VII. rész

Akár egy ütésbe állított király a sakktáblán, úgy kapott mattot ő is. Egy ezidáig ismeretlen erő hatására olyan reakciók kezdtek lezajlani benne, ami arra késztette a Fekete Lyukat, hogy mindent adjon ki magából, változzon Fehér Lyukká, hagyja veszni a játékot és adja fel. Nem, ez képtelenség, ilyet nem engedhet meg magának.

Yongguk dühtől eltorzult arccal térdre rogyott, és ezúttal ő gyűrte össze a napilapot. Megannyi kérdés és értetlenkedés kelt életre benne, amiknek tömkelege fel tudta volna őt emészteni. Magába roskadhatott volna, mint egy haldokló csillag, de ellenállt a kísértésnek és még keményebb burkot vont maga köré. Egy dologban viszont biztos lehetett, haragjának okozója egy épületben tartózkodik vele. Le merte volna fogadni, hogy a gyász és a tátongó űr a szívében az egyik itteni embernek köszönhető. Mert az anomália nem lehet más, mint egy társadalmi selejt, szó sincs természetfeletti erőkről vagy varázslatról. A világ legkegyetlenebb dolgait emberek viszik végbe, nem kell ide semmilyen bűvésztrükk.

Az meg csak ráadás, hogy Shiwoo kételyek és bizonytalanság között hagyta Yonggukot. Ám a bizonytalanságát kezdte felváltani az ismeretlentől való aggódás, a félelem... Yongguk igenis félt tudomásul venni, mekkora bonyodalomba keveredett azáltal, hogy Yongjun helyét vette át. Ám kikristályosodott előtte, hogy ez még csak a kisebbik ok. A nagyobbik az, hogy bácsikája gyilkosa szabadlábon van, méghozzá a Grand Yong vendégei közé vegyülve éldegél, és valószínűleg ebben a pillanatban angolosan teázgat, mint aki jól végezte dolgát.

Ha pedig minden igaz, szokásához híven egy héten belül meg fogja látogatni Yonggukot. A fekete hajú fiú jogosan gondolt arra, hogy minden újonnan megismert emberre gyanakodnia kell, talán még a mai nap folyamán kezet fog rázni a merénylővel. Azért meg imádkozhat, hogy a találkozás ne az este történjen meg, ráadásul váratlanul.

Most akkor mit kezdjen magával? Volt egy olyan érzése, hogy Shiwoo akkor sem mondana többet az ügyről, ha Yongguk pisztolyt fogna a fejéhez, hiába jelenleg ő az egyetlen, aki segíteni tudna neki. Ha annyira jóban volt Yongjun és Shiwoo, az öreg medencésnek több időt kellett volna szánnia a beszélgetésre, sőt nem hagyhatta volna Yonggukot ebben a helyzetben magára. Ráadásul rébuszokban motyogott, még több megválaszolatlan kérdést szülve ezzel Yongguk ciklonhoz hasonlóan kavargó elméjében. De ahelyett, hogy egyenes válaszokat adott volna, kételyek és pánik közé sodorta a fiatal gondnokot.

Ha Yongguk összefut az „anomáliával”, mitévő legyen? Alázkodjon meg neki és csináljon úgy, mintha ezeréves cimborák lennének? Vagy rejtőzzön el miatta a szekrénybe? Likvidálja valamilyen képtelen módon? Gyáva módon futamodjon meg előle, másra hagyva a piszkos munkát? Igen, valószínűleg ez lenne a legjobb megoldás, azonban a lelkiismeret furdalása megkeserítené az életét. Tartozik annyival a bácsikájának, hogy rendőrkézre adja a gyilkosát – ha egyáltalán emberről van szó -, ám ha mégis szembenéz vele, előkelő helyre fog kúszni az elkövető feketelistájára. Yongguk nagy dilemmával találta szembe magát, azonban ekkor felelevenedett benne egy szólás, amit nem olyan régen egy horrorfilmből hallott. Elfuthatsz, de el nem bújhatsz. Ettől Yongguk hátán felállt a szőr és karjain végigfutott a libabőr. Hiába menekülnék el a tettes elől, az készakarva megkeresne és rám találna? Úgy tűnik, a sors akarja úgy, hogy a hotel rejtélyének megoldásával igazán férfivé váljon. Ez esetben nem háríthatja át másra az irtózatos nyomozást.

Yongguk ismét megdörgölte arcát, feltápászkodott a hideg földről és a kis asztalkára támaszkodott. Rendben, ha így állunk, ám legyen. Összegezte magában mindazt, amit Shiwoo elmondott, de nem sokat tudott az információkkal mit kezdeni. Ugyanis a medencés állítása szerint éjjel szokott az anomália elemében lenni, nagy eséllyel Yonggukot is azon napszakban fogja meglátogatni, de Shiwoo mégis azt mondta, ne tartózkodjon kint az esti órákban. Ha nem lehetek a szobámon kívül sehol máshol a szállodán belül, akkor mégis hogyan járjak az ügy végére? Egy gondnoknak nem az a feladata, hogy éjjel is készenlétben legyen?!

Yongguk mérgében elhagyta a medencés szobáját, becsapta maga mögött az ajtót, és mogorván végigcaplatott a vízgőztől, párától és klórtól terhes wellness szinten. A kisugárzásából érezni lehetett a sok negatív energiát, így korábbi bámulói ezúttal nem a megkapó külseje miatt legeltették rajta a szemüket. Senki nem szólt neki egy szót sem, de abban a legtöbben némán egyetértettek, hogy kész életveszély lenne Yongguk útjába állni.

A fekete hajú fiú kettesével szedte a földszintre vezető lépcső fokait, és nem vágyott másra, minthogy valamilyen segédeszköznek hála lenyugodjon. A rossz idő miatt esélyt sem látott arra, hogy békességre leljen a parkban a kedvenc zenéi és rajztáblája mellett.

Olyan zabosan toppant be a recepcióra, hogy Eunin majdnem lefordult a székről telefonálás közben. Yongguk a gondnoki szobába érkezvén megkereste rajzkészletét, levetődött vele az ágyra, telefonján bekapcsolta a zenelejátszót és fejére tette fejhallgatóját. Tisztában volt vele, hogy húsz éves létére tizenéveshez hasonlóan viselkedik, de a düh mindig képes volt meglepetéseket kihozni belőle. Jelenlegi tehetetlenségében amúgy sem tehetett mást, minthogy próbált lehiggadni.

A jobb kezében lévő grafit sebesen járt a nagy fehér lapon, egyre többet mutatva abból, ami éppen Yonggukban lejátszódott. Mindig az volt a meglátása, hogy a rajzai olyanok, akár a tükrök, amiket elé tartottak akkor, mikor azok megszülettek a papíron. Yongguk lelkének tükrei nem a szemei voltak, ő máshogy működött. Neki nem az okozott megnyugvást, ha lehúzott néhány pohárka szeszes italt vagy elment lófrálni a haverjaival, ennél többre volt szüksége. Már csak ezért is vélte úgy, hogy nem illik a kortársai közé, főleg most, hogy a nyakába akasztottak egy akkora terhet, lelki nyomást, mint egy – vagy több – gyilkosságról lerántani a leplet. Nem érezte magát alkalmasnak erre és ilyen hamar szembesülni vele.

Negyed órával később Yongguk még mindig tombolt belül. A füleibe áramló zene hatására ritmusra húzta meg a vonalakat, ezzel egyre több kedvet adva neki ahhoz, hogy újabb dalszöveget jegyzeteljen le. De még nem volt elég kiegyensúlyozott, így folytatta ceruzája hegyének tompítását. Eunin már két perce őt nézte az ajtóban, de nem látta őt és nem is hallotta, amikor a lány kopogott a behajtott ajtón, majd belépett a szobába. Euninnek mégsem volt mersze túlságosan eltávolodni a küszöbtől, az ajtófélfának támaszkodva nézte a lelki békéjét kereső Yonggukot.

- Bang seonsaengnim*, valami baj van? – szólalt meg Eunin bátortalanul. Yongguk elkerekedett szemekkel felnézett rajzáról.

- Jól vagyok, ne aggódj – harapta el a mondatot, de a lány nem elégedett meg ezzel a válasszal.

- Sikerült megtalálnod Kwon urat? Tudtál beszélni vele? – puhatolta. Yongguk kevésbé meggyőzően bólogatott, ám eközben akkora erőt fejtett ki a ceruzára, hogy kitört a hegye.

- Igen, bár az igazat megvallva nem sokra jutottam vele – vette le a fejhallgatót.

- Azt ne mondd, hogy beléd kötött! – emelte meg Eunin a hangját.

- Nem, szó sincs róla, épp ellenkezőleg. Elmagyarázta nagyjából, mikkel kell foglalkoznom, de arra pont nem kaptam választ, amire szerettem volna – nézett komolyan a lányra. Eunin nem tudta, miként reagáljon erre, úgyhogy ajkaiba harapva egy lépéssel beljebb ment a szobába.

- Ha már Kwon úrral nem jártál sok sikerrel, én is szeretném megosztani veled az itteni tapasztalataimat. Igaz, én csak egy recepciós vagyok, de tudok olyanokat mesélni, amik hasznodra lehetnek.

Yongguk ezt hallva éjjeli szekrényére helyezte rajzát és fejhallgatóját, szerényen elmosolyodva pedig maga mellett hellyel kínálta Eunint. A lány megszeppenve mellé telepedett és lassan mesélni kezdett a saját élményeiről, amiket a Grand Yongban való munkája során megélt. A legelejétől, az első munkanapjától kezdte, amivel Yonggukban elő is idézte a döbbenetet. Eunin ugyanis félve bár, de nyíltan elárulta számára, mikben volt része az utóbbi hónapokban.

- Több, mint egy éve dolgozok itt. Nem egy leányálom, de mivel pályakezdő vagyok, máshova nemigazán vettek volna fel, így ezzel is megelégedtem. Nem is kell mondanom, hogy nem sok reményt fűztem az itteni munkamorálhoz, hiszen a vendégeket látva nem idevalósinak éreztem magam. Még a megérkezésemkor sem sok jóval kecsegtettek azok a helyi pletykák, milyen alakok szállnak meg itt, ebben aztán személyesen is meggyőződhettem. Emiatt befelé fordulóbb lettem, csak néhány takarítónővel és pincérrel állok szóba. Chunsoo egyenesen az őrületbe kerget, akkora fúria! Egyből csipkelődni kezdett, csak mert fiatalabb vagyok nála... Nehéz időszakom volt, de aztán fél évvel később az egész szálloda elérte a mélypontját, ami kihatással volt mindenki másra is. Egy nap arra keltünk, hogy szirénázó mentőautók álltak a parkolóban, mentősök mindenhol... Meghalt az egyik idősebb takarítónő, ami a korát tekintve nem is lett volna meglepő, viszont nem telt sok időbe és már a személyzet egy újabb taggal szegényebb lett. Choi igazgató úrnak persze előbb-utóbb sikerül új dolgozókat felvennie, de észrevettem, mennyire megváltozik itt mindenki már egy hét elteltével, főleg amióta minden hónapban elhalálozik átlagosan egy-két ember. Komolyan nem értem, miért nem nyomoz a rendőrség  jobban ennyi eset után?! Még csak július lesz jövőhéten, de már kapásból öt halottat tudnék mondani ebben az évben! Az utóbbi két hónapban hárman haltak meg!

Eunin kapkodta a levegőt, mindent egy szuszra szeretett volna elmondani a már így is elképedt Yongguknak. Világossá vált számára, hogy az egész mizéria fél évvel ezelőtt kezdődött, egy ideje pedig az anomália aktívabb, mint korábban. Fogalma sem volt, az a valami miféle sportot űz, milyen oknál fogva teszi el az embereket láb alól, van-e valamilyen sajátos rendszere, de abban biztos lehetett, hogy a legközelebbi bűncselekményének nem szeretne szemtanúja lenni.

***

Lassacskán leszállt az est, akár a kietlen pusztán a hűvös köd. Mokpo felett minimálisan kitisztult az ég, az esőzés alábbhagyott. A vendégek túlnyomó része vacsorázni indult, de Eunin és Yongguk még mindig egymás társaságát élvezték. Yongguk egyre biztosabb lett a dolgában, Euninnek pedig jól esett a benne felgyülemlett gondolatokat kiöntenie magából. Az eszmecsere során az is megfogalmazódott Yonggukban, hogy másnap reggel vagy még vacsoraidő után felkeresi megint Shiwoo-t. A medencés nem várhatja el tőle, hogy tapogatózzon a sötétben a nyomozás során. Emberi életek forogtak kockán, amikkel nem szabad játszani.

Eközben öt szinttel feljebb, a legnagyobb és legelszigeteltebb lakosztályban egy magas, szürke hajú fiú rendezgette gondolatait egy pohár sansachun és egy kisebb tálnyi koktélparadicsom kíséretében, a városra néző beltéri jakuzziban ücsörögve. Az a helyiség, amiben tartózkodott, a kétszintes háló volt, vörös és sárga hangulatfények uralkodtak, amik visszatükröződtek a három méter magas, teraszra vezető üvegajtókon. Zelo egy ilyen gondterhes nap után nem is vágyott másra, minthogy bugyogó, forró víz ölelje körbe feszült testét, égő torkát és gyomrát pedig jéghideg alkohol és a kedvenc étele nyugtassa. Nem az ő stílusa volt, de az órákkal ezelőtti események megkövetelték, hogy ő így tegyen pontot a nap végére.

- Történt valami a parkban, de nem tudok rájönni, mi az – motyogta magában, ahogy Mokpo fényeit tanulmányozta. 

Egyszerűen még mindig nem tudta túltenni magát az órákkal korábbi történéseken. Mivel mindnek Yonggukhoz volt köze, arra jutott, hogy amint lehetősége lesz rá, lemegy hozzá és valamilyen ürüggyel a magánszférájába férkőzik. Csak így tudná megfejteni, titkon mit tett vele az a különös idegen, aki miatt feneketlen sötétségben érzi magát... 
Zelo kortyolt egyet a poharából, majd letette a jakuzzi melletti ezüsttálcára, ezután egy villával felszúrt egy lédús koktélparadicsomot, amit jóízűen elfogyasztott. Lehunyta szemeit, hátradöntötte fejét a jakuzzi szélére helyezett törölközőre, karjait pedig szétvetette, ahogy Wonshik szokta a kanapén ülve. Nem is olyan rossz keun-appa lakosztálya. 

Nemsokára hangos ajtócsapódára lett figyelmes, szemei úgy pattantak fel, mintha skorpió csípte volna meg. Megfordult tengelye körül és nagybátyját látta meg, amint megtorpant a kétszintes háló fenti ajtajában. Hirtelen nem értette, Wonshik miért lehet zaklatott, ilyenkor az épületben semmi komoly nem szokott történni, leszámítva egy-két vendég összeszólalkozását.

- Zelo, azonnal pattanj ki – zihálta bikához hasonlóan, szinte remegő hangon.

- Valami gond van? – szólt fel neki elhűlten. Wonshik egy kis hezitálás után kibökte az egyértelműt.

- Helyzet van.

- Ezt hogy érted? – Zelo kimeresztett, szürke szemekkel bámulta Wonshikot.

- Rájött – felelte az idősebb férfi, mire a fiatalabbik ereiben csaknem megfagyott a vére még a jakuzzi forró vizének ellenére is. Olyan volt, mintha nagybátyja egyenesen fejbe vágta volna a üvegpoharával.

- Kicsoda? És most hol van az az ember? – bukott ki gyorsan Zelóból, szíve máris a torkában kezdett dobogni.

- Kwon Shiwoo, a wellnes részleg medencése. Az irodámban van, zárt ajtók mögött – vágta rá Wonshik erősen célozgatva. Zelónak öt másodpercébe se telt, mire leesett neki, mit vár tőle nagybátyja a továbbiakban. – Gyere kifele, ne kérdezz többet. Nem számít az, Kwon miket tudott meg, csak csináld a dolgodat!

Wonshik egy pillanattal később tovatűnt, magára hagyva unokaöccsét. Zelo a váratlan sokktól köpni-nyelni nem tudott, nem akarta elhinni, amit az imént hallott. Megint lebuktam, a rohadt életbe! Hangosan eleresztett még néhány cifra káromkodást, közben kimászott a jakuzziból, nedves testére felöltötte ruháit, és kezébe kapta a félretett villát. Elborult aggyal felszaladt a kis lépcsőn és Wonshik után indult...

* seonsaengnim [szónszéngnim]: úr, uram.