XV. rész

Akár az idegenek, olyan messze kerültek egymástól. Közöttük megnyílt a föld és tátongó szakadék növekedett, a szélek leomlottak, por és törmelék zuhant alá a feneketlen mélységbe. Ez azt szimbolizálta, hogy a Fekete Lyuk az idő vánszorgásával fokozatosan távolodott tőle, elérhetetlen kvazárrá változva, amit egyre kevésbé láthatott, és amit még annál is kevésbé érhetett el. Magához vonzotta volna, ha nem lett volna az a bizonyos sötét energia, ami széttaszította őket, a belsőjükből áradó fényt halványabbnak mutatva.

Hosszú ujjai körbeölelték a kormányt, rövid körmeit belemélyesztette a finom borításba. Ujjpercei szinte elfehéredtek, kezének inai ijesztően kilátszódtak bőre alól. Felső metszőfogaival beharapta alsó ajkát, ami ettől kezdett elsebesedni, de ez őt cseppet sem érdekelte. Annyira fájdalmas volt számára a lelki gyötrelem, hogy még egy késszúrást is elviselt volna a gyomorszájába. Azzal sem lett volna kivetnivalója, ha nekicsapódik egy másik jármű, amihez tényleg nem kellett sok, rá kellett szólnia magára, hogy ne hajtson át a piros lámpákon.

Árny menthetetlenül előtört belőle, amit az utóbbi idő történései miatt már nem tudott úgy kezelni, mint azelőtt. Két énje egymásnak feszült, de egyelőre még nem történt semmi, a vihar előtti csend állapotában volt. Ezért döntött úgy, hogy tennie kell valamit, nehogy a bekövetkező vihar túl durvára sikeredjen, és minden fát kicsavarjon a helyéről.

Zelo épp próbált a bömbölő zenére és az útra figyelni, mikor egyszeriben mobilja zizegni kezdett a műszerfalon. Fél kézzel érte nyúlt és összeráncolt homlokkal nyitotta meg az Eunintől érkezett üzenetet, ami miatt kedve lett volna kihajítani a telefont a csukott ablakon.

„Zelo, ne csinálj semmi meggondolatlant, Yongguk aggódik érted.”

Percekig hezitált azon, válaszoljon-e neki vagy hagyja a francba, ezzel is húzva Eunin és Yongguk agyát, végül egy lényegre törő, rövid SMS-sel adott életjelet magáról. Ezután a zenébe feledkezve bámulta az utat és a szürke felhőket. Mokpo utcái félhomályba burkolóztak, erősödő szél ringatta a fák lombjait, az időjárásra való tekintettel kevés járókelő tartózkodott a szabadban. Zelo megigazította magán a maszkot, fejére húzta a kapucniját és mobilját bal zsebébe csúsztatva szállt ki a terepjáróból, miután megérkezett a kórház parkolójába. Kósza esőcseppek hagyták nedves nyomukat a betonon, a levegő a szokásosnál intenzívebb, sós aromájú volt.

Zelót frusztrálta a sok beteg, tömegiszonya ennek következtében előjött, a rövid eligazítás után gyorsan szedve a lábait igyekezett a megfelelő szintre. A sok idegen alakot látva, fintorogva meghúzta magát és erőlködött, nehogy mindenkit félrelökve tolakodjon be az orvoshoz. Szerencséjére nem kellett sokat várnia, magabiztosan ment be a gyógyszerszagú rendelőbe.

- Ismeri Choi Wonshikot? – tette fel a kérdést a doktornőnek a köszönés után.

- Igen, ismerem – válaszolta Dr. Song gyanakvóan.

- Az unokaöccse vagyok – folytatta Zelo, amitől az asszony kíváncsian és megilletődve kezdte fürkészni a fiút.

***

Arca ravaszságot tükrözött, hiszen megkapta azt, amit akart. Zelo elégedetten szorongatta jobb zsebében a kicsi tégelyt, miközben átfurakodott az emberek sokaságán. Mire kiért a kórház épületéből és a parkolóba ért, jócskán eleredt az eső. Az óceáni éghajlat nem volt rest, a víz úgy szakadt a felhőkből, mintha dézsából öntötték volna. A terepjáró szélvédőjén erőteljesen kopogtak az esőcseppek, ezúttal az ablaktörlő nem sokat ért. De Zelo átmeneti jókedve ettől sem lankadt, gonosz vigyorral a maszkja mögött dúdolta egyik kedvenc dalát, amíg vissza nem ért a kísértett Grand Yongba. 
Mindenkit levegőnek nézve csipkedte magát az ötödik emeletre, az új remény már úgyis a kezében volt. A lakosztályban ledobott magáról minden ruhát, csak az alsónadrágját hagyta magán, feloltotta az összes kéken világító lámpát és bevonult a fürdőszobájába. A fehér tégelyt letette a pultra és szembenézett zihált tükörképével. Jack és Rose, Rómeó és Júlia… Ugyan már, az ő szerelmük semmi a miénkhez képest. Vizet töltött egy kikészített pohárba, kiszedett egy kis pirulát a tégelyből, bevette a nyugtatót, majd elmerült a már megengedett kád vízben.

Szabadjára engedte élénk fantáziáját, képzelgéseiben nem kaptak helyet az olyan rémségek, amik már egy ideje üldözték alvás során. Yonggukkal boldog volt, semmi problémájuk nem akadt, önfeledten nevettek egymás társaságában, úgy, mint a barátságuk kibontakozásakor. Látta maga előtt, ahogy egymás vállát átkarolva sétálnak egy macskaköves, sikátorszerű szűk utcában. Yongguk fején kalap díszelgett, ő maga tetőtől-talpig feketében volt, a szállodai egyenruhához mérten eléggé laza darabokban. Zelo nyakában mintás sál volt megkötve és bézs színű nadrágot viselt. Magukhoz képest nagyon eltértek a mindennapi viseletüktől, mintha új személyiség társult volna hozzájuk.

Zelo ekkor már félig aludt, így újabb helyre került az álombeli gondnokkal. Nem zavartatta magát, hogy közben a kád vize csaknem teljesen kihűlt.

Egy nem valami forgalmas autóút mellett sétáltak a járdán. Kezében egy fényképezőgépet tartott és érdeklődve fordította jobb-balra a fejét. Két lépéssel előtte Yongguk battyogott, akit kifejezetten szexinek talált a világosbarna hajával és a fekete-piros dzsekijével. Elmélyülten pásztázott egy térképet, amit a bal markában gyűrögetett.

- Hova megyünk, hyung? – tudakolta Zelo félénken.

- Hogy őszinte legyek, nem tudom – simogatta Yongguk a tarkóját még mindig a térképet bámulva.

Hangos kopogtatásra lett figyelmes, ami a fiút azonnal kijózanította, ekkor már nagyjából háromnegyed óra telt el a megérkezése óta. Homlokát ráncolva mászott ki a kádból, lezserül csak egy törölközőt tekert a dereka köré és úgy nyitotta ki az előszobai ajtót. Azzal a lendülettel bevágta volna, ugyanis pont azzal a személlyel találta szembe magát, akire a legkevésbé számított. Yongguk láthatóan mogorva volt, ám ahogy meglátta a nedves bőrű, párától megereszkedett frizurájú, tulajdonképpen meztelen Zelót, a kitörni készülő szavai félúton megakadtak a torkán. A gondnok határozottan nem a legjobbkor jött…

- Mi az az üzenet, hogy „leszarom”? Ennyire elhidegültél tőlem, hogy már egyáltalán nem érdekellek?! – szegezte neki Yongguk az egyértelműt, miután sikerült megerőltetnie magát.

- Nem vagy az apám, hogy számon kérj engem, Bang! – köpte oda Zelo érzelemmentesen.

- Ó, már a vezetéknevemen szólítasz? Mit csináltam, hogy ezt érdemlem azok után, amiken keresztülmentünk? – nézett vele Yongguk farkasszemet minden eddiginél dühösebb ábrázattal.

- Nem tartozom neked magyarázattal – sziszegte a szőke élesen a fogai között és már készült becsukni az ajtót.

- Igazán? – akadályozta meg Yongguk, lábfejével kiékelte az ajtót. – Ez neked a barátság? Elkövetek egy baklövést és már hátat fordítasz nekem?

- Nem neked fordítok hátat, hanem… - kezdett bele Zelo, de nem tudta folytatni, szíve hatalmasat dobbant.

- Hanem minek? Hadd halljam, de ne most találj ki egy gyenge hazugságot!

- A félelmemnek – nyögte ki Zelo nagy nehezen.

- Nekem ahhoz mégis mi közöm van? Miért rajtam vezeted le a paranoiádat? – tárta szét Yongguk a karjait.

- Mert az a félelmem, hogy elveszítelek! – csattant fel a szöszi és összepréselte az ajkait, nehogy könnyek szökjenek a szemeibe.

Yongguk nem felelt neki egyből, próbálta megemészteni azt, amit hallott. Sehogy sem fért a fejébe, még zavarosabb lett neki az egész, mint azelőtt. Látta, ahogy barátja orcája lassan vörös színt ölt, majd a kínos helyzet miatt lenézett a földre. Ha ilyen fontos vagyok neki, miért viselkedik velem úgy, mintha ellenségek lennénk? Yongguk némán állt egy helyben és szüntelen a félmeztelen Zelót bámulta. Nem tudott dűlőre jutni abban, mit kéne tennie és mit csináljon annak érdekében, hogy újra azok a haverok legyenek, mint napokkal korábban. Persze belül sejtette, hogy már sosem lehet közöttük az a viszony, amilyen a cosplay-incidens előtt volt. Akkor gyökerestül megváltozott mindkettejükben valami, amit nem mertek és nem is akartak kibeszélni magukból. Yongguk ezzel a különös álmát okolta, amiben sóvárgástól túlfűtött csókot váltott az épp vele szemben ácsorgó Zelóval. Önkéntelenül is szemrevételezte a magasabb fiú gyorsan mozgó mellkasát, kidolgozás alatt lévő kockáit a hasán, majd gyorsan visszanézett az arcára, nehogy lejjebb is elidőzzön tekintete.

- Ha félsz attól, hogy elveszítesz, miért löksz el magadtól? – szólalt meg félpercnyi kellemetlen csend után Yongguk.

- Jobb, ha most elmész – kerülte ki a kérdést a barátja és ránézett a gondnok lábfejére.

- Tudni akarom, Zelo! – emelte meg hangját.

Ahogy ismét farkasszemet néztek egymással, Yongguk döbbenten tapasztalta, hogy Zelo szürke szemei szokatlanul csillogtak. Olyan érzések örvénylettek a kontaktlencse mögött, amit ép ésszel nem volt képes felfogni. A tudatalattija már sejtette, mi állhatott a háttérben, de Yongguk agya valamiért nem dolgozta fel.

- Ne akard tudni, az igazság fáj – suttogta Zelo halkan, Yongguknak összerándult tőle a gyomra.

- Igazad van, talán arra még nem vagyok felkészülve – bólintott egyet a gondnok szigorúnak álcázott nézéssel. – De nem kell sok ahhoz, hogy végleg megelégeljem azt, amit csinálsz.

Hátat fordított barátjának és határozott léptekkel elindult a folyosón a lépcső felé, felszívódva egy fal mögött. Zelo eközben remegve becsukta az ajtót, ezt követően lecsúszott a földre.

- Bárcsak elmondhatnám, mennyire szerelmes vagyok beléd – sutyorogta maga elé.

Szabadjára engedte igazgyöngy méretű könnyeit, amik olyan gyorsan folytak le arcán, mintha a gravitáció megkétszereződött volna. Szíve szabálytalanul vert, olyannyira, hogy egyenesen fájt neki. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy a következő ember, akit meg fog ölni, az ő maga lesz.

Kusza járatok, tucatnyi zsákutca és olyan sötétség, hogy tapogatózni kell. Yongguk ehhez vont párhuzamot a Zelo és közte lévő barátsághoz. Sőt, ezt már nem igazán lehetett barátságnak nevezni, valamivel több és valamivel kevesebb volt annál. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy ezzel Zelo is tisztában volt, de nem nézett ki úgy, mint aki változtatni óhajt rajta. Miért jó az neki, ha semerre se billen a mérleg? Vagy legyenek nagyon jó viszonyban, vagy kerüljék egymást, mint ateista macska a templom egerét, de legalább mindkét esetben lenne köztük értelmes kapcsolat. Yongguknak meggyőződése volt, hogy Zelo nem lehet olyan ember számára, mint egy közönséges haver, akit ismer, de igazából magasról tojik rá. Ez már akkor sem lenne lehetséges, ha erőltetnék.

- Fent voltál? – kérdezte futtában Eunin a recepción, viszont Yongguk nem vette a fáradtságot, hogy válaszoljon neki, túl egyértelmű volt.

- Elmegyek vacsorázni, rendben? – dörgölte meg a srác az arcát és már tovább is állt.

Nagy bánatára az evés nem úgy sikerült, mint ahogy tervezte, többnyire csak kavargatta a levest kitámasztott fejjel. Rajta kívül egy-két alkalmazott lakmározott a dolgozóknak fenntartott ebédlőben, de azok annyira el voltak foglalva az étkezéssel, hogy észre se vették a letört gondnokot.

Be kellett vallania magának, hogy amióta nincs kivel osztozkodnia az élményeivel, tapasztalataival, szabadidejével, lelki beteggé vált. Csupán harmadik napja nem volt felhőtlen a tényállása a szőke fiúval, de Yongguk három hónapnak érezte. Ha valaki megkapja azt, amit évekig nélkülöznie kellett, majd gyorsan elveszik tőle, azon nehezen tudja túltenni magát. Yongguk ideális barátra lelt Zelóban, ezért ez az egész affér különösen rosszul érintette. Előzmény nélkül leszakítják az ember jobb karját – morfondírozott a gondnok magában, kanalával kelletlenül lökött arrébb egy levesben úszó tofudarabot.

***

- Holnap érkezik próbaidőre az újabb gondnok – közölte Eunin fontoskodva, miután Yongguk visszacaplatott félig üres hassal a recepcióra.

- Choi úr miért nem szólt nekem erről?

- Épp nem voltál itt, mikor értesített engem, aztán meg elfelejtettem mondani – mentegetőzött Eunin ártatlan arccal.

Yongguk nagyot sóhajtva vette tudomásul és jobbnak látta, ha nyugovóra tér. Még nem járt le a munkaideje, de ha már úgyis lesz másnap egy társa, akkor ennyi belefért. Hamar lezuhanyozott és ágyba bújt, azonban nem szenderült el könnyen. Zelo angyali arca kísértetként derengett a fejében, ezzel Yongguk teljesen kiborult.

Zsémbesen, kialvatlanul ébredt, de ez lassan már hozzátartozott a normálhoz. Igazándiból nem értette, miért, de ez olyan mellékes kérdésnek számított, hogy nem volt érdemes vele törődni. Kihúzva a függönyt, felpillantott a város fölött gyűlő szürke felhőkre, bukóra nyitva az ablakot máris beszökött a szobába az erős esőillat. Nem vette jó jelnek, ha reggel nem lehetett látni a Napot, az elmúlt hónap tapasztalatai alapján tudta, hogy olyankor mindig történik valami vele és Zelóval. Miféle rossz dolgot tartogathat még számunkra a sors?

A korai órákat tekintve az előcsarnok még néptelen volt, csupán elvétve járt-kelt egy-egy vendég. Yonggukot nem lepte meg, hogy Eunin állt a recepcióban és serényen körmölt valamit, Chunsoo eddig sem változtatott azon a szokásán, hogy dámához hasonlóan érkezzen meg a forgalmasabb napszakokban. Jobb is volt így, Eunin addig lelkiekben felkészülhetett az idősebb nő piszkálódásaira.

Nem sokkal kilenc óra után, miután Yongguk eligazította a takarítókat és felkészítette a wellness részleget, visszabattyogott a recepcióra, hogy az aktuális űrlapot az egyik dossziéba tehesse, a pulton egy kávéscsésze fogadta. Nem hitt a szemeinek, nem is tudta hova tenni a dolgot, ugyanis múlthét csütörtök óta Zelo nem hízelgett neki kávéval.

- Mi van, már ez a gesztus sem jó neked? Nem felel meg a kávé színe? – csendült fel egy ismerős hang a fotelek felől. Zelo zsebre dugott kézzel támaszkodott neki az egyik kanapé támlájának.

- Meg se szólaltam! – ráncolta Yongguk a szemöldökeit és helyére tette a kezében tartott papírlapot.

- Nagy kár, mert én magam főztem le – indult el Zelo a gondnok felé.

- Micsoda megtiszteltetés! Borravalót ne adjak? – csipkelődött Yongguk, Zelo hangosan fújtatott egyet.

- Nem azért hoztam ezt, hogy bunkó legyél velem! – bökött a csészére, Yongguk erre sunyin összehúzta fekete szemeit.

- Tegnap te küldtél el, te nem akartál velem beszélni! Szóval ki is itt a bunkó?

- Megvolt az okom rá, oké? – dőlt a pultnak Zelo. – Te hogy reagálnál, ha félmeztelenül kéne lélektani ismereteket megosztanod valakivel?

- Behívnám a nappaliba és megkérném, hogy várjon addig, amíg felöltözök – húzta diadalittas vigyorra a száját Yongguk.

Zelo már épp készült valami frappánsat visszavágni, mikor Wonshik és egy idegen, jól öltözött férfi jelent meg a tárgyalók felől. A két fiú egy emberként mérte fel őket, közben Eunin visszaérkezett a dolgozók ebédlőjéből.

- Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel vékony hangon. – Megkértem Chunsoo-t, hogy álljon be helyettem, amíg megreggelizek, erre nektek kell itt lennetek?! A fene essen bele abba a…

- Jó reggelt, Bang úr és Yoo kisasszony! – köszöntött nekik Wonshik, ahogy hozzájuk ért, a két említett személy mélyen meghajolt. - Hadd mutassam be az új munkatársatokat, Do Kibumot.

- Fiatalabb nem volt? – szólt közbe faragatlanul Zelo, mert bosszantotta, hogy levegőnek nézték. - Ő alig lehet huszonkét éves!

- Köszönöm, de már harminchárom leszek – mosolygott Kibum, magára sem véve a megjegyzést. Koreában megszokott volt, ha az embert sokkal fiatalabbnak nézték a koránál.

- Neked nem osztottunk lapot – morogta Wonshik az unokaöccsének, Zelo sértődötten karba tette a kezét. – Egyébként, ő itt az öcsém fia…

- Zelo – vágta rá, mielőtt Wonshik kimondta volna Yongguk előtt az igazi nevét.

- Hónapok óta itt lábatlankodik a szállodában, egy ideje itt él. Remélem, téged sem fog zavarni a gyakori felbukkanása – jelentette ki Wonshik nyugodtan, Yongguk jól szórakozott Zelo reakcióján. – Yoo kisasszony az egyik recepciósunk, a másik Sang Chunsoo. Majd a többiek bemutatják neked. Nos, akár máris belekezdhetsz a munkába – biccentett Wonshik és felszívódott a lépcsők irányába.

- Szólíts nyugodtan Yongguknak – kedveskedett a fekete hajú, amit Zelo nem nézett jó szemmel.

- Nagyon örvendek – hajolt meg Kibum, majd a vele szemben álló lányra nézett. - És téged hogyan szólíthatlak?

- Elég az Eunin – pislogott félénken, amit a férfi csak mosolygással díjazott.

- Még ma el kezdtek dolgozni vagy csak a következő reinkarnációban? – törte meg a csendet Zelo türelmetlenkedve.

- Jobban mutat a pofád alapállásban – jegyezte meg Yongguk rosszmájúan, mikor elment a szőke srác mellett.

- Pofája a lónak van! – szólt neki vissza vérig sértve, Yongguk válaszul kacsintott egyet. Kész, feladom. Ha nem lenne itt Eunin és Kibum, helyben megerőszakolnám.

***

Zelo próbált az alkalmazottak közelében tartózkodni, hogy szemmel tartsa a két gondnokot, akik már az első percekben egymásra hangolódtak. Mind a ketten meg tudták osztani egymással a munkatapasztalatokat, Kibum kifejezetten sok tanácsot adott Yongguknak, mit hogyan kéne csinálnia egy esetleges elektronikai meghibásodás során. A Zelóban bujkáló vadállat morgással jelezte, hogy kifogásolta Kibum korát, mert sokkal idősebbre számított. Könnyűszerrel eltehette volna láb alól, ha megunta volna, így viszont újabb akadályba ütközött. Többször is sort kerített arra, hogy „véletlenül” összefusson Yonggukkal és Kibummal, utóbbira rendszerint megjegyzéseket tett, amit szerencsére Kibum csak viccelődésnek gondolt. Yongguk nem vélte helyesnek, hogy Zelo ennyire tiszteletlen egy nála idősebb férfivel, de vannak olyan esetek, amikor csak ez a fajta modor dukálhat. A területmegosztáskor… Féltékeny Zelo a legviccesebb Zelo – kuncogott Yongguk magában, mikor egy kamerát ellenőrzött a földszinten.

- Mi olyan nevetséges? Csak nem egy fűszál csiklandozza a hátsódat? – kérdezte az említett illető Yongguk háta mögül.

- Te inkább meg se szólalj, Zelo-ah* - fordult meg vigyorogva. – Nem értem, miért vagy mindig a seggemmel elfoglalva. Múltkor is azt mondtad, hogy vonszoljam el. Csak nem zavarja a látókörödet? Talán akkor nem kéne állandóan ránézni…

Zelo ettől annyira megdöbbent, hogy rögtön pír szökött az orcájára és undort erőltetve magára elsétált, a vele szembe jövő Kibumnak pedig odapisszegett és fejével az egyik ajtó felé bökött. Kibum szemöldököt ráncolva követte Zelót és elkerekedett a szeme, mikor a nála egy fejjel magasabb fiú betessékelte az egyik takarítószertárba és bevágta maguk mögött az ajtót. A kis helyiségben csak egy aprócska lámpa égett, kísérteties megvilágítást kölcsönözve Zelónak.

- Nem akarok konfliktust, mert már így is van elég bajom – kezdett bele lényegre törően. -  Mindössze annyit kérek, hogy tartsd meg a tisztes távolságot Yongguktól.

- Tessék? Nem akarok neki semmi rosszat, csak munkatársak vagyunk!

- Erről beszélek. Ti csak munkatársak vagytok – hangsúlyozta ki Zelo a csak szót.

Kontaktlencsés szeme olyan szúrós volt, hogy az új gondnok fejében a veszély szó villant fel. Zelo nézése mindent elárult, Kibum sóhajtva bólintott, hogy vette a lapot. Ezután egyikőjük sem szólt semmit, nem kellett tovább beszélgetniük, ennyiből is megértették egymást, fél perc múltán elhagyták a szertárt. Kibum értetlenkedve ment vissza Yonggukhoz, Zelo pedig úgy eltűnt, mint a kámfor.

- Valami gond van? – érdeklődött Yongguk, Kibum megcsóválta a fejét. – Akkor miért vágsz ilyen képet, szellemet láttál? – kuncogott, de a jókedve azon nyomban felszívódott. – Hé, előbb ment el Zelo, csak nem beszólt megint?

- Szó sincs róla – próbálta cáfolni Kibum, de olyan gyorsan hátat fordított, hogy Yongguk hitetlenkedve állt egyhelyben.

Inkább nem fűzött az előbbiekhez megjegyzést, egészen a dolguk végeztéig csak egy-két szót váltottak egymással. Yongguk tartott attól, hogy a szöszi valami olyat mondott Kibumnak, amit nem szabadott volna, ezért a fekete hajú egész idő alatt kényelmetlenül érezte magát. Hiába nem volt még mindig rózsás viszonya barátjával, úgy gondolta, talán Kibum jelenlétének köszönhetően lehetőségük van a kibékülésre. Jó ürügy lehet, ha ismét megpróbálna beszélgetést kezdeményezni Zelóval.

***

Ebédszünet következett, amit Yongguk már erősen dobogó szívvel várt. Eligazította Kibumot, hol található az alkalmazottak ebédlője, valamint ki kicsoda, de ő nem tartott az új gondnokkal. Amint lehetett, sebtében elbúcsúzott tőle és az emeletekre vezető lépcsőhöz sietett. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, és egyfolytában azon tűnődött, mit mondjon tulajdonképpen Zelónak. Először is számon akarta kérni, miért kötözködik Kibummal, kiindulópontnak ez tökéletesen megfelelt. Magában azt is megjegyezte, hogy igazán reméli, ezúttal Zelo nem csak egy szál törölközőben fog ajtót nyitni.

- Hova ez a sietség, Bang? – rikkantott oda neki röhögve a harmadik emeleten Taenam, az egyik ismert bűnöző, akivel eddig egész jól kijött. Korábban a wellness részlegen párszor megszólította a kigyúrt alak. Nem is állt szándékában rosszban lenni vele…

- A legfelső szinten elromlott egy zár – füllentett Yongguk és máris olajra lépett.

Másoknak is gyanús volt a viselkedése, ami abszolút nem érdekelte. Dolgozóhoz nem méltóan a saját ügyét a kötelességei elé helyezte, mert az volt a meglátása, hogy a magánéleti problémái nagymértékben kihatnak a munkájára. Az utóbbi napokban különösen egyedül érezte magát, amitől jócskán lelassult a teljesítménye, a felfogása és a megoldó képessége. Már csak ezért is beszélnie kellett Zelóval.

Az előtt a bizonyos ajtó előtt megtorpant, szuszogott néhányat, majd eltökélten kopogtatni kezdett. Egy perc múlva sem érkezett válasz, ezért még egyszer kopogott, de eszébe ötlött, hogy talán a szöszi nem is tartózkodik bent, hanem valahol a városban császkál. Nem látott jobb megoldást, minthogy megcsörgette a fiút, aki végtelennek tűnő másodpercek után beleszólt a telefonba.

- Igen? – Zelo hangja vékonyabb volt a szokásosnál, amit még a háttérzaj is elnyomott. – Mit akarsz?

- Hol vagy most?

- A lakosztályomban, miért kérdezed?

- Akkor told ki a képedet, mert itt ácsorgok kint, mint egy faszent – nevetett bele Yongguk a telefonba, Zelo egyből elnémult és megszakította a vonalat.

Yongguk azt hitte, barátja még mindig nem kíváncsi rá a reggeli incidens ellenére, és még a hívás miatt sem invitálja be, de legnagyobb megkönnyebbülésére nem így történt. Zelo semleges arccal jelent meg az előszobában, a nappaliból hangos zene ütötte meg Yongguk fülét.

- Ha kopogtál, a zene miatt nem hallottam – húzta el Zelo a száját és beletúrt szőke hajába. Mindenfajta kifogás nélkül beljebb hívta a gondnokot és levetette vele a cipőjét. – Kérsz valamit inni?

- Nem, kösz, hamarosan úgyis lemegyek ebédelni.

- Az remek, kajával úgysem kínálnálak meg, mert még mindig morcos vagyok a megcsappant koktélparadicsom és csoki készletem miatt – vigyorgott Zelo gonoszan, Yongguk ártatlan arccal megvonta a vállait. Követte a magas fiút a nappaliig, ahol mindketten leültek az egyik krémszínű kanapéra, Zelo lehalkította a zenét. – Szóval, mi vett rá arra, hogy megint ide gyere?

- Készen állok az igazságra – jelentette ki Yongguk határozottan, Zelo szemei olyanok lettek, mint egy csigának. – De először tudni szeretném, miért voltál ennyire feltűnően goromba Kibummal? Ez még csak az első napja és semmi rosszat nem tett ellened.

- Dehogyis nem, már azzal árt nekem, hogy itt van! – torzult el a szöszi arca és rádobta lábait a dohányzóasztalra.

- Miért, ismered őt korábbról?

- Isten ments, csak szimplán beleköpött abba a levesbe, amiből enni akar.

- Ne fogalmazz ilyen körülményesen – figyelmeztette Yongguk mélyebb hanggal.

Várta, hogy Zelo megindokolja Kibum iránti ellenszenvét, de e helyett csak zavart pillantást és kínos csendet kapott. Meglátta, hogy a szürke szempár mit nézett rajta ennyire, kint volt a slicce. Yongguk feje rögvest vörössé vált, mert Zelo előtt illetlenség lett volna megigazítani magát odalent.

- Bocs, elmehetek gyorsan a fürdőszobába?

- Persze, nem gond – dadogta Zelo, aki még jobban zavarba jött, mint ő.

Yongguk a fénysebességet túllépve rohant a fürdőbe és csukta be maga után az ajtót. De mikor sikerült orvosolnia problémáját, szeme megakadt egy kétes, henger alakú tárgyon a legközelebbi csap mellett, amire rosszul volt rátekerve a kupak. Gyanakodva lépett közelebb a csaphoz, de mikor elolvasta a dobozon szereplő címkét, a szíve kihagyott egy ütemet, agyát elborította a düh és a félelem mérgező egyvelege.

Ezzel egy időben Zelo átkozta magát, amiért feltűnően Yongguk ölére tévedt a tekintete. Hogy melyiküknek volt kínosabb a szituáció, arról vitatkozhattak volna, mindenesetre azon erőlködött, hogy visszafogja élénk fantáziáját és semmi szemérmetlen dologra ne gondoljon. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy valami olyasmit felejtett a fürdőszobában, ami újabb konfliktust szülhet… Uramisten, a rohadt életbe! Kapkodva futott a gondnok után, de igyekezete már hiábavaló volt.

- Ez meg mi a szar? – kiabált Yongguk a fürdőszobából kijövet, Zelóban az ütő is megállt.

- Tablettás doboz, vashiányom van – hadarta Zelo a spontán jövő koholmányt és lassan hátrálni kezdett a fal felé.

- Ne hazudj nekem! Egy gyógyszerre mióta ez van írva?! - lökte meg Yongguk, Zelo erősen a falnak csapódott, a hátába élesen nyílalt bele a fájdalom. Ideje sem volt levegőt venni, a gondnok már előtte termett. – Miért szedsz te nyugtatót? Mi történt veled? Mit rejtegetsz el előlem? – ordibált magából kikelve.

- Yongguk… Hagyj… - zihálta Zelo, de az idősebbik fél cseppet sem tört meg ettől.

- Ezért nem mersz velem lenni? Mert titkon beteg vagy? – faggatta tovább Yongguk ugyanolyan sötéten.

- Kérlek…- nyöszörögte Zelo elhomályosult látással, pulzusa az egekbe szökött.

- Te félsz attól, hogy elveszítesz engem? Hiszen neked írt fel a doki nyugtatót, te seggfej!

Zelo megborzongott, teljes testén végigfutott a libabőr, hátán felállt a szőr. Először látta Yonggukot ilyen robbanékony állapotban, ami egyáltalán nem vallt rá eddig egyetlen áldozatára sem. Fordult a kocka, immáron Zelónak kellett tartania attól, nehogy a gondnok elevenen megnyúzza.

- Nekem kéne félnem az elvesztésedtől, ha komolyan bajod van! Fogod agyilag? – fújtatott és két kezét a fiú nyaka két oldalára tette a falra, eközben a Fekete Lyuk hipnotizálóan lépett kapcsolatba Zelóval.

Aggodalom, keserűség, gyötrelem, e három egyszerre volt jelen a két emberben, de különböző arányban. Egy dolog viszont mindkettejükben ugyanolyan szintet ért el, a hiányérzet. Szükségük volt egymásra, ezt ekkor már kénytelenek voltak belátni, csak teljesen elfogadni nem. Megszűnni nem akaró farkasszem lépett fel közöttük, amit a szöszi félénk pislantásai sem voltak képesek megzavarni. A Fekete Lyuk hatalmas gravitációja nem eresztette, de nem is szippantotta magába. Olyan helyzet alakult ki közöttük, amit nem lehetett megmagyarázni, szemben állt a fizika törvényeivel. Egy váratlan pillanatban azonban a vonzás megszakadt és az erő más felé irányult…  

- Ne nézd így a számat, légy szíves! – nyöszörögte Zelo magatehetetlenül, bebörtönözve a gondnok karjai között.

- Miért ne? – érkezett a sejtelmes felelet, amitől még jobban megborzongott.

- Mert zavarba ejtő! – esdekelt, mindhiába.

- Az a célom. Ha te idegesíthetsz a titkaiddal, akkor nekem is szabad – sutyorogta Yongguk szinte Zelo szájára.

- Ezt direkt csinálod, ugye? – nyelt egyet a szöszi, a köztük lévő csekély távolság miatt már levegőt se mert venni.

- Még szép – húzta Yongguk féloldalas vigyorra a száját és lehunyta a szemeit.

* a koreaiban az ’-ah’ a magyar ’-ka, -ke’ kicsinyítő képzőnek felel meg