IX. rész

Elszántan és a szokásos hidegvérrel húzta le arcára a fekete maszkot. Már percekkel korábban kivette szürke kontaktlencséjét, felfedve eredeti, föld barna íriszeit - hozzátartozott az inkognitóhoz.

Egy hét telt el Kwon Shiwoo halála óta, valamint beköszöntött a hetedik hónap, a tikkasztó július. A kedélyek mindezek ellenére sem csillapodtak, épp ellenkezőleg, a vendégek és dolgozók között kialakult kis társaságok azt találgatták, ki lesz a következő szerencsétlen, aki Árny áldozatául esik. Így nevezték el a Grand Yong ismeretlen gyilkoló gépét azok után, hogy már a második embert szúrta nyakon, mint valami elcsépelt Dracula, és mivel semmi jel nem utalt a kilétére, árnyékba, homályba burkolózott. A helyieknek az Árny tűnt a legegyszerűbb elnevezésnek, ha azt is számításba vették, hány életet oltott már ki lebukás nélkül. Vérprofi lehet, a szó szoros értelmében, ez pedig azt jelenti, hogy Árny nem pusztán unaloműzésből hajtja végre tetteit - érdeke származik belőle. És ez milyen igaz is!

Megigazította magán az új bőrnadrágját, amit kifejezetten erre az alkalomra vett - kényelmesebb volt, mint az előző darab -, felhúzta fekete pulcsiját és dzsekijét, aztán több oldalról is megcsodálta magát az előszobai tükörben. Minden szempontból tökéletesen nézett ki, senkinek egy rossz szava nem lehetett volna abban az esetben, ha nem újból ölni ment volna. Pedig erre készült, méghozzá az eddigi legfontosabbra és talán a legfájdalmasabbra is. Nem az áldozatának lett volna fájdalmas - ezt senkinek nem merte volna bevallani -, hanem saját magának. Mélyen beszívta tüdejébe a levegőt, ezzel párhuzamosan elindult a falban tátongó rés felé és átadta magát emlékeinek.

Azon a reggelen korábban kelt, előre megsejtette, mi fog történni az elkövetkezendő órákban. Végigtipegve a népes emeleteken azon morfondírozott, milyen reakciókat fog szülni az újabb haláleset. Nagyjából az történt, amire számított. Mikor leért, a hallba vezető lépcső tetején megállt és a magasból kísérte figyelemmel az előcsarnokban mozgolódó tömeg visszajelzéseit. Normális esetben senkinek nem lett volna gusztusa végignézni a halott elhordását, de a különc vendégek még a világért sem hagyták volna ki ezt a megrázó eseményt. Shiwoo élettelen testét akkor cipelték ki a bejáraton, a tömeg szinte sorfalat állt a mentősöknek. Nem siettek, komótosan vitték a hordágyat, a férfin már úgy sem lehetett segíteni, órák óta halott volt. Épp a recepció előtt haladtak el az érintettek, amikor Zelo ott észrevette Yongguk fekete hajkoronáját, aki döbbent arccal figyelte a körülötte lévőket. Teljesen elsápadt, kvázi az volt a homlokára írva, hogy ilyen nem történhet meg. Zelo ajkába harapva nézett lefele, a magába fojtott emberi énje sajnálatot érzett, de nem a szörnyű tette miatt, az oka Yongguk volt. Valamilyen szálak fűzték az öreg medencéshez, amiért ennyire sokkot kapott? Annyi baj legyen, most már még kevesebb zavaró tényező állhat közénk.

Mindenesetre a helyzet komolysága kapóra jött, a vendégek lassú felszívódása után – nagyjából negyed órát vett igénybe - Yongguknál köthetett ki feltűnés nélkül. Előtte Zelo gyorsan leugrott a konyhába, kért két erős eszpresszót, és a két apró csészével a recepcióba caplatott.

- Jobb reggelt. Gondoltam, szükséged lenne egy kis energiára - tette le Zelo a recepciós pultra a csészéket, az egyiket távolabb tolta magától.

Yongguk nem akart hinni a saját szemeinek. Csak pislogott az iratkupacok mögül, kezei megálltak a levegőben, mintha hirtelen kivették volna belőle az elemet. Döbbenetesnek találta, hogy felkelés után Shiwoo halálával kellett szembesülnie, most pedig Zelo, az a zárkózott fiú hozott neki kávét, aki eddig olyan távolságtartóan viselkedett, mintha kém elől bujkált volna. Milyen meglepetések érhetnek még téged a mai napon...

- Ki súgta meg neked, hogy szeretem a kávét? - vonta fel Yongguk a szemöldökeit, Zelo továbbra is csak kedvesen mosolygott rá.

- Megérzés - vonta meg a szürke hajú fiú a vállait, száját még szélesebbre húzta.

- Kö-köszönöm - dadogta Yongguk és meghajlás után elvette a neki szánt csészét.

Zelót örömmel töltötte el, hogy az idősebb fiút sikerült zavarba hoznia. Megvárta, míg Yongguk belekortyolt az italába, csak azután ivott ő is, de közben nem vette le a szemét a másikról. Amint Zelo úgy ítélte meg, hogy Yongguknak sikerült túltennie magát meghökkentő cselekedetén, beszélgetést kezdeményezett. Egyszer úgy hallotta, az ellenségnek a legjobban a saját fegyverével lehet visszavágni, így ő is így tett. Zelo folyamatosan érdeklődött, Yongguk meg igyekezett megfontoltan válaszolni a feltett kérdésekre. Az előző napi társalgási helyzet megfordult és Zelo volt a beszédesebb. Jól láthatóan és hallhatóan működött a terve, a medencés férfi halálát Yongguk szépen lassan kiverte a fejéből, erre növekvő jókedve utalt.

A két fiatal kávés csészéje lassan kiürült, egyre jobban belemélyedtek az olyan témákba, mint a tanulmányok, vagy éppen Mokpo, majd azon kapták magukat, hogy szinte mindenről el tudnak beszélgetni. De valamiért Yongguknak még nem volt mersze kipuhatolni Zelo személyes élményeit a szállodával kapcsolatban, így inkább sodródott az árral.

Egy bizonyos idő után annyira belefeledkeztek egymásba, hogy még Zelo is elfelejtette, mi volt az eredeti szándéka. Élvezte, hogy kortársai közül valakivel végre érettebben tud társalogni, anélkül, hogy az esetlegesen eltérő véleménye miatt megszólná a másik fél. Yongguk nem ilyen volt, egyszer sem érezte rajta, hogy bármiért is furcsán nézne rá vagy lekezelné. Zelo öntudatlanul kezdett megnyílni előtte.

Együtt ebédeltek, utána jobb hely híján az esőzéstől nedves parkban találtak menedéket. Először sétálgattak a dús lombú fák között a kikövezett sétányon, majd letelepedtek ugyanarra a szökőkútra, ahová előző nap. Ez idő alatt olyanokat tudtak meg egymásról, hogy Zelo pár évvel ezelőtt Yonggukhoz hasonlóan jó rajzos volt, de elvesztette benne érdekeltségét és tehetségét, viszont egy ideje önerőből tanulgat angolul, ami viszonylag egészen jól megy neki. Yongguk meg mindig is szeretett irányítani, saját kezeiben tartani a dolgokat, ügyeket intézni, ezért célja minél előbb elvégezni az egyetemet, tapasztalatokat szerezni és saját vállalkozásba kezdeni. Zelo torka kissé elszorult, hiszen az lebegett előtte, hogy a mellette ülő ember tele van tervekkel, de egyik álmát sem tudja véghezvinni - miatta. Nem szabadott volna túl kedvesnek lennie a másikhoz, hamar belátta, de már nem volt visszaút. Rövid időn belül megkedvelte Yonggukot, még ha ezt tudatosan nem is fogta fel, nem utolsó sorban meglepően jó beszélgetőpartnerre lelt benne.

Egyik nap követte a másikat, és ha Zelónak nem lett volna elég baja a füle mellett elengednie az Árny-teóriát – amivel még Elisa és Violet is traktálta -, még azzal is foglalkoznia kellett, nehogy gyanússá váljon Yongguk előtt. Zelónak szokásává vált reggel kávét vinnie az ifjú gondnoknak, mielőtt belekezdett munkájába. Ezt se Eunin, se Chunsoo nem nézte jó szemmel, de az igazgató úr unokaöccsét ez hidegen hagyta. Délutánonként kimentek a parkba, ahol Zelo gördeszkázásra próbálta oktatni Yonggukot - több-kevesebb sikerrel -, vagy csak leültek egymás mellé és az élet nagy kérdéseiről tanakodtak. Már pusztán ezekkel is olyan belső kötelék alakult ki közöttük, köszönhetően a boncolgatni való témáknak és nevetéseknek, hogy lehetett volna kialakuló barátságnak is nevezni. Egy bibi volt az egészben, Zelo a saját csapdájába esett, amit Wonshik is észrevett.

Hét nappal a legutóbbi haláleset után, késő délután a szállodaigazgató behívta magához unokaöccsét, mielőtt amaz lement volna a hallba. Megvárta, amíg Zelo kényelembe helyezte magát az egyik kanapén, aztán máris a tárgyra tért.

- Zelo, az ég szerelmére, ne vágd magad alatt a fát. Ha így folytatod, úgy fogsz kiszivárogtatni információkat Yongguknak, hogy észre se veszed!

- Azok után, amiken keresztül mentem miattad és a piszkos ügyleteid miatt, ilyet feltételezel rólam? - tárta szét Zelo a karjait, Wonshik fejet csóválva leült dolgozóasztala mögé.

- Te is tisztában vagy vele, hogyha minél jobban megkedveled őt, annál nehezebb lesz majd később megválnod tőle és eltenned láb alól. Épp ezért, tedd meg minél előbb, mielőtt túl késő lenne. A te érdekedben... - dőlt előre Wonshik a székében összekulcsolt kezekkel.

- Nem, te csak a saját érdekeidet nézed! Ha annyira számítanának az én érdekeim is, nem nekem kéne...

- Tegyem meg én? - szólt közbe a férfi élesebb hangon. - Az orrod előtt lőjem fejbe Yonggukot, ezt akarod? Legyek én az elkövető és bukjunk le a rutintalanságom miatt?! - vonta fel szemöldökeit, mélyen belenézett Zelo kontaktlencsés szemeibe. - Hidd el nekem, az a legjobb, ha te intézed el, te is tudod... Úgyhogy megvan a lehetőséged, csak használd ki az alkalmat. Minél távolabb áll tőled valaki, annál könnyebb kimondani rá a végítéletet és búcsút inteni neki. Ha jót akarsz magadnak, még ma megölöd. Én csak jót akarok neked, szeretett öcsém fia vagy, de persze ez úgy is a te életed, ott cseszed el, ahol akarod... A ma este csak egy ötlet, vagy megfogadod, vagy nem. Meglátjuk, hogy a másik ember hibáiból vagy a sajátjaidból tanulsz-e többet, és ez normális-e így.

- Ha az én tulajdonomban állna egy olyan szálloda, ahol pénzügyi érdekek miatt garázdálkodik egy sorozatgyilkos és öli meg azokat, akik bármit is megsejtenek, én inkább nem merném megítélni, mi a normális! - zárta le Zelo a vitát.

Fortyogva felállt a kanapéról, kiviharzott Wonshik irodájából, az ajtót hangosan becsapta maga mögött. Sejtette, hogy az ügyet keun-appája még nem tekintette lezártnak, de szerette volna éreztetni vele, hogy ez nem állapot. Zelo az elkövető, mindig is ő volt, Wonshik csak egy háttérben mozgó bábu, aki rendezgette azokat a szálakat, amiket esetleg Zelo nem volt képes. Egyértelmű, kinek volt nehezebb dolga, így a tizennyolc éves fiú jogosan akadt ki a számonkérés miatt.

Mérgében nem talált megfelelő helyet a merengésre, mint a szálloda hátsókertje. Annyira el volt foglalva magával, hogy fel se tűnt neki, milyen egyszerűen ki tudott sétálni az étterem melletti ajtón anélkül, hogy Yongguk vagy Eunin észrevette volna. A szürke hajú fiú a kert azon részébe futott, ami szándékosan el volt rejtve a vendégek elől. Mielőtt Zelo a Grand Yongba költözött, Wonshik pihenőhelyéül szolgált, de a férfinek már nem volt ideje a kerttel foglalkozni, jóformán magával se. A kertészek gondosan ápolták a növényeket, így nem volt teljesen elhagyatott a koreai-japán stílusban kialakított környezet. Zelo egy cseresznyefákkal körbevett pagodában talált megnyugvást, ami szinte láthatatlan volt a nagy sövénysorok miatt. Mellette patakocska csordogált, a levegő madárcsicsergés dallamát és virágok illatát szállította. Útközben Zelo letépett egy vörös rózsabimbót az egyik bokorról és a szirmainak tépkedésével ütötte el az időt. Rózsa, ami emberi vérrel táplálkozik, innen nyeri különlegesen intenzív színét, ez vagyok én. Bizonyítani akarok. Ha eddig nem ment, most fogok.

Visszaemlékezései lekötötték figyelme nagy részét, mialatt zseblámpával a kezében közlekedett a járatban. Tett jó pár métert, majd lemászott a következő emeletre. Ezt addig ismételte, amíg a földszinti járatban nem találta magát, ezután visszarántotta magát a jelenbe. A szokásos résen átkúszott, lopakodva átment a hall másik felébe és már a recepció mögött rejtőzködött. Hajnali egy felé járhatott az idő, síri csend honolt, ettől úgy érezte magát, mint egy lesben álló szellem, aki épp kísérteni készül. De ő nem riogatni akarta kiválasztott emberét, többre vágyott.

Rövid hallgatózás után vette a bátorságot és benyitott a gondnoki szobába, szerencséjére nem nyikorgott az ajtó. A szobába gyenge holdfény világított be, kiemelve azt a dombocskát az ágyon, amit a rajta fekvő ember formált testével. A domb kiegyensúlyozott mozgása alapján lehetett látni, hogy az a bizonyos illető mélyen alszik, ez pedig bőven elegendő volt a gyilkos megnyugvására. Amilyen halkan lehetett, becsukta maga mögött az ajtót, aztán óvatos léptekkel az ágyhoz tipegett. Remegő kezekkel elővette dzsekijéből kloroformos kendőjét, arra az esetre, ha prédája felébredne. Másik markában előre kiélezett kését szorongatta és próbált arra koncentrálni, hogy a szuszogó ember nem az, mint akinek tűnik. Remélte, hogy figyelemeltereléssel könnyebb lesz megtennie újabb bűntettét, de jóformán minden sejtjében érezte szívének dobbanásait, mert akárhogy erőlködött, nem sikerült csillapítania idegességét. Rátérdelt az ágyra és közelebb kúszott újdonsült barátjához. Viszont amikor Zelo ráült volna, hogy le tudja szorítani felébredése pillanatában, padlót - pontosabban ágyneműt - fogott.

Az alvó Yongguk szemet gyönyörködtetően elbűvölő volt. Mint valami képlékeny látomás, a Föld égi kísérője úgy sütött le hibátlan arcára. Lehunyt szemhéjai alatt az a hívogató, vonzó sötétség rejlett, ami a feketeség ellenére több fényt, vagyis több értéket őrzött magában, mint az összes csillag az égen. Fekete haja úgy fénylett a holdfényben, amitől ő tűnt Hófehérke férfiváltozatának. Gyönyörű látványa hirtelen annyira lesokkolta Zelót, hogy kis híján megszédült tőle.

Nem tudom megtenni, képtelen vagyok rá. Mintha egy láthatatlan erő visszafogta volna minden porcikáját, még a kisujját se volt képes ráemelni az alatta fekvőre. Ettől hamar dühbe gurult, de nem a másik ember miatt, hanem saját magától. Miért nem tudja azt megcsinálni, amit már durván tucatnyi alkalommal végrehajtott lelkiismeret-furdalás nélkül? Az alvó Yongguk csak egy egyszerű ember, akkor meg miért nem tud végezni vele? Mi tartja vissza még mindig? Rossz előérzete támadt, amitől végtagjai sajogni kezdtek. Talán a békésen szuszogó fiú bódító illata szökött túlságosan a fejébe? Nem, ez baromság, hogy juthat ilyen az eszembe?! De megint lefogta valami, amikor készült lecsapni, csak meredt szüntelen a mozdulatlan testre. Zelo szinte már remegett a tehetetlenségtől és a lelki gyengeségtől, amit Yongguk látványa váltott ki belőle. Szíve minden eddiginél gyorsabban vert, hátán izzadságcseppek futottak végig. Jobb kezében összeszorította a kábító lével átitatott kendőt, bal kezében pedig a kés nyelét markolta, de ezen kívül semmi mást nem tudott csinálni, ennyire futotta tőle.

Wonshiknak igaza volt, sőt az elmélete rendkívül helytálló, de már nem volt mit tenni ellene. Túlságosan is közel engedte magához Yonggukot, ezért nem tudott gyorsan túlesni azon, amivel megbízták. Túl sok mindent éltek át ketten az utóbbi napokban, amiket nem lehetett csak úgy a feledés homályába veszni. A közös nevetések, gördeszkázás, ebédelések, átbeszélgetett órák... Zelo szaggatottan vette a levegőt maszkja alatt, szemei bekönnyeztek és elviselhetetlenül szorított a mellkasa. Ebben a helyzetben roppant nagy volt a lebukás esélye, így nem volt más választása, minthogy leszállt az ágyról. Zihálva távolodott hátrafelé, elrakta fölöslegessé vált eszközeit és bőrét mentve kisietett a szobából. Végigiramodott az előcsarnokon és a folyosón található résen átmászva a járat biztonságában tudhatta magát. Megállás nélkül felkapaszkodott az emeletek között rejtett hídként szolgáló vágatban, majd rekordgyorsasággal felért lakosztályába. 

Csaknem letépte magáról ruhadarabjait, besietett a fürdőszobába és megsemmisülve esett be a zuhanykabinba. Maradék erejével megnyitotta a vizet, azonban egy pillanattal később térdre rogyott. Záporoztak bőrére a vízcseppek, de még így sem tudott magához térni. Árny életében először érezte magát vesztesnek, ami majdnem felőrölte idegeit az önbecsülésével együtt. Először buktam el, ez volt az első eset, hogy nem tudtam megölni valakit. Két énje szembeszállt egymással, mintha két különböző ember csapott volna össze a feje felett. Mi történt vele? Mi az, amiért lehetetlenné tette Yongguk megölését? Van erre valamilyen ésszerű magyarázat? 
Zelo egy apró kis pont volt a semmi közepén, magára utalva háborgó gondolataival és érzéseivel, amit a fiatal gondnok iránt érzett. Gukkie, ha tudnád, milyen közel voltál a halálhoz... És, ha tudnád, hogy én milyen közel vagyok hozzá még most is...