XVI. rész

Sikoly a sötétben. Dobhártya szaggató dallama további rémületet váltott ki belőle, még ha a saját torkából is származott. Amíg hozzá nem szokott a homályhoz, pupillái kitágulva meredtek előre, akár két üveggolyó. Fárasztóan gyorsan vette a levegőt, mintha hosszú ideig a víz alatt tartották volna és az utolsó pillanatban sikerült a felszínre úsznia. Egész testét verejték borította, ajkai cserepesek voltak és kiszáradtak. A körülményesen megszerzett, új nyugtató fabatkát sem ért – az előzőt a barátja önkényesen elkobozta -, eddigi rémálma még borzasztóbb volt, mint az összes eddigi együttvéve. Nem csoda, hogy egész hálószobát betöltő rikoltás szaladt ki a száján.

Egy kietlen, félig elhagyatott aluljáró lépcső tetején ácsorgott. Megvetve bámulta az alatta elterülő homályt, ami mindennel kecsegtet, csak jóval nem. Már épp lépett volna egyet előre, mikor oldalba bökte valaki és fintorogva az illető féle fordult.

- Ne parázz, minden rendben lesz – mosolygott rá nem valami megnyugtatóan a nála egy fejjel alacsonyabb fazon.

Fekete-fehér, mintás pólót viselt, mellé fekete bőrnadrágot, világosbarna haja a feje bal oldalán fel volt nyírva. Egész jó kiállású srác volt, szelíd természetűnek tűnt, ám valahogy mégsem sikerült csillapítania Zelo idegességét. Egy másik alak is megjelent mellettük, aki meglepően csinos arcával hívta fel magára a figyelmet, de jól láthatóan ő még Zelónál is zaklatottabb állapotban volt.

- Nem bírom ezt a tökölődést! Siessünk már, kifutunk az időből! – fújtatott a csinos arcú, és előre sietett a lépcsőn, ’rich’ feliratú dzsekije tovatűnt a lenti homályban.

- Egy gyilkosnál csak egy szerelmes gyilkos a veszélyesebb – szólalt meg komoly hangon egy zakós, újonnan érkező egyed.

Sokat sejtetően rápillantott a mintás pólójúra, majd mindketten lépcsőzni kezdtek. Ezzel párhuzamosan egy negyedik, szintén világosbarna hajú fiatalember tűnt fel a színen. Frizuráját tökéletesen felzselézte és szőrmés kabátban feszített, gyűrűkkel ékesített ujjaival egy aktatáskát szorongatott.

- Bízz bennem, én melletted leszek – susogta Yongguk, Zelo vele együtt követte az előző három srácot az aluljáróba.

Váratlan képszakadás, eldördülő pisztoly hangja és egy halott ember a poros földön. Zelóban hatalmas üresség és gyász kezdett növekedni, majd egyik pillanatról a másikra szemtanúja lehetett annak, hogy Yongguk fegyvert ránt és meglő egy nem messze álló idegent. De alig volt erre ideje, mert Yongguk szinte azonnal kapott egy lövedéket a jobb vállába. Durranás, csattanások, kicsorduló vér szaga és elviselhetetlen forróság… Zelo halálra rémülve futott a földön szenvedő Yonggukhoz, aki már két golyótól megbénulva nézte végig magatehetetlenül az eseményeket. Újabb emberek hullottak a porba, köztük a csinos arcú és az alacsony fiú is, az ő brancsukból már csak a zakós volt talpon. Zelónak nem volt más választása, minthogy magára hagyta nyögdécselő, haláltusáját vívó szerelmét és ő is előkapta a saját fegyverét. Yongguk a maradék erejével épp rászólt volna, hogy vigyázzon, ám már késő volt, egy hosszúkás töltény fúródott Zelo szívkamrájába.

Remegve tapogatta mellkasán azt a helyet, ahol életveszélyes sebet szerzett, ugyanis álma oly mértékben élethűre sikeredett, hogy egyenesen égett a bőre a szívénél. Ha nem is a lövedék miatt, de valóban sajgott neki az a terület, ennek oka pedig ismételten Yongguk képzeletbeli elvesztése volt. Nem mintha a való életben sokkal jobb lett volna köztük a felállás…

Azt a délutáni pillanatot Zelo sosem fogja elfelejteni, amíg világ a világ. Miután Yongguk a nyugtató megtalálását követően kiabált vele és a falhoz szorította, lelassult számára az idő. Annyira belemélyedtek egymás szemébe, hogy észre se vették, mennyire közel került egymáshoz az arcuk. Yongguk szinte szájon át lélegeztette, egy hajszál választotta el őket, de az a hajszál volt annyira erős és vastag, hogy ne történjen meg az, amire Zelo már napok óta áhítozott… A gondnok lehunyta szemeit, azonban – mintha a szőke fiút direkt idegesíteni akarta volna vele – kikerülte ajkait és a füléhez hajolt.

- A hazudozásnak ára van – suttogta mély, borzongató hangon, majd szigorúvá vált arccal szélsebesen eltávolodott Zelótól és zsebre vágta a nyugtatós tégelyt. Felvette cipőjét, de mielőtt elhagyta a lakosztályt, még utoljára a megzavarodott sráchoz fordult. – Ennyi elég volt mára, a többiért később jövök.

Zelo nem tudta eldönteni, hogy Yongguk után menjen-e vagy se, és ha igen, leüsse vagy célszerűbb lenne fogva tartania és hajnalok hajnaláig csókolgatnia? Annál az opciónál maradt, hogy némán végignézte, ahogy a gondnok a dolga végeztével kilépett az ötödik emeleti folyosóra. Gyávaság volt ez Zelo részéről, de ezzel legalább megkímélte magát egy újabb atrocitástól. A nehezén túljutott, mégsem könnyebbülhetett meg teljesen. Órákig azon meditált, Yongguknak ezzel az egésszel mi célja volt és miért viselkedett ennyire szélsőségesen, már-már megcsókolva őt. Lehetséges, hogy mégis vonzódik a saját neméhez? Zelo efféle gondolatokkal pattant ismét autóba nem sokkal a gondnok távozása után. A szokásos módszerével sikerült megkaparintania egy másik nyugtatót, kiküszöbölve Yongguk szándékát. Ő igenis szedni fogja a pirulákat, ha tetszik neki, ha nem.

Hajnalban a rémálma rávilágította arra, hogy az nem járható út, ha még a nyugtatók mellett is lidércnyomás kínozza, gyilkolási hajlama pedig jóformán egyáltalán nem csökkent. Hosszas őrlődés után határozta el magában, hogy az valamelyest könnyítene a helyzetén, ha két nagyobb problémája közül az egyikre gyógyírt találna. Választása az utóbbira esett, a vérontásra.

***

Magányosan, elbizonytalanodva, félve tapogatózni a sötétben, kilátástalan jövővel az orra előtt. Míg mások Árnytól, a Grand Yong szellemként közlekedő, álruhába bújt gyilkosától tartottak, Yongguk egy tizennyolc éves suhanctól féltette a bőrét. Nem a szó szoros értelmében, csupán lelki terror állt fent, ami Zelo közelségének hiánya miatt lépett fel. Yongguk magát érezte felelősnek, amiért hagyta eltávolodni magától, ezáltal olyan szabadságot adva Zelónak, amit a fiú nyugtatóba fojtott. Yongguk haragtól és undortól eltorzult arccal hajította ki a fehér tégelyt a legközelebbi szemetesbe, ezzel újabb tehertől szabadult meg. A lényeg viszont még hátra volt, ami egyszerűen nem akart megoldódni se magától, se kényszerrel.

Mibe kevertem magam? Én csak próbára akartam tenni, hogy Zelo a valóságban is képes lenne-e arra, amire az álmomban, ehhez képest fordítva sült el a dolog. Én kerültem túlságosan közel hozzá, miattam lett az egész szituáció félreérthető. A szánk konkrétan súrolta egymást, annyira túlzásba vittem! Félek attól, hogy egyszer beteljesül az álmom, akkor pedig fertőtleníthetem a számat. Nem mintha undorodnék a barátomtól, egyszerűen csak nem csattanhat el köztünk csók, nem vagyok meleg. Viszont nem lehetünk közönséges barátok se, kész életveszély, meg amúgy is, minek gondolkodom egyáltalán egy be nem teljesült csókon?

Megterhelő lelki vívódások voltak ezek, amiktől minden egyes lépése egyre nehezebbé vált. Szinte már vonszolta magát a lépcsőkön, akkora nehezékek tekeredtek a bokáira. Felelőtlennek érezte magát azért, mert hagyta idáig fajulni a dolgokat, de az egyedüllét szintén megőrjítette. Ha a társtalanságot választja, elvont burokba kerül, és nem lel többé örömet az életben, ha viszont barátjával egy légtérbe kerül, elszabadulnak az indulatok. Melyik a jobb? Egyedül kóborolni az élet ösvényén, vagy egy szerető társsal menetelni, aki ugyan felkorbácsolja az érzéseit, de mellette áll?

Nem, nem engedheti meg magának, hogy bármilyen téren is vonzódjon Zelóhoz, hiába van szüksége a társaságára. Sokáig tartó elmélkedés után elhatározta, hogy nem nélkülözhet egy ilyen esszenciális kapcsolatot, legfeljebb az illető kiléte lesz más, akivel együtt lehet jóban-rosszban, és akivel önmaga lehet. Mire Yongguk leért a földszintre, konkrét tervei születtek ezzel kapcsolatban. Mielőtt betért az ebédlőbe Kibumhoz, mobiljában végignézte a telefonszámokat, majd reménykedve tárcsázott meg egyet…

***

Zelo mit sem sejtve csoszogott a recepcióra a rémálma után néhány órával. Reménykedett abban, hogy Yongguk is alaposan átgondolta az előző nap eseményeit és tiszta lappal indulhatnak – vagy pont ellenkezőleg. Muszáj volt tettetnie, hogy nem rázta meg Yongguk tette, titkon izzadó tenyerekkel fordult Euninhez eligazításért.

- Yonggukot merre találom? – bökte ki nagy nehezen a rég megfogalmazott kérdést.

- A belvárosban. Azt hiszem, egy lánnyal találkozik – replikázott Eunin, megerőltetve magát, nehogy feltűnően kémlelje Zelo reakcióját.

- Mi van? - A szöszi köpni-nyelni nem tudott, pulzusa képzeletben a Himalája csúcsát súrolta. Nem, nem akadsz ki. Szépen magadba fojtod, majd később kiadod magadból. Fejében úgy pörögtek a gondolatok, hogy már teljesen összezavarodott tőlük.

- Mit nem értesz ezen? – akadt ki Eunin. – Elment randizni, hogy mondjam másképpen?

- Hé, miért vagy ilyen ingerült? – irányzott vissza gyorsan Zelo egy kérdést, hogy elterelje vele a figyelmet magáról és a vörössé váló fejéről. Szinte érezte, ahogy szeme zölddé változik a féltékenységtől. Már nem csak Árny-énje bujkált benne, hanem egy újabb szörnyeteg is.

- Bocsánat, de az öcsém kezd az idegeimre menni – kanyarította le száját Eunin, mérgében egy papír fecnit kezdett tépkedni. – Lassan komolyan kihoz a sodromból!

- Youngjae? Mit csinált már megint? – csodálkozott Zelo. Korábban hallott már a fiúról egyet, s mást, amik alapján eléggé szimpatikusnak tűnt neki. Hasonló kaliberűek voltak, legalábbis ő ezt szűrte le Eunin panaszkodásaiból.

- Akármikor hívom, nem veszi fel, csak üzenetben hajlandó életjelet adni magáról – duzzogott a lány, a fecniket apró galacsinokká formálta. - Tudod, épp Busanban tartózkodik. Annak idején ritkán voltunk külön, nehezen élem meg a távollétét.

- Jó lenne, ha egyszer találkozhatnék vele – mosolyodott el Zelo sokat sejtetően, közben Yonggukra gondolt.

Ha összeismerkedne Youngjae-vel, elfelejthetné a gondnokot és talán nagy barátra lelne benne. Sőt, még ennél merészebb is megfordult a fejében… Azok alapján, amiket eddig Youngjae-ről hallott, elképzelhető, hogy Wonshik emberévé tudná tenni. De az sem állna távol tőle, ha Árny szerepét átpasszolhatná neki és Zelo végérvényesen egyéb szenvedélyeinek szentelhetné életét…

Eunin nem tudott mit kezdeni főnöke unokaöccsének viselkedésével. Látta rajta, hogy egy ideje forróvérű és még kiszámíthatatlanabb, mint korábban, aminek oka egyértelműen Yongguk volt, ehhez nem fért kétség, de valahogy összeegyezhetetlennek minősítette eddigi modorával. Így csak annyira tellett a lánynak, hogy szerényen elmosolyodott és némán nézte, ahogy Zelo elballagott. 

Az ebédszünet végeztével Yongguk atomóra pontossággal érkezett vissza a szállodába. Arckifejezése kifürkészhetetlen volt, Eunin nem is firtatta, hogyan sikerült a rövid találka. Egy gyors pillantásból sikerült elcsípnie Yongguk csalódott tekintetét, de jobbnak látta, ha nem fűz hozzá megjegyzést. A srác konkrétan beviharzott a szobájába és már éppen készült nekidőlni az ajtónak, de még ideje sem volt kifújni a levegőt, mert azzal a lendülettel belé szorult. Egy párna repült nagy erővel az arcába, kis híján szívinfarktust okozva neki a meglepettségtől.

- Ez meg mégis mit jelentsen? – háborodott fel Yongguk, felvéve a párnát a földről. – Hogy kerülsz te ide és mit képzelsz…

- Kivel találkoztál? – szakította félbe Zelo és felpattant az ágyról. Mimikája ijesztően komoly volt, a szemeivel szórt villámokat Zeusz is megirigyelte volna. Kisugárzása és hangneme Hádészra emlékeztette Yonggukot, hevessége Poszeidónra. Ekkor vetette el az angyalos elméletét, mert a fiú teljes egészében egy félistent testesített meg.

- Csak nem kényelmesebb az ágyam, mint a tiéd? – próbálta oldottabb hangulatúra változtatni a csevejt, ám nem járt sikerrel.

- Mi a neve és honnan ismered? – közeledett Zelo fokozatosan felé. Magassága kapóra jött, tiszteletet követelt magának.

- Lassan a testtel, sietsz valahová? – állta Yongguk a szigorú, szürke tekintetet. Szilárdnak akarta mutatni magát, ezért csintalan vigyorra húzta a száját, jelezve, hogy a szöszi még most sem tudja megrémiszteni.

- Ne bosszants fel megint, Yongguk! – kelt ki Zelo magából és a fekete hajú fölé tornyosult, ő ennek ellenére nem tört meg.

- A lányok megzabálnának, ha látnák, milyen aranyos tudsz lenni, ha ideges vagy…

- Válaszolj! - szorította Zelo az ajtóhoz. – A nevét akarom!

- Ryung Jiu – adta meg magát a gondnok. - Yo Nuri barátnője, pénteken ismertem meg a buliban.

- Ő beletartozott abba a csoportba, akik leitattak? – Zelo hangja élesebb volt, mint egy frissen fent kés. Képes lett volna vele elvágni valakinek a torkát, történetesen Jiúét.

- Vele nem voltam sokat, inkább csak bemutatott a többieknek.

- És te ezek után szóba állsz vele? – Zelónál teljesen elszakadt a cérna.

- Ő nem csinált velem semmi rosszat, ne akarj engem kioktatni! – emelte meg Yongguk a hangját, kezeit ökölbe szorította. Nem bírta elviselni, ha egy olyan vakarcs, mint Zelo pattogott neki arról, amihez egyáltalán nem volt köze.

- Megvannak a módszereim arra az esetre, ha ennyire ellenállsz – sziszegte a szöszi.

- Kezdem azt hinni, hogy Árny csatlósa vagy – mélyedt bele Yongguk a szürke íriszekbe.

- Fején találtad a szöget, az én fedőnevem Mumus és éjszakánként az ágyad alatt hallgatom a horkolásodat.

Yongguk rosszallóan körbeforgatta a szemeit, hasba bökte Zelót és ellökte magától. Levette magáról a dzsekijét, amit a fogasra akasztott, ezután szokásához híven bezárkózott a fürdőbe. Zelo ezt konkrét jelzésnek vehette a távozásra, ám előtte sürgősen el kellett intéznie ezt-azt. Az egy hónap alatt eléggé jól kiismerte már Yonggukot ahhoz, hogy tudja, hova teszi a fontos ingóságait. Oroszlánként vetette rá magát a felakasztott dzseki jobb külső zsebére. Ahogy sejtette, megtalálta benne barátja mobilját, amiben gyorsan kutakodni kezdett. Kikereste a hívásnaplót, rögtön meg is lelte a keresett névjegyet a telefonszámmal együtt. Elmentette a saját mobiljába is, aztán ártatlan ábrázattal visszatette Yongguk készülékét a helyére és kislisszolt a szobából.

Az ötödik emeletre tartva Zelo rejtettre állította a saját telefonszámát, közben agya újabb cselszövésen kattogott. Amint leheveredett nappalijában a krémszínű kanapéra, gőzerővel pötyögni kezdte az üzenetet. „Szia! Yongguk vagyok, csak másik telefonról írok. Ráérsz ma este? Arra gondoltam, elmehetnénk nyolc óra után vacsorázni.” Ördögien sóhajtott a küldés gomb lenyomása után és kortyolt egyet bekészített italába. Öt percet se kellett várnia Jiu lelkes válaszára. „Szia! Köszönöm, hogy írtál, nekem tökéletesen megfelel az időpont. Hol találkozzunk?” Zelo kis mérlegelés után gépelte be döntését, ami a Dalseong park egyik néptelenebb felére esett.

Égett benne a vágy, hogy megtorolja mindazt, ami idáig gyűlt benne. Ebéd után egész délután készült az estére, a rutinja sajnos már nem igazán volt meg, szemben a késztetéssel. Képtelen volt tudomásul venni, hogy Yongguk mindenfajta előzmény nélkül randizgatni kezdett, ráadásul pont azzal a személlyel, aki hozzájárult a barátságuk széthullásához. Attól pedig a frász kerülgette, hogy Yongguknak tényleg megtetszett Jiu és komoly kapcsolatot vár a randik után. Zelo kárörvendve nevetett magában, mert ha rajta múlik, a kibontakozó románcból nem lesz semmi. Egy pillanat töredékére bevillant neki egy olyan jelenet, mikor Yongguk az ismeretlen lánnyal csókolózik, ettől Zelo azon melegében dühbe gurult. Rajtam kívül senki nem csókolhatja meg őt! Ha valaki előbb teszi meg, mint én, azt fogom kinyírni. Zelo azt hitte, Kibum megérkezésével egy ellenségre tett szert, de azonnal belátta, hogy sokkal inkább Jiu a potenciális vetélytársa.

***

Mintha a recepció fölötti falióra megérezte volna az újabb baljóslatú történést, kísértetiesen kezdett ketyegni, hangja teljesen betöltötte az előcsarnokot. Vendégek éppen nem járkáltak a bejáratnál, mindenki az étteremben fogyasztotta el vacsoráját, Eunin néma csendben végezte a munkáját. Ezt akár előjelnek is vehették volna, ám senki nem sejthetett semmit, miért is tették volna? Minden nyugodtnak látszott, Árny nem adott jelet magáról hetek óta, a hullámok teljesen kisimultak a tengeren. De az elővigyázatos emberek tudhatták volna, hogy ez csak egy átmeneti állapot, újabb vihar előtti csend…

Zelo kihasználta az időpontot, kis hátizsákjával felvértezve robogott le a járatban, már tetőtől-talpig felöltötte a szokásos ruhadarabjait. A konyhai raktárba vezető kijáraton mászott ki, ahol a szabadba nyíló ajtót nyitva találta. Futva közelítette meg az egyik alkalmazott autóját, aminek kulcsát már a délután folyamán elkobzott. Beszállt a járműbe és feszülten elhajtott, a park közelében haladva magára húzta a maszkot. Kesztyűs kézzel dobolt a kormányon, mikor lassan araszolni kezdett a kiválasztott találkahely közelében, majd leparkolt és várt. Két perccel nyolc óra előtt már felbukkant a láthatáron egy csinosan felöltözött leányzó, aki kizárásos alapon csak Jiu lehetett. Fekete nejlonharisnya fedte lábait, amit combközépig érő, vörös ballonkabát súrolt.

- Az emberek hiszékenyek, és ez így van rendjén – vigyorodott el Zelo gonoszan és kipattant a kocsiból.

Hátulról közelítette meg a mit sejtő lányt, tökéletes időzítéssel fogta be a száját a kloroformos kendővel. Jiu elernyedten csuklott össze Zelo karjaiban, pehelykönnyű súlyának köszönhetően a fiú nehézségek nélkül felkapta és visszafutott vele a pár méterre álló autóhoz. Krumplis zsákhoz hasonlóan bevágta a csomagtartóba, majd beindította a motort és kerekeket csikorgatva hagyta el az utcát.

Jiu szemhéjai megremegtek, mikor kezdett magához térni. Nem tudott rendesen levegőt venni, száját és orrát is befogta a vastag kendő. Azonnal rántott egyet magán, de kétségbeesetten kellett tudomásul vennie, hogy erősen kikötötték egy oszlophoz. Könnyek gyűltek szemeibe, mihelyst végigpillantott a barátságtalan raktárban és lépések zaja ütötte meg a füleit. Nyöszörögni kezdett a kendő fullasztó fogságában, ahogy megpillantotta a feketébe öltözött, maszkos férfit. Alakjából és magasságából ítélve kizárhatta azt a lehetőséget, hogy Yongguk húzta csőbe.

- Mennyire vagy pajkos kislány? – kérdezte tőle az elrablója, mikor lecsúsztatta Jiu arcáról a kendőt.

- Kicsoda maga és mit akar tőlem? – vinnyogott magas hangon, fátyolosan látva a sírástól.

- A végzeted. Akarsz játszani egy játékot? – dörmögte Zelo a lehető legmélyebb hangján, Jiu reszketve sikkantott egyet. - Nem? Nagy kár, pedig én nagyon szeretem a társasjátékokat. - Ellépett tőle és kíváncsian a közeli asztalon heverő kellékeket mustrálta. - Mellesleg, hogy vagy, kedves Jiu? Kellemes volt délben Yonggukkal szórakozgatni?

- Honnan tudja a nevemet és, hogy mit csináltam délben? – sipákolta a lány.

- Nem-nem, most én kérdezek. Az érdekel engem, hogy mit tudsz a múlt pénteki buliról?

- Semmit, nem tudok semmit! Ártatlan vagyok, akármi is történt, engedjen el!

- A semminél egy kicsivel többet válaszolj, legyél oly kedves – fordult meg Zelo és megforgatta a kést az ujjai között. Jiu hangosan nyelt egyet és összepréselte száját a csillogó eszköz láttán.

- Nem ismertem mindenkit név szerint, de…

- Véletlenül nem Nuri barátnőd volt az, aki rátukmált téged Yonggukra? – tudakolta Zelo ellentmondást nem tűrően. Barna szemei szinte széttépték a lányt, mert nem kapott választ a kérdésére. - Rendben, ha nem felelsz, akkor majd erőszakkal fogom kiszedni belőled azt, amit tudni akarok. – Megfordította a kikötözött áldozata előtti széket és a fejtámlára könyökölt.

- Te vagy Árny, ugye? – borzongott meg Jiu. – A szálloda vámpírja?

- Milyen okos vagy, a végén még szabadon eresztelek! – vigyorgott Zelo gúnyosan a maszkja mögött, sátáni öröm csiklandozta porcikáit. - A becsületes nevem Junhong, bár nem mintha rád tartozna, de most leszek annyira kegyes, hogy minimálisan felfedem a személyazonosságomat. Ha leértél a pokolba, legalább meg tudod nevezni a gyilkosodat.

Zelo felállt, hátralökte a széket és kését végighúzta Jiu hosszú combján. A lány sikítása visszhangzott a raktárhelyiségben, iszonyatos hangulat szállt alá. A hideg penge szétszakította harisnyáját, vele együtt vékony vágásokat karcolt a bőrébe. Egész teste beleremegett, mikor érezte lecsordogálni lábán a forró vért és égető fájdalom hasított frissen keletkezett sebeibe.

- Mondd csak, milyen volt kihasználni Yonggukot? Szórakoztató volt nézni, ahogy a haverjaid drogos piával leitatták?

- Nem használtam ki őt! – sírt fel hangosan Jiu. – Én csak azt tettem, amivel megbíztak!

- Nocsak, kezd érdekessé válni a dolog. Folytasd nyugodtan! – vigyorgott Zelo és Jiu másik combján is vágásokat ejtett.

- Egy fickó megfenyegetett, hogyha nem tartom bent Yonggukot a buliban, akkor annak súlyos következményei lesznek – nyögdécselt a lány könnyeivel küszködve. - Hogy másokat is megfenyegetett-e, arról fogalmam sincs, nekem csak ennyi volt a dolgom!

- Ennyi?! Van fogalmad arról, mi történhetett volna, ha nem mentettem volna ki időben Yonggukot? – kiabált Zelo tajtékozva.

Az emberek szinte kivétel nélkül önzőek és csak a saját érdekeiket nézik. Nem számít nekik, ha közben másokat tesznek tönkre, álmokat és célokat zúznak porrá. Ez az, amiért a huszonegyedik században élők az ókori görögök által felvázolt vaskorban élnek és jóformán esély sincs a visszatérő aranykorra. Mindenki a hatalomért küzd, a dominanciáért, mert senki sem akar alárendelt lenni vagy saját vélemény nélküli rabszolga. Emiatt a sok önálló gondolkodású lény nem tudja megérteni egymást, ezért erőszakhoz folyamodva akarnak igazat és tiszteletet követelni maguknak. Csak azok maradnak életben, akik hajlandóak tovább küzdeni, az akarat gyengék elhullnak, akár az elszáradt falevelek. Zelónak sem állt szándékában alárendeltté válni, ezért Jiu sorsa immáron tőle függött.

- Voltál már szerelmes? Fel tudod fogni emberi léptékben, milyen mérhetetlen keserűség és kín nyomja az ember szívét akkor, mikor az élete értelmét kis híján elveszti? – ordibált a folyamatosan gyengülő lánnyal, akinek már mind a négy végtagja javában vöröslött a kibuggyanó vértől.

- Hagyja abba, kérem! – zokogott Jiu az ájuláshoz közeledve.

- Tudod, mennyit szenvedtem eddig Yongguk miatt? Mennyi éjszakát könnyeztem végig úgy, hogy tudtam, semmi esélyem nála? Milyen mélyre süllyedtem azóta, hogy beleszerettem, de nem lehetek vele és el kell titkolnom mindezt előtte? Szó nélkül le kell nyelnem azt, hogy másokkal akar randevúzgatni, miközben én itt vagyok teljesen kiszolgáltatva!

Ettől a ponttól kezdve már nem csak Jiu szedte szaggatottan a levegőt, hanem Zelo is. Heves érzelmei a felszínre törtek, akár egy tűzhányóból a forró láva. A szerelem magmája egyre feljebb utazott a kráter szájáig, hogy aztán fülsüketítő robaj kíséretében napvilágot lásson és beivódjon Zelo bőre alá.

- És, ha ez nem lenne elég, az átkozott cosplay buli miatt már normális barátokként sem tudunk meglenni egymás mellett! Ha te és a mocskos pereputtyod nem jött volna a szállodába, nem ment volna tönkre a barátságom Yonggukkal! Ki tudja, talán az idő múlásával megszeretett volna, ha jól alakulnak a dolgaink, de ti mindent tönkretettetek!

Nem bírta tovább, megállíthatatlan patak indult útjára a szemeiből, egészen a maszkja aljáig. Jiu már nemcsak a kínzástól lett rosszul, hanem elrettent a vele szemben álló idegen mondandójától és viselkedésétől. Életében először és utoljára látott ilyen férfit, aki látványosan megőrül egy másik férfiért, a viszonzatlan szerelem miatt pedig bármire képes. Jiu csak azt sajnálta, hogy ő már az effajta szeretetet soha nem fogja megtapasztalni, hiszen jól sejthetően a maszkos alak azért hozta ide, hogy megölje őt. Kicsattanna az örömtől, ha bárki is hasonlóan mély érzéseket táplálna iránta, de erre sajnos a legnagyobb bánatára nem fog soha sor kerülni, a kulcsszó megint ugyanaz.

- Ha el van durranva az agyam, meg szoktam cáfolni a saját nézeteimet. Ezúttal is ezt fogom tenni… Ha én nem lehetek boldog, más se legyen az, hallottál már erről a szólásról? Én személy szerint nem értek vele egyet, de most kivételt teszek – mondta Zelo megerőltetve a hangját.

Ezzel párhuzamosan mindkettejük elméjét emlékek özönlötték el. Jiu hallotta a halál hívószavát, ezért élete filmszalagként elevenedett meg előtte, közvetlenül mellette egy homokóra számlálta vissza hátra maradt perceit. A homokszemek sebesen peregtek át a lenti üregbe, amiben a terjedelmes mennyiségű homok kúpalakban gyűlt össze. Vészesen fogytán volt a lány ideje, képzeletben mindentől és mindenkitől búcsút intett. A könnyek szakadatlanul potyogtak le arcáról a koszos padlóra, mikor az el nem ért céljaira gondolt. Ha már korábban tudta volna, hogy a helytelen cselekedeteivel és döntéseivel ilyen halált fog kiérdemelni magának, inkább csendben, lázadozás nélkül éldegélt volna úgy, mint kavics a cementben. Az ember a hibáit mindig az utolsó pillanatban bánja meg…

Zelo lelki szemei előtt a vásznon azt a bizonyos első találkozást látta, ami örökre megváltoztatta az életét. Abban az egy minutumban összpontosult minden, mintha egy fekete lyuk született volna meg, ami aztán végül egyenesen Yongguk pupillái helyére került. Sok szép emléket köszönhetett általa az elmúlt egy hónapban, ami idáig nem adatott meg neki, a kirakós összeállt a fejében. Hálával tartozott Yongguknak már pusztán azért is, hogy betoppant az életébe, de ezt már nem tudja úgy megköszönni, ahogy eltervezte. Labirintusszerű, sötét erdőbe tért, ahonnan nem találta a kiutat. Így nem volt más választása, minthogy az elé kerülő növényt – ami a haldokló lányt szimbolizálta – gyökerestül kitépi a talajból.

- Sajnálom, de aki nekem keresztbe tesz, az busásan megfizet a tettéért – jelentette ki Zelo ridegen.

Jiu tisztában volt vele, hogy Zelo hangja az utolsó, amit életében hall, ezért inkább próbált nem megvetve nézni a véres késű emberre. Ereje fokozatosan elpárolgott belőle, megadta magát a rá leselkedő végzetes döfésre, ami egy hosszú csend után be is következett. A kés mélyen belefúródott a lány gyomrába, az elképzelhetetlenül gyötrelmes érzés minden eddigi fájdalmát felülmúlta. Sikoly a sötétben.