XIII. rész

Láthatatlan kötél fojtogatta, arca egyre jobban vörös színt öltött. Annyira ledöbbent a hirtelen állítástól, mintha nagybátyja jól fejbe vágta volna egy kongó mozsárral. Késztetést érzett alaposan kimagyarázni az igazságot, de a némaságtól egy értelmes szó se bukott ki a száján. Döbbenetével pedig elismerte, hogy valóban nem lenne mit megmagyarázni, Wonshik a lényegre tapintott. Árny egy feneketlen szakadék szélén álldogált, várva, hátha valaki belelöki a végzetébe. Tényleg szerette volna, hogy megnyíljon alatta a föld.

- Értsd meg, nem tudom megölni azt, akit szeretek! – tért Zelo a lényegre.

- Akkor élvezd ki, amíg még vele lehetsz, mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem fogjátok sokáig boldogítani egymást – húzta el Wonshik a száját, próbálta feldolgozni unokaöccse szavainak súlyát. - Ebbe ne képzelj bele semmit, én egy ujjal sem fogok hozzáérni, csak szimplán figyelmeztetlek.

- Eszedbe ne jusson egy bérgyilkos! – Zelo már a puszta nézésével ölni tudott volna.

- Úgy beszélsz, mintha te nem lennél az. Sakk...

- A mattot úgyis én fogom mondani a végén – zárta le a beszélgetést Zelo félelmetes sötétséggel a hangjában.

Az út hátralévő részében némán ültek egymás mellett az autóban, csak az ablakokra hulló esőcseppek kopogása és a rádióból szóló halk zene szüntette meg valamennyire a kínos csendet. Zelónak elképzelései se voltak, mi lesz mostantól, hogy Wonshik tudja, mit érez ő Yongguk iránt. Ki fogja használni az esetlen helyzetét? Lehetséges, hogy hátsó szándék miatt a gondnokot ellene fordítja? Esetleg Wonshik elárulja a borzasztó igazságot a Grand Yong sorozatgyilkosának kilétével kapcsolatban, és ezzel fogja őt kényszeríteni arra, hogy megölje Yonggukot? Merész gondolatok, de a tizennyolc éves fiú már mindent kinézett nagybátyjából.

Mokpóban már javában zuhogott az eső, mikor megérkeztek a szálloda parkolójába. Wonshik még le se állította a terepjáró motorját, de Zelo már úgy kipattant a járműből, mint egy nikkelbolha. Cipője cuppogó hangot hallatott, ahogy a vékony vízhártyával borított betonon végigfutott. Kirázta a hideg, mikor megérezte csupasz tarkójánál a rá zúduló esőcseppeket, mindennél jobban a szálloda melegében akarta magát tudni. Az előcsarnokban már érződött az étteremből kiszállingózó ételek illata, a földszint hemzsegett a vendégektől. Nem is kellett neki több, hogy a recepcióhoz siessen, mielőtt Wonshik is bevonszolja magát.

- Szia, Yongguk merre van? - csapódott Zelo a pultnak hevesen dobogó szívvel.

- Nemrég ment ellenőrizni a takarító személyzetet - válaszolta Eunin unott arccal, Chunsoo akkor jött ki a mögötte lévő szobából.

Zelo gyorsan kereket oldott és a balszárnyba vezető folyosó felé vette az irányt. Ha szerencséje van, időben elkaphatja Yonggukot bármilyen fennakadás nélkül. Csak az számított, hogy Wonshik és a személyzet ne lássa őket együtt. Az alkalmazottak szobáinak részlegén olyan hirtelen torpant meg, hogy majdnem hanyatt vágódott a szőnyegen. A sok apróbb méretű szoba egy kisebb nappalinak funkcionáló helyiségből nyílt, ami néhány dohányzóasztalnak, kanapénak, növényeknek és más ülőalkalmatosságoknak adott helyet. A főfolyosóról ezt a részt egy tejüveg ajtó választotta el, amibe csak dolgozói kártyával lehetett bejutni. Zelo próbált rajta benézni, de nem sokat láthatott, csak több tucat ember homályosan derengő alakját, többek között egy eléggé közel álldogáló férfi sziluettjét.

Örökkévalóságnak tűnő három perc múltán megindult a férfi, Zelo puskagolyóként húzódott vissza a fal mögé. Nyílt és csukódott az ajtó, de még mielőtt az illető elindulhatott volna, Zelo magához rántotta. 

- Mi a...? - pislogott Yongguk, de nem volt ideje befejezni a mondatot, mert Zelo már egy takarítószer raktárhoz rángatta.

A raktárt egy kiugró falrész rejtette el, odaérve Zelo Yonggukot a falhoz szorította. A biztonság kedvéért még körbenézett, és amint megnyugodhatott, hogy egy lélek sem tartózkodott a közelben rajtuk kívül, belenézett a gondnok fekete íriszeibe.

- Bocs, nem akartalak megijeszteni, de muszáj gyorsan beszélnem veled - suttogta Zelo meggyőző hangon, de Yongguk arca még mindig döbbenetet tükrözött.

- Azért lehetett volna finomabban is, mert azt hittem, hogy Árny kapott el! A szívbajt hoztad rám, Tokki!

- Ne haragudj, tényleg, de nem tehettem mást. Lényegre törő leszek és gyors, ígérem – mentegetőzött Zelo kipiruló orcával, és mély levegőt vett. – A vacsorát most hagyjuk, rólad van szó. Nem mondom el, ki mire jött rá, mert arról nem szabad tudnod, mindössze azzal kell tisztában lenned, hogy veszélyben vagy.

- Miféle veszélyben, Árnynak köze van hozzá? – hüledezett Yongguk, de Zelo belé fojtotta a szót.

- Fogjuk rá. Egyet ígérj meg nekem, Gukkie – mélyedt bele az idősebbik szemébe. – Ha bármi gáz van, szólnod kell nekem. Nem járkálhatsz kint egyedül, mert csak akkor vagy biztonságban, ha mellettem vagy.

- Mi ez a szigor, Zelo? – tátotta el Yongguk a száját. – Megrémisztesz!

- Tudom, de nem árulhatok el többet, akármennyire is szeretném. Kérlek, bízz bennem! Nem mehetsz egyedül sehova nélkülem, értve vagyok?

- Azért ugye a mosdóba még mehetek egymagam? – kérdezte Yongguk ártatlan tekintettel, de mikor Zelo összeráncolta a homlokát, védekezően maga elé emelte a kezeit. – Rendben, ha annyira akarod, megengedem, hogy a testőröm legyél.

- Amúgy sem lehet más választásod, különben…

- Ne, ne fejezd be a mondatot – sóhajtotta Yongguk, majd ajkába harapott. Nem volt mersze belegondolni, vajon mi állhatott a háttérben, viszont nem csak magáért aggódott. – De neked ugye nem lesz bajod?

- Miattam ne aggódj – mosolyodott el Zelo, azonban Yongguk még így is látta rajta a nyugtalanságot, és még valami egészen mást is, amit nem tudott beazonosítani. – Most még nyugodtan elmehetsz a dolgodra, de holnaptól többet leszek veled. Ja, és erről a dologról ne szólj senkinek.

- Az egyetlen, akinek ezt elmondanám, az éppen itt áll előttem – mosolyodott el Yongguk is.

Váratlanul barátian átölelte Zelót, aki ennek hatására még jobban zavarba jött, mint korábban. Pulzusa úgy meglódult, mint egy húsz lóval vontatott fogat, a gyomrában tartózkodó pillangók pedig nyomban éledezni kezdtek. Bár kissé tartózkodva viszonozta a baráti gesztust, legszívesebben szorosan magához vonta volna a gondnokot és nem eresztette volna el addig, amíg be nem vallja az elképzelhetetlent.

Legnagyobb bánatára hamar meg kellett szakítania az ölelést, nehogy Yongguk túl sokat képzeljen bele, hiába áhítozott még az illatára és bőrének érintésére. Biztatóan megveregette Yongguk vállait, aki erre játékosan felborzolta a szürke haját, majd jó éjt kívánva elindult az előcsarnokba vezető folyosón. Amint Zelo látóterén kívülre került, a fiú kifújta a magában tartott levegőt, nekidőlt a falnak és lecsúszott a földre. Remegni kezdett, de nem hagyta, hogy elnyomott érzései a felszínre törjenek, inkább mélyeket lélegezve próbálta megnyugtatni magát. Lassan beletúrt hajába, szipogott párat és pár másodpercre lehunyta ólomsúlyú szemhéjait. Tennem kell valamit, mielőtt rosszabbodik a helyzet, mert ez már tűrhetetlen. Nem hagyhatom, hogy Yongguknak bántódása essen egy olyan ügy miatt, amihez nincs köze. Azt nem bírnám elviselni, keményen megtorolnám minden lényen, ami él és mozog.

***

Orkán erejű szél, kavargó energiák, elkerülhetetlen elmúlás, valamint egymásba hajló nappal és éjszaka jellemezte Zelo újabb rémálmát. Mintha a Dante-féle pokol hetedik körébe került volna, akkora forróság uralkodott a lakosztályában, és olyan borzalmas képzetek gomolyogtak előtte, mint egy megannyi képzeletbeli démonnal összezárt elmegyógyintézet zárt osztályán, a tébolyultság határán. Belsőjét száz kígyó mardosta, mérgük belefolytak vérébe, további kínokat okozva testében. Szemeiből párnája fogta fel a soványka, kicsorduló könnyeket, miközben mélyen belefúrta az arcát. Immáron a második olyan álmát tudhatta maga mögött, amiben látnia kellett Yonggukot és magát is szenvedni. Mit sem törődve a hőséggel és a verejtékes bőrével, összegömbölyödve magára húzta a takarót. Tudta, hogy a rémálmok az elgyengülését jelzik, továbbá azt, mennyire veszedelmes volt beleszeretnie egy áldozatába. Végzetes hibát követett el, amit már csak a saját érdekében is jóvá kell tennie, ha nem akar még jobban a padlóra kerülni és árnyéka lenni régi önmagának. De lépni se merek, még nincs itt az ideje…

Reggel ismét a szokásosnál korábban kelt, az ismeretlentől félve mászott ki az ágyából. Nagyokat pislogva húzta ki a hatalmas barna függönyöket a lakosztálya nappalijában, Szent Patriknak hála nem sütött be erős napfény a helyiségekbe. Zelo odacsoszogott a kisméretű hűtőszekrényéhez, kivette belőle kedvenc italát, de mielőtt beleivott volna, a homlokához szorította a jéghideg palackot. Az összes szerelmes ember beteg. Nekem is szükségem lenne egy orvosra vagy pszichiáterre, de az is tökéletesen megfelelne, ha Gukkie venne kezelésbe.

Fél órát vett igénybe, mire értelmes külsőt varázsolt magának és eltüntette hajnali rosszullétének jeleit. Ha nem frissítette volna fel az arcát, a lakosztályából kilépve azonnal ráfogták volna, hogy Árny csak ő lehet azzal az ijesztő ábrázatával. Ettől megkímélve magát aranyos Zelóvá változott, szürke kontaktlencséjével megkoronázva a végeredményt. A recepcióra érve hosszan csengette a csengőt, az idegesítő dallamra Eunin és Yongguk is megjelent a színen.

- Mi ez a kiszolgálás? Panaszkodni fogok az igazgató úrnál! – fenyegetőzött Zelo színészkedve.

- Majd én elintézem – sóhajtotta Yongguk Euninnek, a lány bólintva felszívódott a recepció mögötti szobába. – Zelo, ugye tudod, hogy mennyi az idő? Ilyenkor csak Sang asszony szokott a pult mögött állni.

- Aha, és őt látod valahol? Vagy a dementor fajtáját csak én nem látom, mert mugli vagyok? – heccelte Zelo, Yongguk karba tett kézzel vizslatta őt.

- Lehet, hogy elaludt.

- Hoppá, már csak ezért is szólni fogok Wonshiknak. Viszont nekünk más dolgunk van, szóval szeretném, ha velem fáradnál – húzta Zelo féloldalas mosolyra a száját. – Mellettem kell lenned, ugye emlékszel?

Yongguk megadóan kifújta a levegőt és fejet csóválva követte újdonsült barátját, egyenesen a vendégek éttermébe. A gondnok csak kétszer járt bent az elmúlt egy hónap során, ezért meglepte, hogy Zelo beinvitálta őt. Rajtuk kívül csak egy-két ember fogyasztotta el korai reggeliét, az egész helyiségben frusztráló csend honolt. A két fiú leült az egyik elszeparált, távoli asztalhoz, Zelo korábbi kérésére már egy pincér kihordta az ennivalókat. Két gőzölgő, forró kávé jelezte, hogy egy időre a fiatalok csak egymásra fogják szentelni idejüket.

Negyed óra múltán már csak apró morzsák voltak a tányérjaikban, kimchi-s csészéikben káposzta maradványok, de még mindig az asztalnál ültek és beszélgettek, azon belül is ugratták egymást. Az időt tekintve Zelo számított rá, hogy Wonshik hamarosan lefárad az étkezdébe, ami így is történt. Grimasszal az arcán vette észre unokaöccsét és a gondnokot, mielőtt betért volna a konyhába.

- Joka, mit mondtam neked tegnap a kocsiban? – kérdezte utalgatva néhány másodpercnyi kínos csend után.

- Miért kérdezed, talán nem működik jól a hosszú távú memóriád? – tudakolta Zelo. Annyira felbosszantotta őt az előző napi incidens, hogy képtelen volt normálisan viselkedni nagybátyjával. - Szerintem rendelj a reggeli mellé egy kis tányérnyi ginzenget is.

Wonshik felvont orral sarkon fordult, magukra hagyva a két kuncogó fiatalt. A hosszúra nyúló reggeli után Yongguk visszament dolgozni, Zelo pedig elhagyta a hotelt és a városba indult. Nem vitte magával gördeszkáját, így Yongguknak ötlete se volt, hova mehetett. Ugyan állítólag ő volt veszélyben, mégis jobban aggódott Zelóért, mint magáért. Ebben az is közrejátszhatott, hogy barátja nem árulta el neki a teljes igazságot a veszéllyel kapcsolatban.

Ebédszünet után Yongguk már írt volna egy üzenetet Zelónak, mikor váratlanul négy lány zökkentette ki a dolgából. Gyors bemutatkozásuk után esett le Yongguknak, hogy Han Dahee, Yo Nuri, Kim Minji és a japán Atsumi Yayoi azok, akik azt a bizonyos cosplay találkozót tervezik, méghozzá az ő segítségére is szükségük van. Yongguk kénytelen volt rábólintani a kérésre, elvégre gondnokként a szállodai rendezvényszervezésben is ki kell vennie a részét. Nagyszerű, ha nem lenne elég aggódni az állítólagos veszély miatt, még ilyen gyerekes dologért is tartanom kell a hátamat…

Zelo késő délután toppant be az előcsarnokba, ahol egyszeriben különös érzés kerítette hatalmába. A kifinomult megérzéseire hagyatkozva szedte a lábait, végül az intuíciói az egyik nagyobb rendezvényterembe vezérelték. Fintorral az arcán reagált a látottakra, ugyanis a terem túlsó végében négy alacsony nőszemély járkált fel-alá, közülük pedig kitűnt az a hozzájuk képest felhőkarcolónak látszó fiatalember, akivel egyeztettek. Nagyot nyelve indult meg az öt ember felé, lépéseinek hangjára Yongguk azonnal megfordult.

- Épp ideje volt – húzta el a száját. – Legalább szólhattál volna, hol csatangolsz.

- Nagyfiú vagyok már, ha eddig nem tűnt volna fel – húzta csintalan vigyorra az arcát Zelo.

- Észrevettem, fél fejjel fentebb szívod a levegőt, mint én, majdnem belevered a kobakodat az ajtókba – kuncogott Yongguk.

Ismét felborzolta Zelo haját, aki erre morogva karba tette a kezeit. Minji akkor szökkent hozzájuk és hevesen mutogatott Yongguknak egy telefirkált lapra és a terem falára egyszerre.

- Mit gondolsz? – rebegtette a szempilláit, ami nagyon bökte Zelo csőrét.

Minden előzmény nélkül a belsőjét fúriák kezdték kapargatni, zöld szemű szörnyek ugrálták körbe, mérgező ködfelhővel elhomályosítva a látását. Ne nézz rá így Gukkie-ra, mert neked megyek!

- Szerintem nem célszerű túl sok mindent a falakra ragasztani, elvégre nem gyerekzsúr lesz, meg amúgy is le fogják tépni mindet. Ha már nagy figyelmet akartok szentelni a falakra, azt hangulatvilágítással tegyétek – magyarázta Yongguk, Minji pedig se szó, se beszéd, már tovább is adta az információt barátnőinek.

- Nocsak, milyen segítőkész valaki! – jegyezte meg a szürke hajú fiú tettetett csodálkozással.

- Pofa be – sutyorogta Yongguk sötéten, mire Zelo kuncogni kezdett.

***

Péntekig minden nap ugyanúgy telt a két srác számára, ami miatt mindketten önmarcangolásba kezdtek. Érezték, hogy a vihar előtti csendben van részük, vagyis a cosplay napján olyan fog történni, amire egyikük sincs még felkészülve. Zelo elképzelni se tudta, miféle rossz történhetne még a rémálmain kívül – amik már kezdték kiverni nála a biztosítékot -, ezért igyekezett a Yonggukkal eltöltött szabadidejét visszafogottan eltölteni, nehogy aztán nagyon megüsse a bokáját. Természetesen ez a kísérlete is akadályokba ütközött, a benne növekvő féltékenység lassan a padlóra küldte. Tehetetlenül kellett néznie, ahogy a négy lány Yongguk körül sürgött-forgott, készülve, mikor vethetik ki rá a hálójukat. Zelo jogosan vette fontolóra a kannibalizmus kínálta lehetőségeket…

Yongguk nem érezte magát sarokba szorítva a rá leselkedő veszedelem miatt, épp ellenkezőleg, Zelóért nyugtalankodott. Szinte olvasni lehetett barátja arcáról az el nem árult titkok nyomását, a feszültséget és az ismeretlentől való bizonytalanságot. Akármikor Zelóval volt, látta rajta, hogy valami ki nem mondott dolog nyomasztja, belső vívódásai vannak, ennek következtében egyre kevesebbet mosolygott. Hiába szerette volna kipuhatolni tőle, Zelo ridegen visszautasította. Magát okolta, amiért barátja rövid időn belül részben elhidegült tőle. Valami a tudta nélkül elszakította őt tőle, de mégis létrejött köztük egy láthatatlan kapocs, ami még akkor sem eresztette őket, mikor távol voltak egymástól. Hogy lehet ez? Totális ellentmondás – morfondírozott Yongguk csütörtök este az ágyában, mielőtt elnyomta az álom.

Nem tűnt más reggelnek, mint a többi, Yongguk mellkasán mégis egy képzeletbeli lidérc üldögélt, feszítő érzést kiváltva a bordáin. A veszély ma fog lecsapni, de vajon tényleg rám? Nagy meglepetésére Zelo nemhogy nem mutatkozott egész délelőtt, de még az üzenetére sem válaszolt. A lidérc emiatt szüntelen kígyózott rajta, felkúszott végtagjain és nem eresztette, egészen délután egy óráig. A gondnok újabb papírmunkát végzett, mikor fülét ismerős lányok hangja ütötte meg. Tőlük lett hangos az egész előcsarnok és már készült arra, hogy rájuk szóljon, de mikor felemelte a fejét, meglátta, hogy nem csak négyen voltak. Egy felettébb magas, szőke hajú srác állt háttal, aki már a kisugárzásával is megnyerte magának a körülötte állókat. Amint megfordult, látványától Yongguk tüdejébe szorult a levegő. A fiú szegecses bakancsot viselt, fehér-fekete sávos pólót kék vízcsepp mintákkal, formás lábait bőrnadrág emelte ki, fekete dzseki feszült rajta és fülében ezüst fülbevalók díszelegtek. Ezt mind megemészthette volna, ha egy vadidegenről lett volna szó, de legnagyobb meglepetésére a jóképű Zelóval találta szembe magát.

***

Akárhogy szeretett volna beszélni barátjával, a munkája, többek között a rendezvényszervezés túlságosan lefoglalta Yonggukot. Utolsó simításokat végzett a négy lánnyal, már csak a szórakozni vágyó vendégeknek szánt ételeket és italokat kellett elhelyezniük a falakhoz tolt asztalokon. Mire végeztek, már szállingóztak a különféle anime karaktereknek beöltözött fiatalok, így Yongguk mihamarabb kivonta magát a forgalomból. Elérkezettnek látta az időt, hogy felkeresse a felszívódott Zelót, de fogalma sem volt, hol bukkanhat rá.

- Szia, Ryung Jiu vagyok. Véletlenül nem te vagy Bang Yongguk? – szólította meg egy alaposan kisminkelt lány, és meghajolt. A megszeppent fiú csak bólintott. – A barátnőm, Yo Nuri sokat mesélt rólad. Rajtam keresztül is szeretné megköszönni a segítségedet, már régóta tervezte ezt a cosplay bulit… Mit szólnál, ha elfogyasztanánk egy italt?

- Igazából épp indultam megkeresni az egyik haveromat… - próbálta lerázni Yongguk.

- Lehet, hogy már ő is a többiekkel van. Gyere, bemutatlak nekik! – nevetgélt csilingelő hangon Jiu, mint aki már alaposan felöntött volna a garatra délután ellenére.

Ahogy a lány ígérte, bemutatta őt az újonnan érkezőknek, a legtöbb láttán Yongguk elszörnyedt. Kissé túlzásba viszik ezt a cosplay dolgot. De hiába keresett kibúvókat, az emberek csak jöttek és szorosan a társaságuk között tartották fogva a gondnokot, hiába nem volt odaillő a hétköznapi öltözékével, csupán egy fekete farmert, egy fehér pólót és egy sötétkék blézert viselt. Az idő csak telt, heringekhez hasonlóan özönlött a tömeg, Yongguk pedig sodródott az árral. Egy félig kínai srác, Paeng Shaohan cseresznyeillatú itallal kínálta az aktuális csoportot. Yonggukban megszólalt a belső hang, hogy ne fogadja el, de már annyi ideje a cosplayesek között volt, hogy torka teljesen kiszáradt, innivaló után szomjazott. Ha van is benne valami, annyira nem lehet szörnyű. Egyszer kibírom, nagy bajom nem lehet. Csakhogy az első poharat követte a többi, egyre gátlástalanabbul itta sorra őket…

Nem véletlenül mondják azt, hogy egy szórakozóhelyen semmiképp ne fogadjon el az ember másoktól italt. A belecsempészett szerek szintetikusak, nincs ízük, viszont annál károsabbak. A zárkózottság elúszik, mint a Titanic, roncsait elnyeli a kábulat tengere és a dübörgő zene hanghullámai borítanak rá áttetsző koporsófedelet. Ebben a sötét, fiktív világban nem létezik idő, se tér, se semmilyen erő, ami visszarántana a valóságba, a szerek hatása elől nincs menekvés. A valóság tűnik a koholmánynak, nincs rá szükség, az ember gyáva mód megfutamodik előle. Makacsul él a pillanatnak, nem gondolva a következményekre. Yongguk így felejtette el, kicsoda ő valójában, mi volt a célja, hol van tulajdonképpen és milyen szabályokat szeg meg magával szemben. Semmi másra nem vágyott, csak kitörölni emlékezetéből az elmúlt napok fájdalmait, hátat fordítani a levegőben lebegő problémáinak, amik viharfelhőkként köröztek a feje fölött. A vihar nemsokára bekövetkezett, mennydörgés visszhangzott a fejében, ezt követte egy élesen felvillanó villám, ami belé csapott, aztán elsötétült a világ…

- Yongguk! – kiáltotta egy éles hang, de ő ezt már nem hallhatta.

Zelo rémülten futott át a tömegen, mindenkit félrelökve az útjából. Akkora adrenalin löket száguldott végig porcikáin, hogy képes lett volna puszta kézzel egy hegyet is elmozdítani. Egy szempillantás alatt az önkívületi állapotban lévő Yongguknál volt, pont időben, mielőtt összerogyott volna. Minden erejére szüksége volt, hogy megtartsa a gondnokot anélkül, hogy ő is elvágódjon a földön. Yongguk feje Zelo bal karjában nyugodott, a másikkal pedig próbálta talpra állítani. Átkarolta, közben folyamatosan rázogatta az arcát, de ahogy Yongguk kinyitotta a szemeit, azonnal be is csukta.

- Gukkie, ne csináld ezt velem! – sutyorogta Zelo, majd könnyeivel és dühével küszködve kitámolygott a rá nehezedő fiúval.

Senki nem törődött velük, mindenki elvolt a saját kis világában, időérzéket elvesztve és felelősségtudat nélkül, átadva magukat a pillanatnyi mámornak. Zelo csak magára és az erős érzelmeire számíthatott, amik segítségével feltámogathatta Yonggukot az emeletekre vezető lépcsőkön. Minden egyes lépés nehezükre esett, a gondnokból mintha valami folyamatosan szívta volna ki az életenergiát. De nem lehetett mit tenni, Zelónak sürgősen a lakosztályába kellett vinnie a barátját - a gondnoki szoba felejtős volt több ok miatt is. Yongguknak pusztán annyira volt elegendő az állóképessége, hogy nem ájult el, Zelo biztatására egymás után tudta szedni a lábait, olykor halkan nyögött a fájdalomtól.

Zelo megbecsülni se tudta, mennyi idő alatt értek fel az ötödikre. Kapkodva vette a levegőt, ahogy benyitott a lakosztályba, feloltotta az összes villanyt és Yonggukot pártolva lefektette őt az ágyára, aki erre hangosan felszisszent. Zelo segített róla lehámozni a blézerét, de pólóját rajta hagyta. Nagyokat pislogva vett észre Yongguk jobb belső karján egy gyönyörűen kidolgozott tetoválást, aminek létezéséről eddig nem tudott. „Make art not war”, szólt a felirat. Zelo bűntudatot érzett miatta, hiszen ő, mint gyilkos nem érthetne egyet ezzel a szlogennel. Szíve még jobban összetört, mert a tetoválás is jelezte, hogy nem érdemli meg Yonggukot.

Futótűzként szaladt vízért és borogatásért, a gondnok homloka égetően forró volt. Amint visszaért, Zelo feljebb tolta Yonggukot a párnán, hogy könnyebben szájába tudja önteni a vizet, egy régi pólóból letépett, benedvesített szövetdarabot pedig gondosan a fiú homlokára helyezett. Zakatoló szívvel ült mellette, a nyugtalanságtól Zelo is kimelegedett. Félve bár, de magára hagyta Yonggukot, ő addig felhozatott egy tálkányi jeget, amit fél óra múltán kapott meg.

- Kérem, adja át azt az üzenetet az igazgatóúrnak, hogy vessen véget a lenti bulinak – szólt a jeget felhozó pincérnek, aki némán bólintva távozott az előszobából.

Zelo visszasétált hálójába, a jéggel teli tálkát az éjjeliszekrényére tette. A zörgésre Yongguk szemhéjai megmoccantak, Zelo közben elvette a szövetet, egy jégkockát csavart bele és visszatette barátja homlokára. Yongguk erre már nehezen felnyitotta a szemeit, a Fekete Lyuk sötétebb és vonzóbb volt, mint bármikor.

- Látsz engem? Hány ujjamat mutatom? – kérdezte a szőke.

- Hatot, de mit akarsz te hat ujjal? – nyögdécselte Yongguk rekedtes, erőtlen hangon. – Le akarod dugni mindegyiket a torkomon?

- Nem, én mást dugnék le a torkodon, de az nem publikus. – Zelo szája sarkában mosoly bujkált.

Láthatóan Yongguk félig még mindig egy elvont világban járt, ezért Zelo jobbnak látta, ha hagyja aludni. Felállt az ágyról, hogy kimenjen a hálóból, de Yongguk hangja megállította.

- Ez meg mit jelentsen? – ült fel homályos látással és már készült arra, hogy ő is felálljon, nem törődve a rosszullétével és a homlokáról lecsúszott szövettel. Szívós egy ember, meg kell hagyni…

- Azt, hogy tedd le a seggedet az ágyra és aludj! – szólt vissza Zelo ellentmondást nem tűrően.

- Aludjak ülve? – tárta szét Yongguk a karjait.

- Ha a hülyeségtől összemennél, te már valószínűleg egy elektronhéjon keringenél.

Nem tudom, milyen szer lehetett az italában, de nem gyenge cucc. Mondjuk vicces őt így látni. Úgy gondolta, ezt a helyzetet ki is használhatná… Yongguk az állítása miatt sértődötten karba tette a kezeit, Zelo erre diadalittasan kinyújtotta a nyelvét.

- Ha tovább folytatod a szapulásomat, leharapom – mondta Yongguk olyan gonoszan, amennyire az állapota engedte és visszafeküdt az ágyba, homlokára visszatette a szövetet.

- Nem lenne ellenemre - húzta össze szemeit Zelo huncutul.

Megfordult tengelye körül és kisétált a szobából, hogy a nappalijában csináljon magának fekvőhelyet. Amíg kint tett-vett, addig Yongguk rövid időre elaludt, közben Zelo kapott az alkalmon, kivett egy-két ruhadarabot a szekrényéből és elsietett zuhanyozni. Dolga végeztével felkapta magára az atlétát és a rövidnadrágot, de majd csak fél óra múlva ment be Yonggukhoz jeget cserélni. Amint ezt is elintézte, elégedetten hagyta volna el a szobát, azonban a gondnok megint felkelt.

- Totomato - nyöszörögte olyan hangon, mintha szült volna. Zelo felvont szemöldökkel nézett vissza rá.

- Egyéb óhaj-sóhaj? – sóhajtott nagyot, erre barátja megismételte magát. – Ki az a Totomato?

- Te ott, az ajtóban! – szólt élesen Yongguk, Zelo felé bökött ujjával.

- Eddig Tokki voltam, most már Totomato?

- Fogd be, ne kérdezősködj! Inkább gyere ide, mert szétfagyok.

- Ember, július van és tűz forró a bőröd…

- Hogy mondjam másképp burkoltan, hogy át akarlak ölelni? – csattant fel Yongguk, amire Zelo szemei elkerekedtek.

- Te engem? – kérdezett vissza zavartan. Csak a szer miatt mond ilyeneket, nem kell őt komolyan vennem.

- A plüssállataimat mindig magamhoz szorítottam kiskoromban – jelentette ki Yongguk nemes egyszerűséggel és keményen állta Zelo tekintetét.

- De én nem vagyok plüssállat!

- Még feleselsz is?! Eddig egy plüssömet sem bántottam, de ha nem jössz ide három másodpercen belül, én megyek oda és megerőszakollak!

- Jól van, azonnal megyek – fújta ki Zelo a levegőt, aztán remegő végtagokkal bemászott barátja mellé az ágyba. – Te aztán tényleg vezérnek való vagy – jegyezte meg rosszmájúan.

- Téged pedig tényleg kordában kell tartani – vágott vissza Yongguk.

Zelo elmosolyodott, majd hátat fordított a betegnek, nehogy meglássa a vörössé váló fejét. Csaknem hányingere támadt a gyomrában csapkodó pillangóktól, emiatt össze kellett préselnie száját. De ahogy megérezte derekán a gondnok karjait és nyakánál a meleg leheletét, libabőr futott végig egész testén, szíve majdnem kitört a mellkasából. Sosem gondolta volna, hogy Yongguk egyszer az ő ágyában fog feküdni, azt meg végképp nem, hogy így fogja érinti őt. Lehet, hogy a gondnok nem volt józan, normális körülmények között erre nem került volna soha sor, ám Zelónak már ennyi is elég volt ahhoz, hogy madarat lehessen fogatni vele. Ha eddig nem volt eléggé szerelmes, akkor most már eljött az a pont.

Egy rövid momentum erejéig felvillant Zelo fejében egy vakmerő gondolat. Óvatosan visszafordult, viszont szembesülnie kellett vele, hogy Yongguk arca alig tíz centire volt az övétől. A motoszkáló gondolat értelmet nyert... A Grand Yong sorozatgyilkosa aligha látott nevetségesebbet, mint a kiütött Yongguk, de ettől még ugyanolyan ámulattal nézte őt, mint mindig. Az első találkozásuk óta, ami teljesen felforgatta Zelo életét. Olyan érzések tajtékoztak benne, ami évekig ismeretlenek voltak számára, még a létezésükben sem hitt. A mellette fekvő ember olyan képességgel ruházta fel, ami addig hiányzott belőle. Zelónak világossá vált, hogy idáig Rá várt, hátha sikerül befoltoznia azokat a lelki szakadásokat, amiket a gyilkosságok okoztak. Nem bírom tovább, muszáj megtennem. Itt a lehetőség, úgy se fog rá emlékezni. Óvatosan végighúzta ujjait barátja arcán, közben átpásztázta minden egyes négyzetcentiméterét. Zelo vett egy mély levegőt, lehunyta szemeit, csökkentett a kevéske távolságon és magáévá tette Yongguk alkohol ízű, dús ajkait.