárki rossz ómennek vehetett volna, ám az eddigi szemtanúknak nem volt akkora szerencséjük, hogy elmesélhessék bárkinek is. Akár az írek Banshee-jei, ő is jelezte a közelgő véget, ami elől nincs menekvés.

Az ajtó előtt guggolva felhúzott cipőire két zuhanysapkát, majd óvatosan kinyitotta az ajtót és maga mögött bezárta. Négykézláb az ágyhoz mászott, hallgatózott és lassan felemelte a fejét. Az ember mélyen aludt, ő meg gondoskodni akart arról, hogy az örök vadászmezőkön maradjon, soha többé nem látva az élők világát. Dzsekije belső zsebéből elővett egy alkohollal átitatott kendőt és egy sötétbarna színű üvegcsét. Egy pillanattal később már kiöntött egy kevés folyadékot a kendőre, és már fel is mászott az ágyra a szuszogó ember fölé magasodva. A férfi nyitott szájjal aludt, könnyebb nem is lehetett volna, ám az ágy matraca megmozdult az ő súlyától, a férfi pedig ettől kinyitotta a szemeit. Azonban mielőtt kitisztulhatott volna a látása és észrevehette volna a mellette térdepelő maszkos alakot, amaz már befogta a száját a kendővel, a következő lélegzetvétellel pedig rögtön eszméletét vesztette. 
A kloroformnál nincs is megbízhatóbb barátom - gondolta magában a maszkos ravasz vigyorral az arcán. Másik zsebéből kihalászott egy fénylő villát, aminek a középső foga szándékosan hiányzott, majd egy határozott mozdulattal beledöfte az elkábult férfi nyaki artériájába. Hogy megelőzze ösztönszerű felébredését, még mindig a száján tartotta a kendőt. Jártasságának köszönhetően egy csepp vér sem fröccsent rá, azonban a villa kirántásával már óvatosabbnak kellett lennie. Miközben kihúzta a nyakból a gyilkos eszközt, balra fordította a férfi fejét, ezért a vér egyből az ágyneműre és a párnára kezdett folyni. A mozdulatsortól az idős férfi felnyögött és kapkodva vett levegőt anélkül, hogy magához tért volna, de akkor sem kelhetett volna fel, ha akart volna. Forró nedve egyre nagyobb tócsát hagyott feje körül, pulzusa egyre lassult, ahogy folyamatosan vért vesztett, élete néhány szívdobbanásnyival később ki is múlt. 
A maszkos ez idő alatt lemászott az ágyról és pár méterrel odébb gyönyörködött művében. Szerette látni, mikre képes, ha rabul ejti őt gyilkolási vágya. Elégedett volt, ugyanis az imént sikerült csillapítania azt az éhínséget, amit már régóta nem tudott csillapítani, csupán napról napra magába kellett fojtania. Ez olyan teher volt, amit rajta kívül senki nem érthetett meg, szinte megfulladt tőle. Egy közönséges embert hidegen hagy egy emberölő gondolatai és érzései. Hiába vélekedik úgy magáról, hogy csak azt tette, amit tennie kellett, senkit nem érdekel. Mindenesetre végre kielégíthette egyik legfőbb szükségletét, és ettől szétáradt benne az idill. 
- Így olyan, mintha Dracula áldozata lett volna - kuncogott halkan. - Kár, hogy nyomozott utánam, különben tovább élhetett volna. Meggondolatlan tuskó. - Elégedetten sarkon fordult, alakját pedig elnyelte a rémséges, vérszagú sötétség.

Mire észbe kapott, Zelo torka olyan száraz lett, mint a cserepes szája. Apránként erősödött a szomjúsága, ám tisztában volt vele, hogy ezt semmilyen folyadék nem enyhítheti. De valahogy más volt, mint eddig... Talán a teste másért sóvárog? Miféle szomjúság lehet az, ami hasonlít ahhoz az emócióhoz, mint a vérszomj? Ami ugyanúgy pusztító és bármit képes megváltoztatni? Ami szintén jelen volt a háborúkban és a történelem minden egyes mérföldkövénél? És a legfontosabb, vajon el lehet tőle gyengülni?
Zelo nem bírt huzamosabb ideig egy helyben maradni, így kénytelen volt fel-alá járkálni. A gyufásdobozt még mindig a markában tartotta, bár keze erős szorításában csaknem palacsintává nyomódott. Végül hosszas elmélkedés után a fiú megtorpant, fintorogva elhajította a gyufásdobozt, sorban eloltotta a gyertyákat és a falban lévő résen keresztül visszamászott a szobájába. Visszatolta a szekrényt takarásképp, lehámozta magáról a pulcsiját, ledobta a földre, ezután hátravetette magát a gondosan bevetett ágyára. Lehunyta szemeit, de ezúttal zavaróbbnak találta a kontaktlencséket, mint eddig. Próbálta visszafogni magát - beleértve az érzéseit is -, és szabályozni mellkasa egyenletes mozgását. Amint ez sikerült, oldalára fordulva elkezdte gyűrögetni a paplant. Talán az lesz a legjobb, ha lemegyek enni, majd alszok pár órát és este kimegyek a parkba. Másodpercekkel később felhúzta fehér tornacipőjét és már a lakosztálya ajtaján túl volt. Miközben szedte a lábait, a pár órával korábbi történeseken tűnődött.
Tagadhatatlanul száznyolcvan fokos fordulatot vett Zelo érzelemvilága, amióta belemélyedt az új gondnok tekintetébe. Hiába próbálta megszakítani a kettejük közötti szemkontaktust, egyszerűen nem ment neki. Yongguk úgy magához vonzotta, mintha a fején mágnes lett volna. Zelo először akkor érezte magát tehetetlennek és védtelennek, egy szánalmas kis proletárnak. Miután Yongguk elfordította arcát, Zelo szinte egy mázsás tömegtől szabadult meg. Újra magánál volt, agyában fénysebességgel kezdtek száguldozni a gondolatok, mi volt ez az egész közte és Yongguk között. Volt erről egy elmélete, amit azonnal igyekezett kitörölni az elméjéből.
Ezek után érthető oknál fogva Zelónak nem volt fekvése megválaszolni a neki címzett kérdéseket, gyerekes módon hárított. Yongguknak azonnal szemet szúrt, hogy hirtelen még hűvösebbé vált, így mielőtt erre is rákérdezett volna, Zelo improvizálással kimentette magát és gyors ütemben visszatért a Grand Yongba. Igazi taplónak tűnhetett, amiért a szökőkútnál magára hagyta Yonggukot, de egy egyszerű "hamarosan visszajövök" szöveggel enyhítette a kellemetlen helyzetet. De azóta órák teltek el, Zelo pedig az ígérete ellenére nem ment vissza a parkba... Ezt konstatálva megkérdőjelezte magában, hogy tényleg lemenjen-e enni, vagy inkább nem rá jellemzően keresse meg Yonggukot. Hiszen mégis csak az áldozatáról volt szó, akit apránként meg akart ismerni, de talán a baklövésével máris elvágta magát nála, ami egyet jelentett azzal, hogy még nehezebbé válik a terv végrehajtása. Akkor viszont a felettesében meginogna a belé vetett bizalma, amiket kemény hónapok árán ért el... Hogy lehettem ekkora seggfej?
Szinte lezakózott a lépcsőkről a nagy sietségben, ráadásul nem egy embert majdnem fel is lökött. Hosszú lábainak hála hamar végigtrappolhatott az emeleteken, és még csak nem is kellett megállnia. Bármi történt, a szálloda nyüzsgő maradt, úton-útfélen vendégek közlekedtek jobbra-balra. Olyan volt, mint egy eleven dzsungel, mindenki keresztül-kasul járkált, ennek dacára Zelónak sikerült épségben lejutnia.
Potyára annak, hogy Zelo egy része máris gyűlölte Yonggukot - főleg a kiszámíthatatlan cselekedetei és az erős karizmája miatt -, vele kellett volna lennie egy bensőségesebb viszony kialakítása érdekében. Azonban megingott alatta a szilárd talaj, egy pillantás is elég volt ahhoz, hogy lássa, milyen ember Yongguk. Zelo foggal-körömmel tagadta volna, de a lelke egy apró darabkája tiltakozott az idősebb srác megölése ellen. Így Zelónak nem volt más választása, mint lecsitítania annak a pici lélekdarabnak a zsibongását.
Érezte, hogy valami nem stimmel vele. Egy eddig új, ismeretlen folyamat kezdődött el lejátszódni benne, és tudta, mi idézte elő. Mint mindig, ezúttal is a belső hang sugallta neki azt, hogyha egyszer a folyamat a zenitjéhez ér, akkor mehet sírkövet nézni magának. Fontos döntést kellett hoznia, nehogy ez bekövetkezzen, a kibontakozó probléma forrását el kell tennie láb alól, még hozzá nagyon gyorsan. Bele se mert gondolni, mi lesz a következménye annak, ha valamilyen oknál fogva ez nem sikerül. Valószínűleg elmegyógyintézetbe zárnák, ami még rosszabb lenne, mint a rácsok mögött tengetni élete hátralévő részét.
A hotelhallba vezető lépcső aljában megtorpant, még hosszas hezitálás után sem tudta eldönteni, hogy az ebédlőbe menjen-e vagy a parkba. Figyelembe véve a kinti időjárást, Yongguk csak abban az esetben ücsörögne még kint a szökőkútnál, ha elgurult volna a gyógyszere. De akkor hol lehet? Fogalma sem volt, mit csinálna egyáltalán, ha megtalálná Yonggukot, de abban biztos volt, hogy meg kell lelnie valahol, mielőtt túl késő lenne. A legnagyobb vesztesek a cél előtt buknak el, a vesztes jelző viszont annyira passzolt Zelóhoz, mint grönlandi eszkimó a Copacabanához...
Nem tudott jobb megoldást, minthogy a recepcióra sietett. Közben borsódzani kezdett a háta a sok idegen ember láttán - még ilyenkor sem tudta kontrollálni a demofóbiáját -, vegyes érzésekkel viseltetett megjelennie ennyi honfitársa között. Ugyan senki nem sejtette azt, miket művelt ő alkalomadtán, mégis sokszor elfogta az a fajta szorongás, mintha ki lenne írva a homlokára, sőt olvasnának a gondolataiban. A benne lakozó kisördög rendszerint olyan bogarakat ültetett a fülébe, hogyha nem vigyáz, egy rossz mozdulattal lelepleződhet, még ha ennek is az esélye az abszolút nullához állt közel.
- Noona*! - csapott hevesen a pultra Zelo, Eunin összerezzenve nézett fel a dossziéi mögül. Kis híján el is hajította a kezében lévőt. - Nem láttad Yonggukot?
- Engem keresel? - vágott közbe az új gondnok, mielőtt a lány megszólalhatott volna. Yongguk lezserül dőlt neki a közeli falnak, szemeit ravaszan összehúzta, de nem volt Zelóval szemben visszautasító. Ellenkezőleg, próbálta palástolni az arcára kúszó vigyort, mert eléggé nevetségesnek találta a szürke hajú fiú korábbi szeleburdiságát.
- Ami azt illeti... - nyöszörögte Zelo zavartan. Yongguk csakugyan visszajött a hotelbe, a kérdés már csak az volt, mikor. - Sajnálom, hogy nem mentem vissza időben, de Wonshikkal sürgősen beszélnem kellett, ami eléggé elhúzódott - rögtönzött Zelo egy eléggé hihető választ.
- Ez esetben gond egy szál se - vonta meg Yongguk a vállait. - Amúgy is hamar eljöttem a parkból, mert jócskán eleredt az eső - mutatott a bejárati ajtón kifele. Kint csakugyan kopogtak a sűrűn potyogó vízcseppek a járdákon és az aszfalt felszínén. Sokaságuktól olyan volt a látkép, mintha vízből készült függöny hullott volna alá. - Reméltem is, hogy nem mész ki megkeresni.
Zelo annyira meglepődött, hogy hirtelenjében csak udvarias bólintásra tellett neki. Még mindig nem fért a fejébe, hogy az eddigiek ellenére az áldozata miért kedves hozzá, talán túlságosan is. Agya rögtön kapcsolt, hogy ez bizony gyanús, ezért lágy arcvonásai megkeményedtek. Ahogy újra Yonggukra nézett, megjátszott mosolyra kanyarodott szája. Élvezd ki, hogy így nézek rád és foglalkozok veled, mert nemsokára haragtól dagadó szemekkel fogsz elküldeni a pokol legmélyebb bugyraiba.

*noona [nuná]: nálunk idősebb nő/hölgy megszólítása koreaiul