XI. rész

Az egész akkor kezdődött, mikor a Fekete Lyuk magához vonzotta és aljas módon magába szippantotta, hogy aztán sehogy se tudjon szabadulni tőle. Elég volt csak az az egy bizonyos alkalom, hogy menthetetlenül láncra vert fogollyá váljon, időtlen-időkig kiszolgáltatva kegyetlenül végtelen fogva tartójának. Már akkor megdobbant iránta a szíve, erre utólag is rájött, az érzés azóta csak fokozódott. Ösztönösen rendszerint szőnyeg alá söpörte volna, akár egy szánalmas kis porszemet, de az idő haladtával ő vált mihaszna kosszá, amit könnyen elfújhat egy könnyű szellő is. A fogva tartó, aki egyszerre volt támogatója és bántalmazója is, egyre jobban sakkban tartotta, mégsem akart már elmenekülni tőle, nem volt miért. Mintha leplezetlenül Stockholm – szindróma áldozatává vált volna, ami ellen esze ágában sem volt küzdeni.

Arcát tenyereibe temette, hangosan fújtatott, kedve lett volna felborogatni mindent, ami mozdítható. Zelo nem tudott mit kezdeni magával, fogalma sem volt, ilyenkor mit kéne tennie. Először érezte azt, hogy van egy olyan személy az életében, aki iránt fokról fokra felforrósodik minden egyes porcikája. Akinek már a gondolatától megrészegül, és nem akar mást, minthogy árkon-bokron keresztül átvergődjön, csak azért, hogy vele legyen. Bárkivel képes lenne szembeszállni csak azért, hogy ne essen neki bántódása. Ha egyik pillanatról a másikra eltűnne, elpárologna, kipukkadna, mint egy buborék a tenger habjaiban, ő belül értéktelenné válna, és nem kívánna mást, minthogy ő is megsemmisüljön, megnyíljon alatta a föld és feleméssze a forró magma.

Nem volt értelme tovább köntörfalazni, szerelmes lett, de hogyan tovább? Ezek után, beleértve az álmát is, nem volt már bátorsága a nap folyamán találkozni Yonggukkal. Rettegett attól, hogy szembenézzen vele és színlelje azt a baráti viszonyt, amit eddig nagy nehezen sikerült felépítenie kettejük között. Erre ő mindent elrontott, képtelen volt féken tartani kibontakozó érzéseit. Habár ez sem volt igaz, jobban belegondolva már az első pillanattól fogva vonzódott Yonggukhoz, csak próbálta elhitetni magával az ellenkezőjét és más irányba terelni a köteléket. Elvégre az eredeti terv szerint a megölésén kellett volna morfondíroznia, nem pedig azon, éppen hol lehet, és mikor tudja rá szentelni szabad perceit.

Zelo arra is rájött, hogy „az áldozat megismerése és a megszerzett információk alapján a terv kidolgozása” csak egy ürügy volt. Mindig is az volt, de nem tudott jobb megoldást, hogy közelebb kerüljön ahhoz az ámulatba ejtő emberhez, és még ne is okozzon magának bajt vele. Wonshik bizonyára korábban lépett volna valamit, ha Zelo már az elején leszögezte volna, hogy ő már pedig nem fogja meggyilkolni Yonggukot. Mellesleg, ezt hogyan is magyarázhatta volna ki? „Azért hagyom életben, mert megtetszett”?   

Lehetetlennek tűnt már Zelónak úgy kontaktusba lépnie a gondnokkal, hogy ne jöjjön zavarba, ne kezdjen a pulzusa az egekbe szökni, ne emelkedjen a test hője és ne gondoljon csak egy pillanat erejéig is illetlen dolgokra. Mert bizony elidőzött azon, mi lett volna, ha álmában már megérinthette volna Yongguk ajkait a sajátjaival... Vajon tényleg annyira selymesek és finomak lehetnek, mint amilyennek tűnnek? Édesebbek, mint bármelyik gyümölcs és csokoládé együttvéve?

Zelónak csak egy óra múlva sikerült visszaaludnia, agya folyamatosan kattogott a rémálmon, ami reményei szerint soha nem fog bekövetkezni semmilyen formában. Hogyan tartsam titokban szeretetemet Yongguk iránt? A gesztusaimon eléggé meglátszódna... Bízom benne, hogy Gukkie egy érzelmi analfabéta, ezért nem fog észrevenni semmit. Azonban eléggé jól ismerte már őt ahhoz, hogy tudja, Yongguk sajnálatos módon nem ilyen, a határozott külső egy emocionális embert takart. Ez csak akkor kínos, ha nincs benne semmilyen ferde hajlam. És eddig úgy tűnik, ő akkora hetero, mint ide a Jupiter...

***

Újabb hétfő reggel, amihez a legkevésbé sem volt kedve. Már másodjára kelt fel a nap során, ami semmi jóval nem kecsegtetett. Lakosztályában szinte vágni lehetett a hőséget, amitől haja csapzottan állt össze-vissza. Nyűglődve temette párnájába arcát, majd megerőltetve magát elnyűtten kelt ki az ágyból. Nem kellett sokat gondolkoznia azon, mi okozza lakosztálya helyiségeiben a forróságot. Hát persze, a légkondicionálót Wonshik még mindig nem csináltatta meg. Arcmosás után esett le neki a tantusz, hogy a légkondit a gondnok feladata megjavítani vagy lecseréltetni egy ellenőrzés után. Hogy az a...

Ekkor villanykörte villant fel Zelo fejében, miszerint ezt a helyzetet ki is használhatná. Keun-appa nem sokra megy egy zöldfülű gondnokkal, ezért ideje lenne beszervezni egy másodikat is. Valahonnan szereznem kéne egy épp állás nélküli öreget, akinek több tapasztalata lenne, mint Gukkie-nak. Aztán egy másik lakosztályban elrontanám az ottani légkondicionálót, az öreg megmutatná Gukkie-nak, mit hogy kell csinálni, majd az enyémet már kénytelen lenne ő maga helyreigazítani... Körülményes meló lesz, de teljesen megéri.

Zelo felvillanyozva lépett ki az ötödik emeleti folyosóra. Minden ruhadarabja tökéletesen harmonizált egymással, szürke kontaktlencséje a helyén volt, kisugárzásán meg nyoma sem volt annak, hogy miféle érzéseken emésztette magát. Ugyan álmán keresztül bizonyos értetlenkedéseire választ kapott, de nem mindegyikre – és ő gyűlölte a levegőben lógó kérdéseket -, ezért úgy érezte magát, mintha egy kiadós ebéd után is még farkaséhes lett volna. Ezt az éhséget pedig mielőbb csillapítani akarta néhány jól időzített beszélgetéssel.

Az egyik takarítónő akkor bicegett a lépcső felé, mikor ő távozott a lakosztályából, de Zelo nagy lépteinek köszönhetően hamar utolérte az asszonyt.

- Jó reggelt, samonim! Nem tetszett látni Choi igazgató urat?

- Szép jó napot, sunbae! Ha minden igaz és nem hallottam félre, seonsaengnim pár perce ment le Dr. Wanggal az egyik tárgyalóba.

- Nagyszerű, köszönöm! – csillantak fel Zelo szemei, amit a takarítónő összehúzott szemöldökkel nyugtázott. Alapjában véve látszott Zelón, hogy nem éppen egy karót nyelt ember, ennek ellenére az alkalmazottak nem látták gyakran vidámnak.

Azon nyomban sarkon fordult és jobb kedvvel lecaplatott az emeleteken. A negyediken járva felelevenedett benne egy kósza emlék, aminek hatására arra a falra nézett, ahonnan hiányzott egy tájkép, helyét egy kicsi csavar jelölte a falban. Lassan már minden apró kis szösz Yonggukot fogja eszembe juttatni. A szálloda nevéről nem beszélve... Hát én tökön szúrom magam. A harmadik emeleten járva kis híján elvesztette türelmét, de aztán sikeresen meg tudta őrizni a hidegvérét. Az aktuális szinten hozzá hasonló alakok andalogtak, ettől pedig ríttig arra gondolt, hogy hogyan reagálna Yongguk, ha kiderülne Zelóról, kicsoda ő valójában. A szürke hajú fiú hátán a hideg futkosott ettől és gyorsan elhessegette a gondolatot.

Végül sikerült újra jókedvet ébresztenie magában, bár útközben majdnem kiveszett belőle minden maradék pozitívum az életenergiájával együtt. A főlépcső legfelső lépcsőfokán a saját szívdobbanásától meg kellett tántorodnia, mert a szíve mintha egyenesen kúszott volna fel a torkába. Mély lélegzetvételeket véve ment le a földszinti tárgyalóba anélkül, hogy Yonggukot bármerre is látta volna. Csupán minimálisan könnyebbült meg, hiszen lelke egy része a húsz éves gondnokújonc után vágyakozott. Szüksége volt rá, mint egy koldusnak egy falat kenyérre. Zelónak ajkaiba kellett harapnia, nehogy a benne lakozó vadállat felnyüszítsen remegő gyomra miatt. Hihetetlennek tartotta, hogy a kibontakozó szerelem máris úgy söpört végig tudatán, akár egy Nap-Hold vonzása okozta szökőár. Leplezett ragaszkodásának megnyilvánulásai az árapály jelenséghez hasonlóan váltakoztak, egyszer magasabban érte érzelmei édesvize érzékennyé vált bensőjét és csapkodták a szeretet hullámai elméje partját, egyszer viszont visszahúzódva, csendesen dagályra várva álltak lesben, ezzel is kínozva őt.

Intuíciójára hagyatkozva kitalálta, Wonshik és Dr. Wang melyik tárgyalóba mehetett. Ösztönösen a zárra nézett, meg is bizonyosodhatott róla, hogy bezárták az ajtót, amire számított is. Az ilyen esetekre hordott magánál egy biztosítótűt. Egy kis matatás, kattanás és elégedetten nyitott be a tárgyalóba. Vörösre festett, nyomasztó falai különböztették meg a többi konferenciateremtől, ugyanis kissé más célra szolgált. A falak vastagabbak voltak, több különböző vitrin és vasajtójú szekrény sorakozott egymás mellett, ablak pedig nem volt. A hosszúkás, ovális alakú mahagóni asztalnál két öltönyös figura folytatott elmélyülten párbeszédet mindaddig, amíg Zelo a nyúlánk termetével be nem tette a lábát a helyiségbe.

- Jó reggelt, uraim! – köszöntött nekik fülig érő vigyorral az arcán.

- Joka, nem ismered a kopogás szó fogalmát? – vonta egyből kérdőre nagybátyja villámokat szóró szemekkel.

- Ezen a hangszigetelt ajtón hiába kopogtam volna – rántotta meg Zelo a vállait, és rámosolygott a zavarba jött patológusra is.

- Nem véletlenül volt kulcsra zárva...

- Ó, csak nem egy esetleges zombi apokalipszisre terveztek menekülő útvonalakat? Biztosíthatlak titeket, hogy tőlem nem kell elzárkóznotok, nincs rajtam harapásnyom.

- Junhong! – förmedt rá Wonshik a mellette ülő Dr. Wangra való tekintettel. – Ha játszótársat keresel, keress veled egykorút, mondjuk Bang gondnokot. Nekünk dolgunk van és nincs időnk téged megnevelni, se szórakoztatni.

- Pont ezzel kapcsolatban lenne egy ajánlatom – emelte fel Zelo a mutatóujját. Úriemberhez hasonlóan helyet foglalt az asztalnál és hátradőlt a székében.

- Ajánlat? Ha nem időpocsékolás meghallgatnom, ki vele – sóhajtotta Wonshik, közben gyorsan rápillantott az összezavarodott Dr. Wangra.

- Nem vagyok eléggé megelégedve a dolgozókkal, különösen az új gondnokkal. Ő nem volt éppen a legjobb választás, ugyanis építészmérnöknek tanul, vajmi kevés hozzáértése van a munkájához. Úgy gondolom, elhamarkodott döntés volt vele kitölteni a megüresedett pozíciót.

- Ez mind szép és jó, de kifejtenéd, mit akarsz ezzel mondani? – szakította félbe nagybátyja, aki kezdte elveszteni a türelmét.

- Arra gondoltam, mi lenne, ha felvennél még egy gondnokot, de egy sokkal tapasztaltabbat. Ő kiokíthatná az újoncot, ameddig itt dolgozik, valamint ketten együtt hatékonyabbak lehetnének – tagolta mondandóját Zelo lassan, artikuláltan, ezzel is az időt húzva.

- Miért van az a sejtésem, hogy készülsz valamire?

- Jól sejted, épp az alkalmazottaid számát kifogásolom – préselte össze a fiú az ajkait, miközben ráérősen piszkálta a körmeit.

- Nocsak, hirtelen nem szívleled Yongguk teljesítményét? Érdekes – nézett össze gyanakvóan Wonshik és Jaehwa, Zelo ártatlan ábrázattal megvonta a vállait.

- Szerintem eléggé megvan az okom arra, hogy ne szívleljem a teljesítményét. A légkondicionáló a lakosztályomban még mindig be van krepálva, és nem hiszem, hogy magától meg fog javulni, de cáfolhatod, ha tévedek.

- Jól van, erről majd még később szót ejtünk, de ha nem tűnt volna fel neked, épp megzavartál minket valamiben.

- Hiába akarsz minél előbb lekoppintani, érzem, hogy engem is érint az, amiről diskuráltok – jelentette ki határozottan Zelo, ellentmondást nem tűrően.

- Ez részben igaz is – felelte Dr. Wang, halvány mosolyt erőltetve magára. – A feleségemmel ma vacsorát szándékozunk szervezni az egyik kedvenc éttermünkbe, ahova téged is szívesen meghívunk.

A hír hallatára Zelo fejében a fogaskerekek egy pillanat erejéig megálltak, majd az információ feldolgozásakor újból pörögni kezdtek. Ideje volt már kimozdulnia egy kicsit, a legtávolabbi hely, ahová betért mostanában, az a belvárosi bevásárlóközpont volt - az is két héttel korábban. Talán a vacsora segíthetne neki egy időre elfelejtetni Yonggukot, hogy aztán újból tisztán láthassa, mi folyik körülötte, nem utolsósorban vele. 

- Örömmel elfogadom a meghívást – bólintott rá Zelo.

- Azzal a feltétellel, ha én is mehetek – vágta rá Wonshik savanyú ábrázattal.

- Ez nem kérdés, barátom – kuncogott visszafogottan Jaehwa. – Téged eddig azért nem kérdeztelek meg, mert számomra egyértelmű, hogy majd megtisztelsz minket a társaságoddal.

- Hé, nincs szükségem felnőtt felügyeletre, nem vagyok óvodás! – szólt közbe Zelo felháborodottan. – Tizenkilenc leszek, ha nem emlékeznél, keun-appa!

- Lehet, hogy már nagykorú vagy, de jelenleg nem vagy beszámítható – felelte Wonshik egy árnyalatnyival ridegebben.

- Tessék?!

- Ne izgasd magad, nem kell bácsikád szavait magadra venned. A fogadott lányaim is velünk tartanak majd, meglesz a társaságod – nézett a szemüveges patológus Zelóra, amitől a fiúban majdnem megállt az ütő.

Már csak ez hiányzott... Nem elég, hogy bácsikám mellett kell jó pofiznom, még Elisa és Violet auráját is el kell viselnem. Máris elment a kedvem az egésztől, de már illetlenség lenne visszavonni a meghívást. Ezt rohadtul elcsesztem.

- Szenzációs! – bukott ki Zelóból megjátszott örömmel. A jelek arra utaltak, hogy a két idősebb férfi komolyan vette őt, nem tűnt fel nekik az irónia. – Azonban ideje távoznom, nem szeretném lekésni a reggelit. További szép napot!

Zelo megköszörülte torkát és kecsesen kislisszolt a tárgyaló ajtaján, hátra se nézve Dr. Wangra és Wonshikra. Az ebédlő felé baktatva Zelo idegesen beletúrt a hajába. Ha Wonshik tényleg megfontolja az ötletét, aminek az az ára, hogy Jaehwaékkal kell eltöltenie egy felettébb kínos vacsorát, akkor kénytelen volt elfogadni a helyzetet. Yongguk miatt még a két német lányt is megtűröm magam mellett, csak túlélem valahogy.

A népes ebédlőbe érve odaköszönt néhány alkalmazottnak és vendégnek, többek között a négy eleven szivárványra hajazó lánynak. A harajuku Dahee, a ganguro Nuri, a lolita Minji és a decora stílusú Yayoi a reggeli mellett teleírt lapok fölé hajoltak és jól láthatóan fontoskodva próbáltak valami nagyot alkotni.

- Megkérdezhetem, min dolgoztok? – magasodott föléjük Zelo.

- Csak a cosplay találkozót szervezzük – cincogta Dahee, és gyorsan megigazított egy rózsaszín csatot világos lila hajában.

- Eddig hogy álltok?

- Ha mindent sikerül elintéznünk, pénteken tartjuk majd. Kora délutántól kora estig.

- A nagybátyám tud erről? – húzta féloldalas vigyorra a fiú a száját.

- Tudtommal még nem – mondta halkan a csipkés ruhájú Minji. – De ma indítványoznánk a kérelmet.

- Ma biztosan nem alkalmas, Choi úrnak fontos elintéznivalója lesz. Szerintem inkább holnap keressétek meg. Mindenekelőtt ajánlatos lenne megkeresnetek ez ügyben Bang Yonggukot is. Nálam egy kicsivel alacsonyabb, fekete hajú srác, biztosan láttátok már.

- A fiatal gondnokra célzol? – kerekedett el Yayoi lila szeme, a többieké is felcsillant.

- Igen. Ha Choi úr elfogadja a kérelmet, Yongguknak is ki kell vennie a részét a találkozó megszervezésében és lebonyolításában – magyarázta Zelo ezerwattos vigyorral az arcán.

Sok sikert kívánva otthagyta a lányokat, mert gyomra már fájdalmasan korgott. Elfoglalta szokásos, eldugott helyét az egyik távoli asztalnál és a megszokott reggeli elfogyasztása közben az előtte álló heten, azon belül is a vacsorán és a találkozón morfondírozott. Ha valamelyik spiné kinézi magának Gukkie-t, annak csomókban tépem ki a haját és parókát csinálok belőle, a fejét pedig levágom és kirakom dísznek az ajtómra!

***

Miközben Eunin fel-alá járkált az emeleteken, hogy megtalálja az egyik takarítószertár pótkulcsát, addig helyette Yongguk álldogált a recepcióban, és várta, Chunsoo-nak mikor lesz érkezése leváltania őt. Elfojtott egy kicsi ásítást, keresett egy ki nem fogyott tollat és körmölni kezdett. A húszéves fiatalember a szemétszállításról vezetett naplót töltötte ki, mikor egy csörömpölő csésze hangjára lett figyelmes.

- Zelo, elkényeztetsz – mondta mosolyogva, fel sem nézve az előtte lévő lapról. Jobban is járt, mert barátjának kipirosodott arca az övén időzött és próbálta kordában tartani magát.

- Ugyan, csak viszonzom azt a segítséget, amit hetek óta nekem adsz – válaszolta Zelo remegő hangon. – Már hozzászokhattál volna.

- Sok mindent mindig is magam intéztem el, erre neveltek. Engem nemigen szolgáltak ki, gyorsan kellett felnőnöm. Nézd el nekem, Tokki – tette le Yongguk a tollat, és felnézett Zelóra. Tokkinak még Eunin nevezte el a szürke hajú fiút, amivel az elmúlt napokban Yongguk előszeretettel becézgette őt, ha kedveskedni akart neki. Zelónak ezzel nem volt ellenvetése, sőt...

- Rendben, de akkor is én fogom hozni a kávédat, ez a minimum. Hirtelen sok teendő zúdult a nyakadba, szükséged van egy erős italra. Most például mivel foglalkozol?

- Csak a szokásos, nemrég vitték el a szemetet – támaszkodott Yongguk a pultra.

- Remélem Chunsoo-t nem felejtették itt – krákogott Zelo, célozgatva kinézett a bejárati ajtó üvegén.

- Hé, ezt nem kellett volna, chingu. Valaki még meghallja – kuncogott Yongguk halkan, majd belekortyolt a kávéjába. – Ami pedig téged illett, mi a helyzet? Látom rajtad, hogy nem vagy valami jó passzban.

- Te is jó megfigyelő vagy, hyung – sóhajtotta Zelo és megkerülte a pultot. – Pár perce beszéltem azzal a négy lánnyal, akik cosplay összeröffenést terveznek. Van egy olyan érzésem, hogyha sor kerül az eseményre, az nem fog jól elsülni. De ez nem minden, Dr. Wang meghívott vacsorázni a családjával.

- A cosplay dolgot még megértem, de a vacsorával mi a kivetnivalód?

- Wonshik úgy kezel, mint egy csecsemőt, ezért ő is eljön – forgatta körbe Zelo rosszallóan a szemeit. – Ennek tetejében pedig még a két német csaj is velünk lesz.

- Elisa biztos örülni fog ennek – kacsintott Yongguk, Zelo próbált nem megzavarodni tőle.

- Miért, mi van vele?

- Komolyan ennyire vak vagy? – röhögött Yongguk. – Tetszel neki. Lehet, hogy még nem mondtam, de sokszor érdeklődik felőled. Tudom-e, éppen hol vagy, meg hasonlók... Ne aggódj, le szoktam tagadni. Ha meglát téged, szinte annyira csillog a szeme, hogy majdnem megvakulok tőle!

- Ne túlozz már! – fintorodott el Zelo, a fekete hajú vigyorogva emelte újra szájához a kávéscsészét.

- Hogyhogy eddig még nem vetted észre? – váltott át komolyabb hangnemre. 

A másik személy nagyot nyelt, hiszen pontosan tudta, milyen hosszú folyamat ártott látásának az utóbbi időben. Izmai kellemetlenül megfeszültek, száját válaszra nyitotta, de csak félpercnyi hezitálás után sikerült rávennie magát, ahogy alaposan feltérképezte a vele szemben álló hibátlan arcát. 

- Mert másért dobog a szívem – bukott ki Zelóból.

Legszívesebben azonnal visszaszívta volna, mert Yongguk kidülledt szemekkel pásztázta őt. Sötét íriszei azonnal fogságba ejtették Zelót, aki azon nyomban zuhanni kezdett a végeláthatatlan mélységébe. Mind a két énjére grandiózus teher nehezedett, és úgy érezte magát, mintha egy kör alakú szobában is sarokba szorították volna. Most mi az ördögöt csináljak?