XIV. rész

Vannak elképzelések arról, hogyan történhetett meg az az ősrobbanás, ami létrehozta az egész kozmoszt és benne mindent, ami az űrben van. Az egyik teória szerint két tökéletesen sík, négydimenziós felületből állt a világ az ősrobbanás előtt, az egyik volt a ma ismert világunk őse, a másik pedig egy vele párhuzamos, membránként létező másik dimenzió. Az a láthatatlan dimenzió közeledni kezdett a másik felé, majd egy pillanat töredékére összeértek. Az összeütközés energiájából egy újabb, a ma ismert világegyetem alakult ki, létrehozva az időt és a teret.

Zelo ehhez tudta volna hasonlítani azt a vibráló, mindent elsöprő érzést, amit Yongguk szájának érintése okozott számára. Ajkaik voltak a dimenziók, amiknek összeérintésének helyén egy másik, alternatív univerzum született meg, és olyan erőket teremtett, amiktől az egész össze is roppanhatott volna. De nem ez történt, a felvillanó energia végigsöpört rajta, örökké megváltoztatva Zelo számára a jövőt és érzelmeinek húrjait. Ahogy az ősrobbanáskor az egyetlen kölcsönhatás négyfelé vált ki, úgy a fiúban tomboló addigi egyetlen érzés is szerteágazódva, újabbakat alkotva formálta meg a saját világát.

Nem volt helyes, amit tett, de pillanatnyilag semmi más nem érdekelte, minthogy részben levezesse az eddig benne felgyülemlett szerelmet. Yongguk alfa állapotban volt, félig aludt, nem volt képes megkülönböztetni az álmot a valóságtól, így Zelo legnagyobb örömére nemhogy nem kelt fel, de még készségesen viszonozta is azt a selymes, puha érintést a száján. Hogy lehet ez? Talán azt hiszi, hogy álmodja az egészet? Zelo ettől felbátorodva kihasználta Yongguk kiszolgáltatottságát. Bal tenyerét a gondnok arcára helyezte, hogy ezzel kicsit elmélyítse a csókot. Ösztönösen a nyelvét is belevonta a dologba, de erre barátja már magához tért – már amennyire a parti drog engedte.

- Mit művelünk? – nyöszörögte Yongguk kábán, ahogy Zelo kicsit elhúzta a fejét.

- Lövésem sincs, de ezt úgyis csak álmodod – improvizált, a hatás kedvéért ujjaival egy pillanatra eltakarta Yongguk szemeit, mintha álombeli „képszakadása” lenne.

A gyenge trükk bevált, visszazuhant félálomba, Zelo pedig még utoljára megízlelte részegítően finom száját. Egyenesen egy szikla esett le szívéről a megkönnyebbüléstől, az eddig a gyomrában tanyázó pillangók már teljes testében közlekedtek a véráramán keresztül. Örömtelien átkarolta a fekete hajú fiút, így tért ő is nyugovóra. Ez járulhatott hozzá ahhoz, hogy ezúttal napok óta először nem volt rémálma.

Az ember sokszor részesül olyan álmokban, amik annyira élethűek, hogy felkeléskor sokkolja az, miszerint minden igaznak vélt cselekmény fikció volt. Zelo remélte is, hogy Yongguk semmire nem fog emlékezni abból, ami az éjszaka folyamán történt, különben elevenen megnyúzná, aztán búcsút inthet a barátságuknak.

Reggel Zelo a legnagyobb szerencséjére előbb kelt fel a belé csimpaszkodó fiúnál. Tisztában volt vele, hogy sietnie kellene, de annyira idillinek tűnt a helyzetük, hogy nem volt szíve azonnal véget vetni neki. Csak nézte a fekete hajkoronát – amibe szívesen beletúrt volna -, a hibátlan arcot és hallgatta Yongguk kellemes szuszogását. Nem állt szándékában elengedni forró testét, érezni akarta szerelme közelségét, amíg még lehetett. Ha Wonshik korábbi állítása nem volt alaptalan, erre Zelónak bőven megvolt az oka. De a kényszer miatt finoman le kellett emelnie bal karját Yongguk derekáról, csiga lassan kibújt az ő karja alól is, araszolva csúszott hátra a lepedőn, amíg le nem mászott az ágyról. Még utoljára megcsodálta az ágyában fekvő személyt, majd keresett egy tollat és papírt, a lefirkantott üzenetet az éjjeli szekrényre tette, aztán egyéb dolgai végeztével a megolvadt jégkockákkal teli tállal elhagyta a lakosztályt.

***

Sajgott a feje, hányinger kerülgette és borzasztóan melege volt. Yongguk nyögdécselve ült fel az ágyban, szemeit dörgölve nézett körbe. A szoba idegen volt számára, de valahogy mégis ismerős, amit abszolút nem értett. Képek villantak a fejében, de túlságosan zavarosak voltak ahhoz, hogy eldönthesse, megtörténtek-e vagy csak élénk képzelete melléktermékei. Először próbált arra visszaemlékezni, mit csinált, mielőtt ennyire elvesztette a józan eszét és nem a saját hálójába került.

Az utolsó, kristálytiszta emléke az volt, mikor sokpohárnyi lötty után a dübörgő zenére akarta felvenni a ritmust, amire aztán képtelen volt és szédülni kezdett. Leesett a vérnyomása, zuhanni kezdett a talaj felé, de aztán valaki megállította. Egy aggódó hang szólítgatta, azonban nem foghatta fel, miket mondott neki. Lábra állította és hosszú lépcsőzés vette kezdetét, amiből csupán annyi derengett neki, hogy a támaszául szolgáló ember folyamatosan biztatta.

- Már nem kell sok, sikerülni fog. Mindjárt fent vagyunk – lehelte neki erőlködve.

A következő, ami beugrott neki, az az elviselhetetlenül hideg jeges borogatás volt, ami után bealudt, álmának központjában az immáron szőke hajú barátja állt. Egy félhomályos szobában vitatkoztak, viszont a civakodás annyira érzékeny pontján okozott fájdalmakat Yongguknak, hogy a srácot magához hívta, ám ezt követően olyat tettek, amire sosem számított volna. Csókolózott azzal az emberrel, aki már egy hónapja varázsolta szebbé a napjait. De az volt számára a legmegdöbbentőbb, hogy nem undorodott a dologtól, sőt hagyta, hogy a fiatalabbik hadd kényeztesse az ajkait. Hogy álmodhattam ekkora őrültséget? Teljesen kiakadt azon, hogy még a fiú nyelvének érintése is szinte ott égett a száján. 
Yongguk beletúrt a hajába és az éjjeli szekrényre pillantott. Egy kis cetli díszelgett rajta, mellette egy félig rálógó tollal. Összehúzott szemöldökkel vette kezébe a papírt, de mielőtt olvasni kezdte az üzenetet, rosszallóan megjegyezte magában, hogy az illető nagyon kapkodhatott vagy tényleg ennyire ferdén ír… 
„Ha felkeltél, nyugodtan menj el tusolni. A ruháidat felhoztam, inni és ennivalót a kinti hűtőben találsz. Lehetőleg ne hagyj magad után rendetlenséget. – Totomato”.

- Zelo – suttogta maga elé Yongguk az aláírást olvasva, újabb emlékfoszlány villant be neki.

Teljesen zavarodottnak érezte magát, mintha az éjszakát egy centrifugában töltötte volna. Összemosódott fejében a képzelet és a valóság, eltűnt a köztük lévő éles határ, már fogalma sem volt arról, mit élt át ténylegesen.

Szédelegve kimászott a franciaágyból, elhagyta a tipikusan, férfiasan berendezett hálót, és az utasításnak megfelelően megkereste a fürdőnek nevezett szobát, ugyanis amit talált, hatalmasnak bizonyult. A Grand Yong általános tűzvörös színeitől eltérő mélykék, márvány mintájú csempe borította a falakat, tenger és férfi tusfürdő illata lengte be a helyiséget. Nagy, negyed kör alakú kád állt az egyik távoli sarokban, a másik falnál meg félköríves zuhanyzó. A mosdókagyló fedelét kagylók, homokszerű por és tengeri csillagok díszítették. A másfél méter hosszú, téglalap alakú tükröt ezüst szegély ékesítette, alatta a két csap mentén különböző kozmetikai szerek sorakoztak, a hajzselétől kezdve a drága parfümökön át az arcpakolásokig. Yongguk nem értette, miért kell ekkora fürdőszoba egy egyedül álló fiúnak, még egy családnak is bőven elég lett volna.

Amint rászánta magát a tusolásra – a multi funkciós zuhanykabinnal meggyűlt a baja -, azon kezdett gondolkodni, ha találkozik Zelóval, mit mondjon neki. A különös álma miatt biztos volt benne, hogy kínosan fogja érezni magát mellette. Elképzelhető, hogy a csók… Nem, az nem lehet, Zelo hetero. Habár ezt egy szóval sem mondta, de Eunin egyszer említette, hogy volt már két barátnője. Akkor hogyan lehetséges akkora véletlen, hogy pont abban az ágyban keltem, ahol az álmomban lefeküdtem? Talán a szöszi segítsége miatt a tudatalattim ilyen álommal rukkolt elő? Nem semmi…

Megmosolyogta, hogy Zelo képes volt lemenni a szobájába a ruháiért és felhozni őket. Ez a tény jobb kedvre derítette, egy időre kiverve fejéből a képzelt csókot. Vigyorát még egy takarítónő sem tudta volna lesikálni az arcáról, miközben érdeklődve nézett körbe az átlagosnál háromszor nagyobb lakosztályban. Szemei megakadtak a nappaliban lévő plazma tévén, a krémszínű kanapékon és a hosszú könyvespolcokon. Nem hitte volna, hogy Zelo szeret olvasni, a legtöbb cím láttán ítélve a krimiket és az ifjúsági horrorokat kedvelte.

Meglelve az említett hűtőt, Yongguk kiéhezve falatozott egy tábla csokiból, egy doboz koktélparadicsomból és legurított egy egész palack ásványvizet. Rumlit nem hagytam magam után, szerintem mehetek is. Azt be kellett magának vallania, hogy valamilyen okból kifolyólag feszengett a lakosztályban. Az okát képtelen lett volna megindokolnia, de maga sem tudta, mit várt, Árny nem ugrott ki Zelo gardróbszekrényéből…

Yongguk kótyagosan caplatott a folyosókon – a negyedik emeleten meglátta az egyik falon a magától leesett kép helyét, amitől kirázta a hideg -, a különös kinézetű vendégek láttán egyre gyorsabban szedte lábait. A második emeleten megtorpant az egyik sarkon, két alkalmazott beszélgetésére ütötte fel a fejét.

- Hallottad, hogy tegnap este két bulizó fiatalember is rosszul lett? – kérdezte Lee Jinri, Pyo Myungsoo egyöntetűen csóválta a fejét. – Az egyik olyan taj részeg volt, hogy többször is hasra esett, a jelmezét maga után húzta a földön.

- Jellemző… - csettintett Myungsoo a nyelvével. – A másik alakkal mi lett?

- Nyomtalanul eltűnt, de egy csapat lány azt állítja, hogy egy másik fazonnal felszívódott a szálloda épületében. Bár még a lányok szeme sem állt jól...

- Aish! Csak ne megint Árny mocskos keze legyen a dologban! – sziszegte Myungsoo és folytatta kolléganőjével a takarítást.

Yongguk nesztelenül továbbsurrant, pókerarcot erőltetve magára robogott le a széles lépcsőn. Miért van az az érzésem, hogy az a bizonyos ember én lehettem, mikor Zelo kimentett? Azért meg csak imádkozott, nehogy fény derüljön a kilétére, különben búcsút mondhat a munkájának és Zelónak is. Képtelen volt eldönteni, melyik lenne a rosszabb…

Az előcsarnok meglepően forgalmasnak bizonyult ezen a különös szombat reggelen. Wonshik több ízben faggatta dolgozóit, mint esetleges szemtanúkat, de jól láthatóan nem sokra ment velük. A lent tartózkodó vendégek szinte unott arccal kísérték figyelemmel a történéseket, már nem nagyon tudtak meglepődni, de egyértelműen örültek annak, hogy nem újabb gyilkosság történt, leszámítva az állítólag eltűnt férfit. Többen azt az álláspontot erősítették, hogy még ha az illető a belső épületben is vált köddé, valószínűleg az óta már elhagyhatta a hotelt, nem lett volna oka maradnia néhány óránál többet, sőt bizonyára látta volna őt a gondnok a biztonsági felvételeken. Csakhogy pont a gondnok nem jelentkezett, de valamiért nem is keresték.

Yongguk a tömeget kihasználva lehajtott fejjel iszkolt át az előcsarnokon, Eunint mellőzve benyitott a recepció mögötti szobába és bezárta maga mögött az ajtót. Ám azzal nem számolt, hogy nem lesz egyedül a helyiségben. Elkerekedett szemekkel nyugtázta az ágyán féloldalasan fekvő, kezére támaszkodó szöszi barátját. Hosszú, néhány helyen leopárdmintás farmerdzsekit viselt, fehér póló és fehér csőnadrág feszült rajta, utóbbi még jobban kiemelte hosszú lábait. Yongguk a pillanat hevében nem tudta feldolgozni a látottakat, főleg azt a tényt, hogy Zelo az ő ágyában heverészik, és úgy, mint egy bepózolt modell, valamint a rajzait nézegeti. Hogy még az álma általi sokk is egy csapásra visszatért, emiatt Yongguk meg nem volt képes értelmes szavakat formálni szájával, az csak ráadás volt.

- Jó reggelt! – köszönt barátjának remegő hangon.

- Inkább józanabbat – hunyorgott Zelo.

Visszatette Yongguk rajzait a mappába – amiket már többször látott -, aztán arrébb tolta magától. Közben ő is küszködött a feltörő, magába fojtott szenvedéllyel, ezért ajkaiba harapott, Yongguk próbált nem oda nézni. Nem akarok emlékezni az álmomra. El akarom felejteni, még hozzá sürgősen!

- Kicsit már jobban vagyok – nyelt egyet. – Köszönöm, hogy törődtél velem.

- Ez csak természetes, nem hagyhattam a barátomat fetrengeni a földön, mint egy sáros lábtörlőt – jelentette ki Zelo határozottan. – Ezért is vagyok itt, szereztem neked erős fájdalomcsillapítókat. Tudom, hogy nem szereted a gyógyszereket, de nem akarom, hogy addig itt szenvedj, amíg nem sikerül valamilyen „buborékmentes, bio babavizet” venned – bujkált mosoly a szája sarkában, még mindig szeretett csipkelődni Yongguk gyógyhatású ital-mániájával.

- Kösz, nagyon hálás vagyok – bólintott Yongguk félszegen, amint megpillantotta a pirulákat az éjjeli szekrényén egy pohár víz mellett.

– Azt meg igazán remélem, hogy nem etted ki az egész hűtőm tartalmát!

- Borzasztóan jól áll neked a szőke haj, mondtam már? – vigyorgott Yongguk bárgyúan.

- Ne tereld a témát! A tegnap este miatt nincs jogod szórakozni velem – húzta el Zelo keserűen a száját, még ha bordái rejtekében a szíve jobban dübörgött, mint egy motor. – Apropó, az este. Hogy lehettél ennyire felelőtlen?!

- Ha akarnék, akkor sem tudnék erre válaszolni. Nem tudom, mi volt velem, talán csak hiányoltam a szórakozást. Nem sült el a legjobban, ezt aláírom, de te sem mondasz el nekem mindent, így elégedj meg ezzel, kedves Totomato.

- Ne akard, hogy én is kitaláljak neked egy becenevet - fenyegetőzött Zelo nem valami meggyőzően.

- Tudod, szigorú közegben nőttem fel, de még az én családtagjaim is kifejezték alkalomadtán, ha valamiért büszkék voltak rám vagy hálásak voltak az otthoni segítségemért. Ezt egyrészt becézgetéssel mutatták ki, amit nem mindig szívleltem. Nekem nem állnak jól a ragadványnevek, neked viszont annál inkább – kacsintott a mondandója végén Yongguk.

Faképnél hagyta a ledermedt szőkét, bezárkózott a saját fürdőszobájába. Zelo vágyakozva, sajgó mellkassal nézte alakját, ahogy eltűnt az ajtó mögött. Ha még egyszer rám kacsintasz, úgy lesmárollak, hogy a szád két hétig zsibbadni fog. Nem fog érdekelni, ha meg is ütsz miatta, elhiheted. Ezt tisztázva magában neheztelve elhagyta a gondnok lakrészét és visszaindult az ötödik emeletre, miközben egész idő alatt Yongguk körül jártak a gondolatai. Mindenki megbámulta a kivirult, piros pozsgás arca miatt, de Zelót ez hidegen hagyta. Semmi mást nem akart, minthogy leheveredjen arra az ágyra, ahol órákkal korábban elcsattant közöttük az az édes csók, amire ugyan csak ő emlékezett, de teljesen megszédítette.

Nem vett észre változást a helyiségekben, de első dolga volt a hűtőhöz menni. A saját szemeivel akart meggyőződni arról, mit művelt a gondnok a távolléte alatt.

- Gukkie, ezért egyszer megöllek! – morgolódott Zelo, konstatálva, hogy kedvenc csokoládéjából terjedelmes mennyiség hiányzott és bekészített koktélparadicsomai többsége elfogyott.

Fújtatva vonult át a hálóba, az ágyat bevetve találta. Leheveredett rá, hogy elmerülhessen gondolataiban és fantáziálhasson, de egy valamire felütötte a fejét. Minden a helyén volt, azonban Yongguk egy valamit maga után hagyott a párnán, a legkedveltebb illatot Zelo számára…

Yongguk a csapra támaszkodva fújta ki a bent tartott levegőt. Ahogy meglátta barátját pár perccel korábban, teljesen elborult az agya és nem sikerült tisztán látnia. Kirázta a hideg, hogy kommunikálnia kellett vele úgy, hogy közben szüntelenül az a fantazma vetítődött le a fejében, ami többnek tűnt, mint amilyen volt. Emiatt dühös volt magára, legszívesebben ököllel beverte volna a csap fölött lévő tükröt, nem törődve a bőrébe fúródó szilánkokkal vagy a kiserkenő vérével. De inkább nem tette meg, nem akart még fizikai fájdalmakat is okozni magának a lelkiek mellé. Azzal, hogy Zelo ennyit segít nekem, még jobban vágja maga alatt a fát. Ki tudja, hogy a végén miket fogok összeálmodni miatta, amiktől begolyózom. Nem akarok vonzódni hozzá, nem leszek meleg! Mielőtt kilépett volna szobájából, bevette az egyik pirulát, majd belevetette magát napi teendőibe, bár a drog és az álma által eléggé korlátozva.

***

A két srác egész nap kerülte egymást, amit mind a ketten mással és mással magyaráztak meg magukban. Yongguk az előző esti derengő emlékei és a képzeletbeli csók miatt érezte kényelmetlenül magát, Zelo pedig részben haragudott rá és jobbnak látta, ha eltereli a figyelmét valami egészen másra, különben a szíve kitörne a helyéről és külön életet kezdene el élni Yongguk után futkorászva. Nyugtalanító volt mindkettejüknek, de egyelőre nem láttak jobb megoldást. A gondnoknak a cosplay négy szervezője körüli felhajtásban kellett kivennie a részét, amivel el is ment az egész napja. És ha ez nem lett volna elég, több árulkodó jel is arra mutatott, hogy valami nem stimmelt ezzel az egész mizériával. Senki nem foglalkozott már az eltűnt férfivel – történetesen vele -, mintha egyesek tudták volna, hogy ő volt az. Lehetséges, hogy a leitatásom szándékos volt? Az nem lehet, senkinek nem származna érdeke abból, legfeljebb csak Árnynak, de ha tényleg ő lett volna a háttérben, akkor inkább megölt volna.

Zelo nem mert kimozdulni lakosztályából, amit még ő maga is hihetetlennek tartott. Elalvásig a négy fal között rostokolt, hátha nem neki kell megtennie a kezdőlépést a prédája felé. De akárhogy várakozott, zsákmánya csak nem mutatkozott, egyre több megválaszolatlan kérdést okozva jelenlétének hiányával. Zelóban már az is felmerült, hogy talán Yongguk emlékezett a csókra és az undor miatt nem keresi őt, a barátságuknak ezennel vége. Kicsi volt ennek az esélye, de nem tudta mellőzni ezt az eshetőséget, aminek a tudata szinte felemésztette őt és szétroppantotta a porcikáit, akár egy hatalmas diótörő.

Egy pincébe vezető lépcső tetején álldogált kínzó kérdések hadával a fejében, összetörve. Mélységes szomorúsága miatt rövid habozás után lelépett az első lépcsőfokra, majd felbátorodva követte az elsőt a többi. A különös pince zöld és vörös fényekkel volt kivilágítva, földöntúli hatást gyakorolva rá. A falak mentén hordágyak sorakoztak, amiken fehér próbababák feküdtek, absztrakt boncterem hatását keltve. Zelo grimaszolva közelítette meg az egyik hordágyat, ami mellett egy infúziós állvány állt. Az infúziós tasakból egy bizarr, zöld lé csordogált le a vezetéken, amit beleszúrtak az életnagyságú babába. A bábunak nem volt arca, de Zelót elfogta az az érzés, mintha őt szimbolizálná. Hátrahőkölt és elindult egy hosszú asztalsor felé, amin összesen tizenhat babafej volt. Zelo egészen addig gondolta őket kifejezéstelennek, amíg közelebb nem ment hozzájuk. Akkor váratlanul mindegyik szemüregéből vörös folyadék kezdett szivárogni, majd az egész fejek felgyulladtak a semmitől. Zelo ezt a horrorisztikus eseményt látva levegő után kapkodva továbbállt. A helyiség végében egy újabb asztalhoz ért, a rajta található vázában egy fekete rózsa száradt el folyamatosan a kevés víz miatt. Zelo megszánta a virágot, kötelességének érezte, hogy meglocsolja, hadd éljen még egy kicsit. Elvett egy közeli korsót, de amint vizet öntött a rózsa vízébe, kiderült, hogy a korsóban olyan zöld lé volt, mint az infúziókban. A rózsa egy szempillantás alatt lekókadt, a szívszorító látványért Zelo magát okolta. Felvette a vázát, eközben akaratlanul is könnyek szöktek ki a szeméből.

- Gyűlöllek – szólt egy férfias, de erőtlen hang, ami a rózsából származott.

Zelo ettől megsemmisülve és dühtől tajtékozva elejtette a kezében tartott tárgyat, ami így megadta magát a gravitációnak és a talajnak, a váza egy hangos csattanás kíséretében szilánkjaira tört.

- Yongguk hangja – suttogta magának Zelo, miután felriadt.

Úgy érezte, mintha az álma megerősítést adott volna arra, miért húzza meg a gondnok magát. Zelo az arcát a kezeibe temette és szipogva adott hangot keserves bánatának. A gyenge napsugarak már besütöttek a sötétkék függönyön, de még így sem tudtak annyi fénnyel szolgálni, amennyivel elűzhették volna a fiúban tomboló rossz érzéseket és sötét illúziókat. Félig áttetsző, fekete lidércek kárörvendve ugrálták körbe, jóízűen kacagtak Zelo gyengeségén.

- Yongguk utál téged! – kacagott önfeledten az egyik lidérc. – A szerelmed nem viszonzott és soha nem is lesz az, törődj bele! Röhejes vagy, szedd már össze magad, egy sorozatgyilkos mióta ilyen puhány?!

- Amióta az a szeretni való balfasz betoppant az életembe! – szólt vissza a semmibe Zelo és könnyeitől ködösen látva túrt bele szőke hajába.

***

- Valami gond van? – érdeklődött a gondnok tettetett nyugalommal a hangjában.

Yongguk és Zelo farkasszemet néztek egymással, mikor korán reggel a dolgozók részlegén összefutottak. Nyolc körül járhatott az idő, szinte egy lélek sem tartózkodott a folyosókon. Zelo a hajnali rémálma miatt képtelen volt visszaaludni, órákig csak forgolódott az ágyában, ezért magához képest idő előtt elhagyta lakrészét, hogy találkozhasson szívének megrontójával. Ami sikerült is neki, viszont nem volt felkészülve Yongguk viselkedésére, így hamar meggondolta magát. Látta rajta, hogy ingerült, ezért az ő magatartása is rideg lett. Úgy gondolta, ha a fiú már tényleg nem akar többé vele lenni, megérdemli ezt a modort.

- Minden a legnagyobb rendben, főnök! De én inkább nem lábatlankodom itt, nem zavarok – emelte Zelo maga elé védekezően a kezeit. – Megyek és megkeresem Árnyat, hátha el tudom vele ütni a szabadidőmet…

- Állj már meg! – ragadta meg Yongguk a karját és maga felé fordította. – Mi bajod van, megbántottalak valamivel? Megköszöntem már a segítségedet, ha ez lenne a bökkenő.

- Semmi bajom az égvilágon! – hazudta a szőke szemrebbenés nélkül. – De dolgod van, inkább a takarítóbrigád ellenőrzésével foglalkozz, Bang nagyságos úr!

- Zelo-shi, miért beszélsz így velem? – vonta kérdően Yongguk vészjóslóan, beazonosíthatatlan csillogással a szemeiben. – Ne őrjíts meg!

- Pont, hogy te őrjítesz meg engem, úgyhogy vonszold el a csinos kis hátsódat!

Yongguknál betelt a pohár, Zelót egy szempillantás alatt a falhoz szorította. Nem állt szándékában, de akarva-akaratlanul is annyira belemélyedt a nála magasabb fiú szemeibe, hogy péntek esti álma egy csapásra elevenedett meg előtte. Ösztönösen rápillantott Zelo édesnek tűnő, világos rózsaszín ajkaira, amit azonnal meg is bánt. Tudatalattijában olyan eszmék éledeztek, amik megbocsáthatatlan tettekre késztették volna, ha nem józanodik ki időben. Amint erre rádöbbent, eltávolodott a levegőt szaggatottan belélegző Zelótól, akinek arca lassan vörös színt öltött. Yongguk szégyellte is magát emiatt, hiszen barátja nem ok nélkül jött zavarba.

- Akármi is bánt, sajnálom – nyögte ki Yongguk és amilyen gyorsan lehetett, kereket oldott.

Mélyeket lélegezve szedte a lábait, megemelkedett test hője miatt felgyűrte ingének ujjait. Miért néztem annyira a száját? Miért volt olyan érzésem, mintha Zelo már tényleg megcsókolt volna? Egyáltalán miért szorítottam őt a falhoz? Valamit tennem kéne, különben félreérti az egészet, de most nincs már pofám visszafordulni, szánalmasnak gondolna.

Eközben Zelo elámulva nézett Yongguk távolodó alakja után. Nem fért a fejébe, mi történt pontosan az imént. Hogy fogják tisztázni a helyzetet, ha találnak kibúvókat a beszélgetés alól és valamiért zavarba jönnek? Hogy ő megilletődött, az érthető volt, de vajon Yongguk miért? Ennyire kellemetlen lett volna számára mindaz, ami péntek este és szombat reggel történt? Nem tudta a helyes választ.

***

Újabb kínkeserves huszonnégy óra telt el anélkül, hogy javult volna közöttük a helyzet. Többször is látták egymást, de egyikük sem szólt semmit, csak bámulták a másikat, mint a hálóba úszott pontyok. Egyikük se mert lépni, mert féltek attól, mit reagálna a másik. Zelónak ugyan szólnia kellett volna Yongguknak, hogy hamarosan újabb gondnok érkezik mellé, de nem vette rá a lélek, hogy ezt a szerény információt továbbítsa neki. Ha már csak a munkáról tudtak volna beszélni, az egyet jelentett volna, zátonyra futott a barátságuk, így Zelo ezt inkább elkerülte.

Ez idő alatt a bensőjében megbúvó szörnyeteg egyre jobban kikívánkozott a szabadba. Olykor elfogta a fiatal fiút a vérszomj, mikor ránézett egy ártatlannak tűnő emberre, például egy nyugodtan teázgató paleontológusra az ebédlőben. Ezt az állapotot Árny a kalitkába zárt szerelmére fogta, amit nem tudott se kimutatni, se kibeszélni magából. Egymásból fakadó szentimentalizmusok voltak ezek, amik viszonylag hamar szorongássá fonódtak össze, tekergő indát alkotva Zelo lelkében. Nem fogom így sokáig húzni. Azt hittem, hogy a csóktól részben megkönnyebbülök, de hatalmasat tévedtem. Egyre inkább vágyom egy másodikra, egy harmadikra és egy negyedikre. Istenem, a végén az akarata ellenére fogom magamévá tenni szegényt. Ismerem már magamat annyira, hogy tudjam, ezt a gyűlő feszültséget olyanokon fogom levezetni, akiken nem kéne. Ez a tétlenkedés pokoli!

Az ember bele tud őrülni abba, ha valami előtte van, de nem tudja megfogni. Kezében lenne a megoldás, ám azt csak nem lehet elérni. Ettől Zelo kétlaki élete visszatérni látszott, folyamatosan egy újabb gyilkosságon kattogtak agyában az olajozásra vágyó fogaskerekei. Immáron nem számított neki, hogy ez már kihágásnak minősülne Wonshikkal megkötött egyezségével. Már semmi nem számított, minthogy visszakapja régi életvitelét, ha már nem lehetett a szerelmével. Meggyőződése volt, hogy az ember nem lehet a világos és a sötét oldalon is egyszerre, a képzeletbeli mérleg sosem kerülhet egyensúlyba. Zelo pedig elhatározta, hogy befejezi azt, amit elkezdett, átverekedi magát azon a rögös úton és kihívásokon, amiket a Grand Yong eseményei állítanak elé. Amint újabb lehetősége adódik, lecsap, mit sem törődve az újabb pletykákkal és az esetleges következményekkel.

Ilyen gondolatokkal heveredett le délután az ágyára, miután a nap addigi részét a szállodán kívül töltötte, mesterkélt ötletekkel színültig töltve rosszabbik oldala halálos fecskendőét. Ennek kisvártatva kárát láthatta, a rövid szendergés újabb, nem várt álommal kínozta elborult elméjét.

Szürke homok a lábai alatt, végtelennek tűnő fehér szoba és egymásra pakolt székek halmaza… Lepillantott magára, tetőtől talpig fehér ruhadarabokban volt. Bátortalanul megindult a székek felé, hátha menedéket tudnak nyújtani a frusztráló, tejszínű térben, ám eközben a semmiből vízcseppek hulltak alá. Nem volt közönséges eső, világoszöld foltokkal tarkította Zelo fehér kabátját, ami kifejezetten meglepte és irritálta is őt. A zöld víz beférkőzött szabad bőre alá, égető érzést okozva, mintha hangyák csípték volna meg. Ismerős volt számára, abban a szokatlan pincében bukkant rá erre a rendkívüli folyadékra, ahol próbababák feküdtek a hordágyakon, infúzióra kötve. Zelót hirtelenjében rossz előérzet kerítette hatalmába, de amint megfordult tengelye körül, enyhe ütést érzett a kabátján. Mellkasa bal felén érte a találat, az érintett helyen vörös plecsni csúfította a kabátot a zöld pöttyök mellett. Még fel se foghatta a történteket, mikor újabb patron vette célba és már el is találta, majdnem ugyanazon a helyen. Ezt máris egy harmadik és negyedik követte, ezúttal a jobb karján és a gyomra fölött, a vörös festék vérhez hasonlóan folyt le rajta. Lassan olyan pokoli fájdalmak kezdtek Zelóban szétáradni, hogy elsírta magát. Térdre rogyott, belemarkolt a homokba és halkan feltette azt a kérdést, ki tette ezt vele.

- A gyávaságod – jött az árnyalt válasz, mielőtt a fiú eszméletét vesztette.

Zelo teste megremegett és magához tért. Beletelt egy kis időbe, mire ráeszmélt, hogy még csak délután volt, a napsugarak erősen átszűrődtek a sötétkék függönyön. Verejték gyöngyözött homlokán, szőke haja csapzottan hullott szemébe. Amíg próbálta feldolgozni az újabb sokkot, sebtében összekapta magát és minden eddiginél céltudatosabban elhagyta lakosztályát. Nagy léptekkel száguldott le az emeleteken, csak előre fókuszált haragos, kontaktlencsés tekintetével, amivel még a harmadik emelet csőcselékéből is riadalmat váltott ki. Olyan hirtelenséggel érkezett meg a recepcióba, hogy Eunin pislantani is elfelejtett.

- Hol van Wonshik kocsijának a slusszkulcsa? – tudakolta érzelemmentesen az egyik fiókban turkálva, Eunin hátán felállt tőle a szőr.

A lány mire felelt volna, Zelo meglelte a keresett tárgyat, megszorongatta markában és kifürkészhetetlenül pillantott a mellette álló emberre. Pár másodperc múltán már ki is libbent a bejárati ajtón, magára hagyva a néma Eunint. Zelo postafordultával elhagyta a hotel parkolóját nagybátyja autójával, felhúzta orráig a magával hozott fekete maszkját, és annyira bömböltetni kezdte kedvenc dalait a rádióban, hogy az ablaküvegek is beleremegtek. A maszk biztonságérzetet adott neki amellett, hogy jellegzetes arcát elrejtette a világ elől. Szerette leplezni valódi kilétét, ugyanis néha elfogta az az érzés, mintha a homlokára lennének írva bűnei, továbbá elege volt már abból, hogy mindenki csak egy aranyos tizennyolc éves srácot látott benne. De így, csupán szúrós szemeit láttatva első látásra senki nem dönthette el róla, milyen lehet valójában. A rejtőzködés egy ideje már az élete szerves részévé vált, nem is óhajtott ezen változtatni.

Yongguk a medencefertőtlenítéshez szükséges vegyszerek listáját összegezte – Shiwoo halála óta az ő dolga volt -, amibe annyira belemerült, hogy csak a térlátásának köszönhetően nem ment neki párszor a falaknak vagy a vendégeknek. Amióta távol tartotta magát szőke barátjától, még jobban elmélyedt munkájában, mint azelőtt. Sőt egyenesen kereste a megoldásra váró feladatokat, csak ne kelljen olyan dolgokon agyalnia, amiket nem engedhetne meg magának. Nem szívlelte ezt az új rendszert, de a megszoksz vagy megszöksz szólásból kiindulva nem volt más választása, mint elfogadni a helyzetet.

- Aish! – sziszegte Eunin az orra alatt, láthatóan idegből fogta apró kezében a tollat.

- Lemaradtam valamiről? – vonta fel Yongguk a szemöldökét, ahogy megérkezett hozzá.

- Igen, az a makacs és önfejű haverod nemrég húzta el a csíkot a főnököd terepjárójával.

- Micsoda? Zelo elhajtott Wonshik kocsijával? – hökkent meg a gondnok, pulzusa meglódult. – Mióta szabad használnia azt a monstrumot?

- Ez itt a kérdés! Tudomásom szerint Zelo hetek óta nem vezetett, ráadásul zaklatottnak tűnt...

- Ha valami őrültséget csinál, kitekerem a nyakát! – morogta Yongguk és feje egy pillanat alatt vörös árnyalatot vett fel.

Hát, ez nagyszerű! Mindig eléri azt, hogy körülötte forogjanak a gondolataim és még fel is hergel vele! Baromi sokkal fog nekem tartozni, ha egyszer sikerül végre elkapnom!