X. rész

Pillangók. Pillangók mindenhol. Pillangók vannak a gyomromban és úgy repkednek, mint a részeg kamikaze pilóták! - dörmögte Zelo a párnájába, amit a fejére nyomott. Legszívesebben a fogával ráncigálta volna le róla a huzatot, de inkább megkímélte magát és a párnát is.

Nincs az az isten, amiért ő bevallotta volna magának, mi játszódott le benne és mit érzett pontosan. Inkább kiugrott volna az ötödikről, minthogy valaha is szembenézzen vele. Így állt a helyzet, Zelo igenis megtalálta a legnagyobb félelmét. Már pusztán a gondolatától borsódzott a háta, összeszorult a torka és annyira elgyengült tőle, mint egy végstádiumban küszködő halálos beteg. Átvitt értelemben ő is az volt, a félelmére nem volt gyógyír, vagy amit potenciális gyógyszernek vélt, azt a bajával együtt leküldte az alvilágba.

Hajnali kettő óta megszakításokkal aludt néhány órát, ettől pedig nyűgössé vált, a szemei alatt karikák éktelenkedtek és kézenfekvő megoldásnak tűnt beleverni a fejét a falba. Hosszú ideig csak forgolódott az ágyban, mozdulatai egy vergődő fókáéra emlékeztettek. Csukott és nyitott szemekkel is látta maga előtt azt, akit nem kellett volna, ezért azt kívánta, bárcsak vakon született volna. Akkor legalább nem látott volna eddigi élete során megannyi szörnyűséget – még ha a felét ő maga vitte végbe -, valamint nem látta volna azt a bizonyos arcot, ami egyenesen beleégett a retinájába és a szíve majd kiugrott tőle a helyéről. Gyengének érezte magát, de közben átjárta az erő, ami szintén újdonság volt számára, ezért mérgében elhajította a párnát.

- Istenem, miért nem tudom elfelejteni? – fordult hasra kínlódva. Gyorsan összegyűrte takaróját és abba morgott bele párna híján. – Mi a bánatot csináljak, hogy Yongguk eltűnjön a fejemből?! Üssem a koponyámat kalapáccsal? Fussak neki a betonfalnak? Ezt már nem bírom ép ésszel!

Percekig próbálta elterelni gondolatait minden más létező dologra, csak az volt a lényeg, hogy ne Yonggukon járjon az esze. Először a halott Shiwoo-ra gondolt, akit a mentősök vittek el hordágyon, ám erről beugrott neki, mikor meglátta az új gondnokot a recepción... Másodszor az esős időjáráson agyalt, de emiatt több parkos jelenet vetítődött le előtte... Harmadszor a két német lány sziluettjén rágódott, hátha Elisa és Violet valahogyan beindítja a fantáziáját, azonban mikor megismerte őket, közvetlen utána menekült el a karizmatikus, fiatal férfi elől... Ezeket követően még számtalan máson tépelődött, hasztalanul. Ahogy végigpörgette az eseményeket, agyszüleményeket, előbb vagy utóbb mindig egy emberhez lyukadt ki. Lehet, hogy Yongguk egy kém vagy bérgyilkos, hogy megkeserítse az életemet, aztán kinyírjon. Szándékosan hozott ilyen helyzetbe, hátha vele meg tudják állítani Árnyat. Na, jó, ez őrültségnek hangzik, hiszen már ismerem őt és semmi színészkedés nincs benne. De akkor mi a célja velem?

Zelót az bosszantotta leginkább, hogy ezt a problémáját senkivel nem tudta megosztani. Barátaival régen megszakította a kapcsolatot, felnőttel nemigen állt szóba – félő volt, hogy az idő haladtával megunja az illetőt és elteszi láb alól -, bizalmasa meg sosem volt. Wonshikkal csak az üzletről tudott beszélni, más szóval tényleg nem volt senkije. Egyedül volt, magányosan tengődött, jóformán csak magára volt utalva, akár egy falka nélküli farkas. Aki pedig talán megérthette volna, az is ártott neki, ez a személy pedig Yongguk volt. Ők ketten igenis hamar szót értettek egymással, rengeteg mindenben megegyezett a véleményük, de a kettejük között kialakuló viszony már rég halálra volt ítélve. Egyrészt már előző este meg kellett volna ölnie, másrészt olyan változásokat okozott Yongguk Zelóban, amiktől lelkileg sérült, fokról fokra elgyengült. Vagyis, ha Yongguk megkérdezné őt, mi a baj, azt kéne felelnie, hogy „te”. Zelo zsákutcába került, be kellett látnia.

***

Sürgősen meg akarta menteni magát a közeledő veszteségtől, ezért órák hosszat szüntelen mentsvárat keresett. De rá kellett jönnie, hogy minél jobban távol akar maradni Yongguktól, annál jobban hiányozni fog neki a társasága. Olyan volt neki a fekete hajú fiú, mint a drog. Tudta, hogy kárt tehet benne, mégis akart belőle egy kicsit, aztán már nem érte be ennyivel, többre és többre vágyott, észrevétlenül lassan függővé válva.

- Zelo-shi, valami gond van?

Zelo épp az étteremben üldögélt egy elszigetelt, kör alakú asztalkánál és kávés csészéjét forgatta kezei között, mikor Yongguk telepedett szorosan mellé. A fiatalabbik fiú majdnem ugrott egyet a mély és közeli hangtól, szíve kihagyott egy ütemet. Eléggé belemerülhetett gondolataiba, ha még a gondnokot sem vette észre. Ennyi erővel bombát is robbanthattak volna mellette, arra sem eszmélt volna rá. Mekkora seggfej vagyok, hozom a formámat.

- Mi lenne?

- Nem szeretem, ha válasz helyett kérdést dobsz vissza – húzta el Yongguk a száját, de szemében látszódott a játékosság. Ettől függetlenül Zelo kerülte a tekintetét, nem volt még felkészülve a Fekete Lyuk okozta dózisra.

- Ne haragudj – fújta ki a levegőt, belül őszinte megbánást érzett. Ez sem volt rá jellemző...

- Ne emészd magad, nincs harag – felelte Yongguk egy leheletnyivel vidámabb hangon. – Akkor fogok rád haragudni, ha nem mondod el, mi bánt.

- Mégis mi bántana?

- Zelo...

- Nincs semmi bajom, csak egy kicsit fáj a fejem, biztos meleg- vagy hidegfront jön. – A hatás kedvéért megdörgölte halántékát. 
Yongguk arcán csöppnyi aggódás tükröződött. Ha tudta volna, Zelónak valójában miért „fájt a feje”, azon nyomban lehervadt volna a mosolya. Sőt Zelo arra is gondolt, hogy talán Yongguk még be is húzna neki, ha színt vallana. Ne, nem szabad. Nem gyengülhetek el előtte. Nem fogom leleplezni magam, egy életre megbánnám.

- Remélem, nem migrén erősségű – jegyezte meg halkabban, Zelo csóválta a fejét. – Nincs nálam gyógyszer, amit odaadhatnék, én csak a gyógyhatású italokban hiszek.

- Rajtam most csak egy kiadós eszméletvesztés segítene. Nem akarsz véletlenül fejbe vágni egy serpenyővel? – pillantott Zelo Yonggukra komoly arccal. A gondnok erre összehúzta a szemöldökét és egyöntetűen nemleges választ adott. – Akkor majd trójai falovat fogok imitálni és megpróbálom áttörni valamelyik üvegajtót.

- Erre semmi szükség, chingu – kuncogott Yongguk és megveregette két évvel fiatalabb barátjának jobb vállát.

Zelo teljesen felemelte fejét, ahogy Yongguk megérintette. Egy póló és egy dzseki volt rajta, mégis mintha egyenesen a bőréhez tapasztott volna egy parazsat, úgy égette Yongguk érintése. Hozzám ért. Zelo nyelt egyet és szótlanul bámulta a gondnokot, közben testét átjárta a porcikáit csiklandozó öröm, gyomrában lepkehurrikán söpört végig. Nem elég, hogy a másik ember foglalkozott vele, kedveskedett neki, nem hagyta magára, még tapintatosan is viselkedett vele. Zelo régóta igényelte az ilyenfajta törődést, amit már hónapok nem kapott meg senkitől, beleértve a szüleit is. Yongguk egy csapással lett a barátja, a bátyja, a gyámja és még valami egészen más is. Ezek után el se tudta képzelni, hogy valaha is meg tudja ölni, erre gondolva ajkába kellett harapnia és gyorsan elfordult tőle.

- Hé, valami rosszat mondtam? – kérdezte a fekete hajú finomkodva.

- Nem, semmi ilyesmi. Csak tudod, eszembe jutott néhány emlék, amikből leszűrtem valamit – fogalmazta meg Zelo burkoltan azt, milyen viszony alakult ki kettejük között. Biztos volt benne, hogy az érzelmi szálak, amik Yonggukhoz fűzték, egyoldalúak.

- Mire jutottál?

- Az élet olyan, mint az ásás. Néha akadályoz egy-két gyökér, de ha jól rávágsz azokra a lapáttal, vagy megtéped őket, minden megy tovább... – Legalábbis eddig Zelo minden gyökeret eltávolított az útjából, de Yongguk volt az első, akit nem tudott kipusztítani lelke termőföldjéből. Már gazokat megszégyenítő gyökeret vetett az a Zelo érzelmeit szimbolizáló palánta, ami fokozatosan tört az ég felé.

- Ez aztán a Nobel-díjas gondolat – nevetett Yongguk, megvillantva ínyes mosolyát. – A végén még megírom dalszövegnek, a dalt pedig eladom egy együttesnek – poénkodott, Zelo válaszul oldalba bökte. – Nem olyan régen én is tagja voltam egy bandának, én voltam a maknae.

- És ezzel hogyhogy eddig nem dicsekedtél? – kerekedett el hirtelen Zelo szürke szeme. Yongguk előszeretettel mélyedt volna bele ködbe burkolózó mélységébe, de ez az érzés nem volt kölcsönös. Zelónak eddig csak rossz élményei voltak a Fekete Lyukkal kapcsolatban.

- Miért dicsekedtem volna? Már kiléptem, lezárt ügy az életemben – vonta meg Yongguk a vállait. – Igazából azt sem tudom, együtt vannak-e még a srácok.

- Nem hiányzik? Akarom mondani, biztos jó volt beletartozni egy olyan közösségbe, ahol mindenki felelősséget vállalt a másikért – sóhajtott Zelo. Neki sosem volt szerencséje összetartó csoportba kerülnie, ezért részben irigyelte Yonggukot. – Nem tervezed azt, hogy a jövőben benne leszel egy bandában?

- Szívesen benne lennék egyben, de már nem zenei téren – válaszolta Yongguk sokat sejtetően, kissé a távolba révedve.

- Úgy érted, amolyan „város eldugott szegletében tanyázó” csapatban? Nem nézném ki belőled – vallotta be őszintén Zelo. A lelke mélyén örült annak, hogy ilyenek is kiderülnek Yonggukról, mert ezzel is közelebb érezte magához. Elég volt pár ilyen apróság, hogy valaki még jobban szívébe zárja a másikat.

- Mondtam már, hogy szeretek irányítani.

- Ja, hogy te lennél a vezér... – kúszott mosoly már Zelo arcára is.

- Ez volt a probléma a mi bandánkkal, a csapatfő helyett én dirigáltam a többieknek, én akartam a legnagyobb melókat intézni, mentem a saját fejem után, nem hallgattam az idősebbekre. Általában a maknae-k meghúzzák magukat, hiszen tapasztalatlanok és fiatalok, de ez rám nem volt jellemző. Emlékszem, akkor még én voltam a szeretni való hoobae, akit ártatlannak és csendesnek néztek, még a hajam is vörös volt, hogy aranyosabbnak tűnjek, de mikor kinyitottam a számat, rögtön azt hitték az emberek, hogy valójában én vagyok a leader. Logikus, hogy így nem húzhattam sokáig – préselte össze Yongguk a dús ajkait. Néhány pillanat erejéig néma csendben ült Zelo mellett, majd különös csillogással a szemeiben a fiatalabbikra nézett. – Ha egyszer lehetőségem lesz egy helyi bandát alapítani, beleteszlek a brancsba, ígérem.

- Ezt komolyan mondod? – tátotta el Zelo a száját. Nem akart hinni a füleinek, szíve ismét ugrott egyet mellkasában. – Én miért kellenék neked?

- Figyelsz az olyan dolgokra, amikre mások nem. Nem döntesz elhamarkodottan, legalábbis eddig nekem ez jött le. Fontos a csapatban egy ilyen tag – mosolyodott el Yongguk elismerően.

A szürke hajú fiú most már biztosra vehette, hogyha Yongguknak nincsenek is olyan kusza érzései iránta, mint fordított esetben, de fontos neki. Ha már úgy tekint rám, mint egy öcsre, és nem úgy, mint egy „közönséges ismerősre a Grand Yongból”, akkor jó úton haladok.

Yongguk szükségesnek érezte, hogy szabadidejét főnöke unokaöccsével töltse el. Ha Zelo nem is mondta el neki a színtiszta igazat, akkor legalább segíteni szeretett volna neki túllépnie rajta. Talán Wonshikkal volt egy kis összetűzése. Tudta, milyen az, mikor egy fontos családtag magára hagyja és minden előzmény nélkül önálló cselekedetekre kényszeríti a felnőtté válás során. Az ő nagybátyja, Yongjun is ezt tette vele, mielőtt meghalt a szálloda rejtőzködő gyilkosa által.

***

További egy hét telt el anélkül, hogy Zelo megoldást talált volna problémájára. Mi több, a helyzet csak rosszabbodott. Yongguknak meggyőződése volt, hogy Zelónak nem lehet könnyű helyzete – ő már a kezdetektől tanúja volt Árny akcióinak, félhetett attól, hogy legközelebb talán őt kapja el, sőt a szüleivel sem lehetett rózsás viszonya az utalások alapján -, ezért amikor csak tehette, Zelo mellett volt. Azt hitte, ezzel segíthet a fiatal fiúnak, de épp az ellenkezőjét érte el vele. Állandó gondoskodásával kipótolta azt a hatalmas űrt Zelóban, amit szeretethiánynak neveznek, ezért Zelo egyre jobban vonzódott hozzá. Ez azt eredményezte, hogy Zelo önként megadta magát a Fekete Lyuknak, ellenállás nélkül belevetette magát feneketlen mélységébe.

Odáig fajultak a dolgok, hogy Zelo szándékosan kerülte Wonshikot, Dr. Wangot és családját. A szállodaigazgató nem egyszer próbálta unokaöccsét szóra bírni, ám ő minduntalan ridegen visszautasította.

- Ahelyett, hogy Yongguk megölésén mesterkednél, egész nap rajta csüngesz, mint valami közönséges csimpánzkölyök az anyján?! – vonta kérdőre Wonshik, mikor egyszer sikerült elkapnia az ötödik emeleti folyosón.

- Kuka utas ne szóljon bele a vezetésbe! – sziszegte neki Zelo fintorral az arcán. – Egy háttérembernek nincs joga belekötnie abba, hogy egy gyilkos kit öl meg és hogyan! Eddig mindenkit én csináltam ki, az én ruhámra ragadt a sok vér, engem illetett a felelősség! Az összes halott az én lelkemen szárad, te meg csak mosod kezeidet! Szóval, ha Yonggukot nem ölöm meg, nincs ahhoz közöd! – fakadt ki annyira, hogy Wonshik teljesen elfehéredett. – De mielőtt megpróbálnád átvenni az én szerepemet, tudd, hogyha te fogsz kinyírni valakit, egy napba se fog beletelni és mindennek vége! Olyat tudok a szállodáról, amit te nem, ezért ajánlom, hogy ne avatkozz bele a dolgaimba.

- Neked teljesen elment az eszed, joka? Én csak bűntársnak minősülnék, de a gyilkosságok miatt te kerülnél nagyobb bajba!

- Nem, én csupán szívességet tettem, az alapokat te tervelted ki. De, ha annyira szívügyednek érzed egyesek elpusztítását, öld meg te őket, úgyis azt hiszed, hogy mindent jobban tudsz egy tapasztalt gyilkosnál.

- Igen, talán az lesz a legjobb, ha én magam intézem el Yonggukot – vágott vissza Wonshik.

- Ha miattad Yongguknak akár egy hajszála is görbül, azonnal elveszted a legfontosabb emberedet, mert akkor kitálalok!

- Ebben az egészben te is nyakig benne vagy!

- Az lehet, de neked több a veszteni valód. Elég csak azokat a neveket mondanom, hogy Lee Donggyun és Park Youngsu – kúszott pimasz vigyor Zelo arcára. Wonshiknak olyan ábrázata lett, mintha minden vagyonát elkártyázta volna egy kaszinóban. – Nálam van az ütőkártya, úgyhogy nem ajánlom, hogy beleköss a magánéletembe.

- Miféle magánéleted van neked?! Aish! – morogta Wonshik Zelo után, miután unokaöccse eloldalgott lakosztályába.

Az idősebbik Choi tudomásul vette azt, hogy minden irányból sarokba volt szorítva, ezért inkább Zelóra hagyta a dolgot. Valamint sejtette, hogy Zelo szokványostól elrugaszkodott viselkedése egy megfejtésre váró titkot rejtegetett.

Zelo tudta, hogy ebből a csatából csak ő kerülhet ki győztesként, magabiztos érvelésétől azonban még maga is meglepődött. Már korábban felvetődött, hogy Yongguk megölését Wonshik szívesen a saját kezébe venné, de erről szó sem lehetett. Csak egyetlen ember tehette meg, ám az a személy egyelőre nem akarta, nehogy az akciója megint kudarcba fulladjon. Bár be kellett látnia, hogy egyre kisebb volt a valószínűsége annak, hogy valaha is megteszi...

***

Aznap éjjel Zelo nehezebben aludt el, mint eddig. Nyerésre állt, mégsem bírta kiverni fejéből nagybátyja szavait. Amit pedig átélt Yongguk társaságában a napok során, csak hab volt a tortán. Őszintén aggódott, mi lesz vele és a gondnokkal. Egyáltalán képes lenne-e szembeszállni még Wonshikkal is miatta? Mégis mi kötelezné erre, mi bírna rá ilyen hatást gyakorolni? Kérdéseire a választ álma során kapta meg...

Kissé hűvös volt, meleg szél lobogtatta a növények leveleit, beleértve az ő haját is. Fából készült padlón üldögélt, árnyékot vetett rá a sok környező sakurafa, virágillat szökött pisze orrába, fülét patak csobogásának dallama töltötte meg. Pár lépésnyire tőle, a fa padlózat szélén egy vörös hajú fiú lógatta lábát a csörgedező folyócskába. A csermely vize bizonyára hideg volt, de a fiú nem zavartatta magát. Háta mögött támaszkodott meg két karján, sötétvörös tincseit meg-meglibbentette a fuvallat. Váratlanul hátrafordult, és akkor derült ki, hogy Yongguk a vörös hajú fiú.

- Miért vagy ilyen néma? – kérdezte mosolyogva, ébenfekete szemei gyönyörűen csillogtak a napfényben.

- Csak féltelek – válaszolta Zelo és elkezdte tépkedni a karmazsin színű rózsát, amit a kezében tartott.

- Hé, semmitől nem kell tartanunk. Együtt erősek vagyunk, nem árthat nekünk senki – susogta meggyőzően Yongguk, hozzámérve kicsit különös hangon. – De ezért nem kell bántanod szegény rózsát – kuncogott, mikor a szél felé sodorta az egyik kitépett szirmot.

- Nem tetszik az árnyalata – fintorodott el Zelo, a következő szirmot erősebben szakította le a bimbóról.

- Miért, nem szereted a vörös színt? – csodálkozott Yongguk, közben száját kissé résnyire nyitotta.

- Dehogynem, a vérvörös kifejezetten a kedvencem – nézett Zelo Yongguk hajára.

Eldobta a megcsócsált rózsaszálat, felállt és Yongguk mellé ült. Egy ideig csak nézte a dús hajkoronáját, majd gyengéden játszani kezdett egy-két előre hulló fürttel, amit az idősebbik fél lesütött szemmel hagyott. Annyira szép – gondolta Zelo magában. Kezét lassan Yongguk tarkójához csúsztatta, ám abban a pillanatban, ahogy mélyen belenézett a szemébe és közelített az arcához, mindkettejük lábát a patak vize marni kezdte. Ijedten ugrottak fel és látták, hogy lábaik nem éppen vizesek... A kis patak vize vérré változott, a környező növények fokozatosan bebarnultak és elszáradtak, a vidám nyári nap horrorisztikus őszivé alakult át. A meleg szél felerősödött és hideg lett, mennydörögve beborult az ég, Yongguk és Zelo ijedten a pagoda cölöpjeihez hátrált. Zelo az ismeretlentől rettegve Yongguk jobb keze után nyúlt.

- El ne engedd! – szólt rá, de mikor ránézett, azonnal sokkot kapott.

A semmiből egy durranás, Yongguk pólóját vér ütötte át. Ujjai kicsúsztak Zelóéi közül, nagyot nyögve térdre huppant és elterült a fapadlón.

- Oppa – préselte ki magából Yongguk maradék életerejével.

Zelo magába fojtott levegővel rögtön leguggolt hozzá, de mielőtt bármit is tehetett volna, a vörös hajú fiúból kiszállt a lélek. Zelo üvölteni akart, könnyeitől homályossá vált a látása, egész belsőjét mardosta a fájdalom, de tehetetlenné vált. A körülöttük lévő kert szürkébe, feketébe és barnába öltözött, dermesztő hideg szállt alá.

- Most te következel – szólt egy rekedtes, kárörvendő hang, ami visszhangzott mindenhonnan. Zelo könnyes szemekkel körbefordította fejét, de nem látott sehol senkit, ám mikor ismét lepillantott Yongguk élettelen testére, hirtelen egy pisztoly csövét érezte meg a saját tarkóján. Újabb durranás, aztán ő is holtan esett össze, egyenesen Yonggukra.

Zelo úgy riadt fel álmából, mintha tűvel szúrták volna meg a talpán. Kitágultak pupillái a lakosztályban uralkodó sötétség miatt, majd mikor a gyenge, beszűrődő holdfény miatt normálisan látott, takarójába markolva felült az ágyban. Nem akarta elhinni, hogy ismét a valóságban van, méghozzá életben. Rémálma túlságosan is valósághűnek tűnt, olyannyira, hogy párnáját kitapintva érezte rajta a nedvességet, sőt a szemei még mindig könnyesek voltak. Mélyeket lélegezve megdörgölte arcát és beletúrt izzadságtól nyirkos hajába.

Mi volt ez az egész? Miért kellett ilyen szörnyűséget álmodnia? Ha csak visszaemlékezett a halott Yonggukra, máris elszorult és kiszáradt a torka, szédelegni kezdett, majd el kellett préselnie egy kósza könnycseppet. Szüksége volt fél percre, míg tudatosult benne, mire döbbentette rá az álma. Kénytelen volt tudomásul venni - még ha majd meg is őrült miatta -, hogy a napok óta benne tomboló vihart sokkal egyszerűbb egy szóval definiálni. Ez a szó pedig a szerelem.