XII. rész

Közel, mint két oxigénatom a vízmolekulában, és mégis oly távol, mint két, több milliárd fényévnyire lévő kvazár. Alig egy karnyújtásnyira voltak egymástól, Árny mégsem tehette meg azt, amit minden jobban szeretett volna. Leleplezni magát, véget vetni az egész bonyodalomnak, amibe belekeveredett hónapokkal korábban, de ez kész öngyilkosság lett volna. Végleg elvesztett volna vele mindent, a szabadságát, a nagybátyját és azt az embert, akiben a jövőjét látta. Így nem maradt más választása, mint hazudni. Hazudni annak is, akit magáénak akart tudni, akinek semmivel nem akart ártani, és akit legszívesebben megóvna a világ összes rossz érzésétől... Ezzel újabb seb szakadt fel érzékennyé vált lelkében, amivel szintén meggyűlt a baja.

Mivel Zelo gyanúsan elnémult meghökkentő kijelentése óta, Yongguk egyre szélesebbre görbítette dús ajkait. Nagy kő esett le a magas fiú szívéről, mert láthatóan a gondnok nem kezdett olyanra gyanakodni, amire nem kellett volna.

- Ki a szerencsés hölgyemény? – húzogatta Yongguk a szemöldökét. Zelo a válasz előtt tartott még egy kis hatásszünetet. Lenézett lábaira, mintha tényleg zavarba ejtő lett volna az, amit mondani készült.

- A gördeszkám.

- Zelo-shi! – szólt rá Yongguk élesebb hangon. Leesett neki a tantusz, mikor Zelo váratlanul el kezdett röhögni.

- De komolyan, mégis mire számítottál? Elisa nem az esetem – csóválta a fejét még mindig nevetve.

- Miért nem? Hallani szeretném, igazán fúrja az oldalamat a kíváncsiság...

- Nem akarok ebbe belemenni, de azt elárulom, hogy nem csípem azokat a lányokat, akik szeretik a sört. Elisa eléggé bírja, ami annyira illúzióromboló és férfias... Sőt ő idősebb is nálam, én pedig nem bukok az idősebb csajokra. Akkor már inkább Violetet választanám, de ő még hozzám képest is túl laza. Velem szemben megértő, hasonló a véleményünk, viszont nincs az a bizonyos szikra. Barátnak jó, barátnőnek semmiképp – talált ki gyorsan Zelo egy kegyes hazugságot. Volt igazság abban, amit mondott, ami érződött is rajta, a vele szemben álló emiatt szemlátomást elhitte.

- Te aztán válogatós vagy, öregem! – tört ki nevetésben Yongguk.

- Nem válogatok, csak ez a véleményem! – szögezte le Zelo. Azt a világért se vallotta volna be, hogy Yongguk bármelyik lánynál is fényévekkel jobb számára.

- Tokki, ha én ilyen helyzetben lennék...

- Rámásznál mind a kettőre? – vágta rá a szürke hajú huncut mosollyal az arcán.

- Ilyennek ismersz? – hökkent meg Yongguk, majdnem elejtette a csészéjét.

- Csak ugratlak – kacsintott Zelo, a másik fél válaszul megjátszotta, hogy megsértődött. – De azt vedd komolyan, hogy nem vonzódom Elisához. Ha viszont én tényleg tetszem neki, segíts nekem, hyung! Valahogy túl kell élnem a ma estét.

- Húzz zacskót Elisa fejére, aztán fuss az életedért – vigyorodott el Yongguk. Kicsi hiányzott, hogy Zelo rá ne borítsa a kávét.

- Gukkie! – háborodott fel, de nem tudott komolyan haragudni. A csipkelődések ellenére úgy érezte, hogy még jobban beleszeret a gondnokba.

- Ami fent van, az egyszer le is esik...

- Nagyon humoros ma reggel valaki! – húzta össze szemeit Zelo.

- Ötletem sincs, ki hozott nekem kávét... Neked van tipped? – billentette oldalra fejét Yongguk, miközben vissza akarta fogni a nevetését.

- Holnap nem fogok hozni, ez az ital megárt neked – sóhajtott Zelo. Kivette Yongguk kezéből a csészét és a pult tetejére rakta.

- Neked meg a túl sok aggódás árt meg! Egyszerűen csak hagyd Elisát figyelmen kívül, olyan nehéz volt erre magadtól rájönnöd? – fújta ki a levegőt Yongguk vészjóslóan, majd morcosan nézett csészéje után.

- Nem, de most megsértődtél?

- Igen, és valahogy majd ki kell engesztelned – görbült hirtelen felfelé a gondnok szája sokat sejtetően és karba tette a kezeit.

- Sort kerítek rá, ne aggódj – vette Zelo a lapot.

Sarkon fordult és gonosz vigyorral az arcán elhagyta a recepciót. Hagyta, hogy pulzusa ismét normalizálódjon, ahogy feltántorgott az első emeletre vezető lépcsőn. Járás közben a pasztellszínű szőnyeget bámulta, tudomást sem véve a neki köszönő alkalmazottakról. Ez annak volt köszönhető, hogy fejben teljesen más helyen járt. Ha tudnád, miket tartogatok számodra, szerelmem...

***

Tizenegy óra tájékában a recepcióban ácsorgó személyektől volt hangos a Grand Yong egész előcsarnoka. Chunsoo képtelen volt féken tartani kotnyeleskedését, amit Eunin nem éppen díjazott. Yongguk egy idő után már csak csendben hallgatta az összeszólalkozásukat, még ha eléggé irritálta is a fülét, de tudta, hogy nem érdemes két felpaprikázott nő közé állni, halálos hiba. Még az ő erős hangja sem hatott volna a vitázó felekre.

Miután Yongguk a maradék papírmunkájával is végzett az affér közben, úgy döntött, kimegy valahova friss levegőt szívni, utána pedig elindul ebédelni egy közeli étkezdébe. Nem főtt a foga a szállodai koszthoz, elege volt már a nyomasztó falak között tengődni éjt nappallá téve. Szó nélkül elhagyta a recepciót – a két nő úgyse hallotta volna meg, amit mondott -, és kilépett a szállodából.

Meleg, nyári szellő tépett bele ébenfekete hajába, a napfény szinte simogatta porcelántapintású bőrét. A kovácsoltvas kerítésen túllépve képzeletbeli láncok szakadtak le végtagjairól, ahogy távolodott a Grand Yong épületétől. Egy csapásra megtelt tüdeje frissítő levegővel, a problémáit ettől szinte kilélegezte magából.

Néhány perc múltán már a pár sarokkal arrébb lévő parkban talált magának menedéket. A susogó falombok nyugtatólag hatottak elborult elméjére, a Grand Yong vörös színvilágától eltérő zöld árnyalatok másfajta dimenzióba vezérelték. Nem vágyott másra, minthogy a természet lágy ölén átgondolja terveit a jövőre nézve.

Szívesebben dolgozott volna egy olyan helyen, ahol nem kellett volna arra gondolnia minden második órában, vajon ki lehet Árny és még mire készülhet. Mikor fog legközelebb lecsapni, mi alapján választja meg áldozatait, miért éppen a Grand Yong a tettei helyszíne és miért nem kapták még el. Emiatt Yonggukban folyamatosan lappangott a gyanakvás, sőt esténként egy emberfeletti erőhöz fohászkodva kérte, hadd keljen fel nyugodtan másnap reggel, ne ő legyen a következő halott, akinek teteme felett jóízűen csacsognak a szállodában tartózkodók. Komoly céljai voltak még hátralévő életének intervallumára nézve, egyáltalán nem vágyott a korai elhalálozáshoz, főleg a szeretteitől való búcsú nélkül. Elképzelte fejében közeli ismerőseinek és rokonainak listáját, akiktől mindenképp elköszönne, bár ezt kissé morbidnak tartotta. Mégis szelíd mosolyra görbült szája, mikor a képzeletbeli lista egyik előkelő helyén egy négybetűs név jelent meg.

Már biztos volt benne, hogy átmeneti főnökének unokaöccse is borzasztóan hiányozna neki, ha úgy adódna. A szürke kontaktlencséjű fiú eléggé a szívéhez nőtt, miközben feledhetetlen élményekkel gazdagította őt. Sokat jelentett Yongguknak, hogy ismét van egy olyan ember mellette, akire számíthat és mindenfajta gátlás nélkül önmaga lehet. Meggyőződése volt, hogy Zelót egy angyal küldte, vele kárpótolva és csillapítva azt a marcangoló kínt, amit Yongjun elvesztése okozott számára. Zelo ott segített neki, ahol tudott, mindig meghallgatta és még akkor is felvidította őt, mikor legszívesebben kifutott volna a világból. Szerintem ő maga is egy földre szánt angyal, erre a legnagyobb bizonyíték az ártatlan tekintete. Egyszer meg kéne lesnem alvás közben, talán még ragyog is az arca.

Annyira belemerült a napsugarak okozta kellemes sziesztázásba, hogy nem törődött növekvő éhségével, valamint a mellette ropogó kavicsokkal. Két perc kellett neki ahhoz a sugallathoz, mintha figyelné valaki. Bízott benne, hogy nem egy vadidegen leli örömét az ő bámulásával, ám mikor kinyitotta szemeit, kellemesen csalódott.

- Szép idő van – sóhajtotta Zelo különös árnyalattal a hangjában, de mosolya még furcsábbnak tűnt.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – tért magához Yongguk. Nagyon remélte, hogy az angyalnak beállított fiú nem gondolatolvasó.

- Mondtam már, hogy jók a megérzéseim. Mellesleg végigjártam az egész szállodát, mire rájöttem, hogy nem tartózkodsz bent.

- Deszkázni jöttél? – kérdezte izgatottan, mikor megpillantotta Zelo „szerelmét” a pad tövében.

- Részben. Úgy döntöttem, megtisztellek a társaságommal – vigyorodott el Zelo magabiztosan, amit Yongguk nem hagyhatott szó nélkül.

- Hát ez csodálatos – fújta ki hangosan a levegőt, megjátszva elégedetlenségét.

- Ennyire ne csattanj ki az örömtől, a végén még szétpukkadsz! – bökte oldalba Zelo csodálkozó arccal, amire Yongguk elnevette magát.

- Tudod, szívesen kérvényezném azt, hogy örökbe fogadhassalak. Hiányzott az életemből egy olyan öcs, mint te.

- Most akkor kezdjek tőled félni? – kerekedtek el Zelo szürke szemei egy kis csend után. - Rettegjek attól, hogy néhány irat kíséretében elrabolsz?

- Azt majd Elisa fogja megtenni helyettem – kacagott jóízűen Yongguk. Zelo döbbenten nézte őt, de próbálta leplezni felfelé görbülő száját, akár nevetséges volt a helyzete, akár nem.

- Ne idegesíts! Már így is szétvet az ideg a ma estétől.

- Ezzel egyedül vagy, Tokki. De mielőtt megköszönnéd az „együttérzést”, szögezzük le, hogy ha bármiben is tudnék segíteni, akkor megtenném. Viszont mivel én egy senki vagyok, nem kaphatok holmi vacsorameghívásokat olyan emberektől, mint Dr. Wang.

- Mi az, hogy te senki vagy?! - emelte meg Zelo a hangját, fél oldalasan helyezkedett el a padon. - Ne beszélj már baromságokat! Az egy dolog, hogy nem tartozol a pöffeszkedő, pénzes alakok köreibe, de ettől még nem vagy értéktelen. Nem Wang az Atyaúristen, hogy joga legyen minősíteni, ki mit érdemel.

Yongguk nem felelt neki egyből, csak némán nézte őt. Zelo kezdett ettől zavarba jönni, de ha szemet szúrt volna a gondnoknak a kipirosodó arca, a napfényre fogta volna. A fiatalabbik elkapta tekintetét és ajkába harapva cipője orrát vizslatta.

- Ezért kedveltelek meg, Zelo – szólalt meg hirtelen Yongguk. - Megértesz engem és őszinte vagy.

- Ez fordítva is igaz – nézett rá kedvesen a szürke hajú fiú, de mosolya úgy hervadt el, mint rémálmában a vérpatakkal táplált növények.

Egyenesen fájt neki, hogy Yongguk őszintének vélte őt. Minden belé vetett bizalma porrá zúzódna a valóság súlyától, ha Zelo lelepleződne. Vajon mit tenne Yongguk, ha megtudná, hogy a Grand Yong sorozatgyilkosa éppen mellette ül a padon és még szerelmes is belé?

Zelo érzései Yongguk iránt rohamos ütemben mélyültek minden egyes együtt töltött perccel. Ennek fényében sebezhetőbbnek érezte magát, csinos arcára fokozatosan kiült az aggodalom. Hiába próbált hűvösebben viselkedni fekete hajú barátjával, egyszerűen képtelen volt rá. Akárhányszor összetalálkozott a tekintetük, szíve helyén mintha újabb Nap ragyogott volna, fénye pedig úgy szétáradt egész testében, mint egy éppen felrobbanó szupernóváé a galaxis egyik spirális karjában. Még rosszabbik énje is megadta magát a Fekete Lyuk közelségének, a szerelem tömegvonzása nagy úrnak bizonyult.

Nagyjából negyed óráig deszkázási tippeket adott Yongguknak, aki készségesen megfogadva azokat vette használatba Zelo deszkáját. Tekintve, hogy a szállodai egyenruhában volt, nem zavartatva magát gyakorolt, amin a fiatalabbik fiú szüntelen mosolygott. Tisztában volt vele, hogy Yongguknak mihamarabb ebédelnie kéne, majd visszamennie dolgozni, de egy pillanatra sem akart megválni tőle. Félt magának beismerni még ezt is, de őszintén boldognak érezte magát mellette, aminek nem kívánt véget vetni. Yongguk olyan dolgokban részesítette, amikben azelőtt senki más: felhőtlennek tűnő barátságban, és ami a legfontosabb, az első szerelemben. Zelónak korábban volt már két barátnője, de irántuk nem táplált őszinte és tiszta érzelmeket. Persze a gondnok iránti szerelmének is megvolt a maga hátránya, még pedig az, hogy nem látott esélyt a beteljesülésére.

Miután Zelo elkísérte Yonggukot a legközelebbi étkezdébe, erőt véve magán elbúcsúzott tőle és visszaindult a parkba. Yongguk először nem volt hajlandó nélküle ebédelni, ha már a szürke hajú idáig vele volt és útba igazította, de Zelo leszögezte, hogy magukat ismerve elbeszélgetnék az időt, a gondnok pedig nem érne vissza időben a Grand Yongba. Yongguk sértődöttet játszva tudomásul vette, de látta Zelón, hogy nem veszi őt komolyan, így elválásuk után mindketten kuncogtak magukban. Erre mondják azt, hogy megtalálta a zsák a foltját? – gondolta magában Zelo mosolyogva, mikor utoljára hátranézett az étkezdébe lépő szíve választottjára.

***

Éveknek tűnő órákig foglalta el magát Zelo a deszkázással, ám egy idő után már csak unaloműzésből rótta a köröket. Gondolatai végig máson jártak, de csodával határos módon egyszer sem esett el vagy rontotta el a trükköket. Amióta az emberölés az élete részévé vált, sokkal több mindenre tudott figyelni egyszerre, mint egy vele egykorú. Természetesen az ember elképesztő dolgokra képes, ha alkalmazkodnia kell, esetleg még kényszerítik is.

Délután három óra körül elfáradva rogyott arra a padra, amin korábban barátjával üldögélt. Energiával töltötte fel az, ahogy visszaemlékezett a napozó Yongguk bájos látványára. Porcelánbőre a fekete hajkoronával még inkább Hófehérke-hatást kölcsönzött neki, nem beszélve a cseresznyepiros, dús ajkairól, amik szinte vágyakoztak a megmentő csókjára. Zelo csalódottan vette tudomásul, hogy ő nem lehet eme ember megmentője, sokkal inkább a vén banyává változó mostohája, aki a kivágott szívéért esedezik, vagy meg akarja mérgezni egy almával. A mi kapcsolatunk nem végződhet mesebelien, sem boldogan. Nem lehetek a gyilkos mellett a segítségére siető herceg is, ilyen a világon nincs. Nem szerethet belém, hiszen nem vonzódik a saját neméhez. Amúgy sem érdemelném meg őt, ha eredetileg a halálát akartam.

Egy ideig elmerengve ült a padon, körmeivel deszkájának kerekeit piszkálta. Nevetségesnek tartotta, hogy idáig várta az első szerelmet, de most már legszívesebben kihajítaná az érzéseit a mellette lévő kukába. Kedve lett volna gyökerestül kitépni egy tucatnyi fát, majd hozzávágni a gyanútlan járókelőkhöz. Ha Bang úr nem nyomozgatott volna utánam, Yongguk nem került volna a helyére és nem tartanék itt! Hosszú őrlődését telefonjának idegesítő dallama zavarta meg, amitől majdnem szívbajt kapott. Wonshik nevét látva a kijelzőn Zelo elmormolt egy kisebb versnyi káromkodást, majd kedvtelenül megnyitotta az üzenetet.

„Barátocskád nem olyan régen ért vissza az ebédszünetről. Gondolom, végig vele voltál... Erről majd még elbeszélgetünk, de szólok, hogy este hétkor indulunk Yeongamba. Addig öltsd fel a legbarátságosabb énedet, nem kell konfliktus.”

Este hétig már csak alig négy órája volt hátra, így neheztelő sóhajtás kíséretében felállt a padról és visszasétált a szállodába. Nem akarta magát még kellemetlenebb és félreérthető helyzetbe hozni Yongguk miatt, ezért jobbnak látta, ha az eldugott hátsó kapun közelíti meg a Grand Yong épületegyüttesét. A kis sakura kerthez hasonlóan a kaput is nagy sövények rejtették el a kíváncsiskodó szemek elől, sőt annyira a feledés homályába veszett, hogy már csak Zelo használta az elmúlt hónapok során, akkor sem jó ügyeket szolgálva. Átverekedett az útját álló ágakon és levélhalmazon, majd a biztosítótűje segítségével kinyitotta a nyikorgó kaput, amit szinte felemésztett a rozsda. Szellemeket megszégyenítően surrant az ebédlő melletti ajtóhoz, majd beérve megcsillogtatta rövidtávfutói képességeit és felszaladt az előcsarnok első lépcsőjén.

- Zelo! – szólt utána az a bizonyos szívét dobogtató hang, de nem vette rá a lélek, hogy megforduljon. Inkább úgy tett, mintha alkalmi süketségben szenvedne és tovatűnt az emeletek között.

***

Megsejtette, hogy az esti vacsorából nem igazán fog lakmározni a nyomasztó társaságnak köszönhetően, ezért a lakosztályába küldetett egy egész tálcányi édességet egy koktélparadicsomokkal megpakolt tálkával együtt. Szokatlanul nagy fürdőszobájában tengette idejét, csupasz lábfeje kikandikált a habbal teli kád szélén. Zelo a bőrét ráncosra áztatta a vízben, ami teljesen ki is hűlt, de a lakosztályban uralkodó hőség miatt ez cseppet sem zavarta. Jobbnak látta, ha még egy ideig ül a hideg vízben, le kellett nyugtatnia magát valamivel, ha még a folyamatos nassolással sem sikerült. Fülhallgatójából egy nem rég debütált fiúbanda dalai szóltak, ám figyelmét így sem tudta elterelni egy bizonyos személyről. A szerelem szívás, csak képzelgés, fantáziálás és fájdalom. Miért vágynak rá annyira az emberek, különösen a lányok? Hogy aztán hatalmasat koppanjanak, éjszakába nyúlóan bőgjenek a párnájukba és reggelre úgy fessenek az elkenődött szemfestékükkel, mint a pandák? Sőt, én egyáltalán miért akartam megtapasztalni? Ha tudtam volna, hogy egy fiúba fogok belehabarodni, inkább elástam volna magam a kertbe.

Miután rászánta magát, hogy kiszálljon a kádból, Zelo egy szál alsónadrágban feküdt az ágyán és tévéje alapzaja mellett kedvenc angol dalait másolta egy füzetbe – jobb kézzel. Egészen tizenhét éves koráig balkezes volt, de a gyilkosságok miatt úgy döntött, átvált a másik kezére, ez is a megtévesztéshez tartozott. Egy jobbkezesről ki gondolná, hogy a „suta” bal kezével szúr le bárkit is? Wonshiktól tudta, hogy a helyszínelők, nyomozók és boncmesterek már arra is figyelnek, milyen kézzel és milyen szögből kapott valaki halálos sérülést.

Zelo egy újabb üzenet láttán felöltötte magára fehér ingét, fekete dzsekijét és szűk szárú nadrágját, aztán elhagyta a lakosztályt és szándékosan lassú tempóban sétált le az emeleteken. Közben újabb hajszínen ötletelt, amit a pénteki cosplay találkozó alkalmából szándékozott frissíteni. Újabb okot keresett, amivel bosszanthatja nagybátyját, ugyanis ő nem nagyon szívlelte gyakran változó hajszínét, még ha nem is volt hozzá köze. Viszont most, hogy vele kellett elmennie vacsorázni, Zelónak furkálódni támadt kedve.

Leérve az előcsarnokba Wonshik már tűkön ülve várta, szúrós szemeivel azonnal ki is terelte őt, de a fiú még utoljára gyorsan hátrapillantott az Eunin mellett álldogáló Yonggukra. Hiába reménykedett, segítséget nem kaphatott tőle. Beszállt nagybátyja fekete terepjárójába, aztán már ki is hajtottak a parkolóból. Wonshik azonnal belekezdett az etikett szerinti viselkedésbe, de Zelo egyszer sem figyelt rá különösképpen. Kitámasztott fejjel bámult kifele az anyósülés ablakán, szemeivel az üveg külső felén kopogó esőcseppek nyomait követte, és olykor gépiesen bólogatott. Nyugalom, hamarosan túl leszek rajta. Kicsivel több, mint fél órával később behajtottak a csinosan kivilágított Enger der Hölle étterem parkolójába.

- Biztató neve van – dörmögte Zelo az orra alatt, Wonshik próbálta figyelmen kívül hagyni.

Kiszállás után Zelo máris megállapította, hogy nem valami szimpatikus a helyszín, a bent falatozó emberek pedig végképp nem. Még az esőben is több kedve volt ácsorogni, mint egy légtérben lenni több tucat pénzes bájgúnárral. Kelletlenül követte Wonshikot a bejárathoz.

- Most kapcsolok! Nem arról volt szó egy hónapja, hogy Dr. Wang magukhoz hív meg minket? - nézett gyanakvóan Zelo, mielőtt átlépték volna az étterem küszöbét. – Tán mégsem eléggé meggyőzőek Cara receptjei?

- Az átmeneti lakásuk még nincs abban az állapotban, hogy nagy vacsorákat tartsanak – felelte neki Wonshik, nem kiakadva a kommentárra.

A tágas étterem sárga fényáradatban pompázott, a vörös és fekete berendezés egyértelműen tükrözte a német zászló színeit. Ínycsiklandó ételek illata, vendégek csevegése és csörömpölő evőeszközök zaja töltötte meg a levegőt. Az asztalok tele voltak mindennel, ami szem-szájnak ingere, de Zelo ennek ellenére továbbra sem vélte érdekfeszítőnek a helyszínt. Ahogy Wonshikkal a célasztal felé sétáltak, ebben egyre biztosabb lehetett. A négy ismerős alak már helyet foglalt egy távoli téglalap alakú asztalnál, mind a négyük arcán bárgyú vigyor éktelenkedett. Üdvözléskor felálltak, meghajoltak, aztán Wonshik és Zelo is leült, a fiúnak pedig volt annyi szerencséje, hogy a jobb oldalán nem Elisa, hanem Violet kuporgott. A két lány combközépig érő ruhát viselt, Elisa egy feszülős nap sárgát, Violet egy csipkés, mélykék darabot, utóbbit Zelo jobban preferálta.

A rendelést követően Zelo úgy meghúzta magát, hogy sokszor erőt kellett vennie magán, nehogy hangosan ásítson. Unalmában a bal ujjain lévő gyűrűket forgatta és szabályos időközönként bele-belekortyolt kólával töltött poharába. Természeténél fogva persze nem bírta megállni, párszor csípős megjegyzéseket fűzött a társaság beszélgetéseihez, ezzel is kimutatva nemtetszését. Wonshik úriemberhez méltóan nem bonyolódott unokaöccsével családi vitába, így inkább összepréselt szájjal tűrte Zelo megnyilvánulásait addig, amíg fel nem szolgálták az első fogást.

***

A lakoma nem egészen úgy sikerült, ahogy kellett volna, de Zelo jelenléte miatt erre számítani lehetett. Mind a három ételben talált kivetnivalót, tányérjait szinte érintetlen állapotban küldette vissza a pincérrel, amit a másik öt ember csodálkozó tekintettel nyugtázott. Wonshik próbálta menteni a menthetőt, unokaöccse elégedetlenségét a szokatlan íz világra és a koreai ételektől való különbségre fogta. A felnőtteknek az is feltűnt, hogy Zelo csak Violettel volt hajlandó néhány szót váltani, de ezt már nem merték kérdőre vonni tőle. Amióta Yongguk elmondta Zelónak az észrevételét, a szürke hajú távol akarta tartani magát – főképp – Elisától, nehogy a gondnok utáni vágyakozása okozta idegesség a lányon csattanjon.

- Mégis milyen hely az, ahol nincs az asztalon fogpiszkáló? – dörmögte felháborodottan Zelo a vacsora után, mikor beszállt Wonshik mellé az autóba.

- Nocsak, csak nem a fogadba ragadt hús miatt vágtál olyan grimaszokat? – csipkelődött Wonshik.

- Nem, nem is ettem abból a zsíros vacakból – emlékeztette Zelo a nagybátyját rosszmájúan. - Csak szívesen beledöftem volna a fogpiszkálókat valaki szemébe.

- Nem bírod abbahagyni? Elég volt mára! – elégelte meg Zelo viselkedését. – Tudod, mennyire kínos volt mindaz, amit műveltél? Legközelebb te vezetsz, mert csoda, ha most a feldúltságom miatt nem rántom el a kormányt! Bár szerintem nem lesz legközelebb, ami talán jobb is. Hiába voltak a lányok csinosak, nem jöttél tőlük lázba.

- Miről beszélsz? Ez hogy jön ide? – ráncolta Zelo a szemöldökét a gyors témaváltás miatt.

- Hozzád képest öreg vagyok, de nem vak! Mikor megláttad a lányokat, semmi reakció nem játszódott le benned. Ismerlek annyira, hogy tudjam, eddig eléggé rámenős voltál, ha akartál valamit, történetesen, ha felkínálkozó hölgyekről volt szó. Olyankor a félénk természeted teljesen eltűnt, egy ilyen lehetőséget semmi pénzért nem hagytál volna ki, de te most még csak rájuk se hederítettél, még az asztalterítőt is érdekfeszítőbbnek találtad! Régen is történtek veled hasonlók, de nem ennyire szembetűnőek.

- Mire megy ki ez az egész baromság, keun-appa? – emelte meg Zelo a hangerejét.

- Arra, hogy Yongguk ártalmas rád és csak kolonc a nyakadban! Úgy megváltoztál az utóbbi időben, amit csak egyféleképpen lehetne helyrehozni! – célozgatott az idősebbik Choi.

- Még mindig nem értem, miért akarod annyira, hogy már ennyi idő után megöljem! – értetlenkedett Zelo.

- Tényleg kíváncsi vagy rá? – komolyodott meg még jobban Wonshik arca. – Már az első pillanatban éreztem, hogy ő más áldozat lesz, mint a többi, joka. Eddig csak sejtettem az egyik titkodat a sok közül, viszont Yongguknak hála megerősödött bennem a gyanú egyet illetően. Tudom, hogy mindkét nem iránt vonzódsz.